Az abortuszról

Olvasom a lapokban a Kormos Miklós káplánt és az Alfa Szövetséget súlyos pénzbírságra büntető, és az atyát hivatása tejesítése miatt bocsánatkérésre kötelező bírói ítéletet. (Szerették volna megakadályozni egy 13 éves lány terhesség megszakítását – a szerk.) A hírrel kapcsolatban szeretném a lap olvasóival (azaz a nagy nyilvánossággal) megosztani az alábbi történetet.

Több mint húsz évvel ezelőtt, a kádárizmus utolsó éveiben történt, hogy budapesti albérleti lakásomon egyik vasárnap este egy meglehetősen távoli településen lakó ismerősöm, Tibor hívott fel telefonon. Elmondta, hogy menyasszonyával, Valival szeretne a következő kedden nálam éjszakázni, mivel másnap kora reggel jelentkezniük kell az egyik budapesti klinika ismerős orvosánál, ahová Vali “műtétre” lett berendelve. Többet ennél csak azután tudtam meg, amikor kedd délután becsöngettek hozzám. Tibor ekkor némi nógatás után lehajtott fejjel elmondta, hogy menyasszonya várandós, de a gyermeket nem akarja megtartani, így feljöttek Pestre a “dolgot elintézni’; nehogy a lakhelyükhöz közeli kisváros kórházából valahogy híre menjen a történteknek, mert akkor “mit szólnának a szülők, a rokonok, az ismerősök…”

További késztetésemre Tibor azt is elárulta, hogy ő tulajdonképpen nem így képzelte a dolgot, de Vali makacssága miatt neki sincs más választása. Úgy érezte a történtek után ezzel még tartozik menyasszonyának, hogy elkísérje őt a műtétre, Vali magatartása azonban megérlelte benne a döntést. A dolog “megtörténte” után szakít vele, mert látja, hogy kapcsolatuknak nincs tovább értelme. Vali lehajtott fejjel, lángoló arccal hallgatott, én pedig szinte szóhoz sem jutottam a hirtelen rám zúduló információktól. Nem tudtam mit tenni, magukra hagytam őket. Aznap este amúgy is a szokásos heti kisközösségi összejövetelünket tartottuk egy másik albérleti lakásban, ahonnét már csak a történtek miatt sem akartam kimaradni. Mondanom sem kell, hogy a kisközösségi összejövetel tárgya akkor este Tibor és Vali esetének megtárgyalása volt. Vajon mi ilyenkor a helyes magatartás? Mit kell tennem, segíthetek-e nekik egyáltalán s ha igen; hogyan és mivel?

Hosszú eszmecsere és imádkozás után megszületett a döntés: én próbálok otthon beszélni velük, ők pedig, a kisközösségi testvérek közben együtt maradva virrasztanak és. (a beszélgetés háttereként) imádkoznak értünk. Hazafelé egész úton törtem a fejem, mit mondjak, egyáltalán hogyan kezdjek hozzá… mindenesetre egy értelmes gondolatsort sem tudtam összeszedni magamban, azt így utólag is biztosan tudom. Nem csoda, hisz olyan hirtelen jött minden és korábban sem találkoztam soha ilyen közelről még csak hasonló esettel sem. Mikor hazaértem, ismerőseim már lefekvéshez készülődtek. Vacsorára invitáltam őket, de látszott, hogy egy falatot se tudnának lenyelni. Egy teát a konyhából azonban elfogadtak. Némi torokköszörülés után feltettem a lehető legbugyutább kérdést: “Jól  meggondoltátok?”   

A kérdésnek annyi haszna azonban mégis volt; hogy vele Valit is szóra tudtam bírni. Megtudtam tőle, hogy a nagyközségi tanácsnál dolgozik, főnöke tehetségesnek tartja, még “foxi-maxi” (marxista- a szerk.) esti egyetemre is beíratta. Vali már túl is van az első vizsgáin, nagy tervei, messze néző elképzelései vannak saját életéről. Ez a “terhesség” azonban minden tervét keresztül vágná, karrierjének s vele szép reményeinek is fuccs lenne. Egyetemi diploma helyett moshatja a pelenkát, már pedig ő többet szeretne elérni ennél az életében. Mivel terveit nem hajlandó feladni, ezért szó sem lehet arról, hogy ez a gyermek megszülessen. Tibor itt falfehér arccal felállt. “Ezt a szöveget én már ismerem, inkább aludni megyek” ­mondta, majd távozott a konyhából. Valinak ez épp jól jött arra, hogy elpanaszolja, mennyire nem érti meg az ő problémáit Tibor, akit egyébként szeret, de tudja, hogy a saját dolgában neki magának kell határozottnak és erősnek lennie, ő pedig már döntött slussz-passz.

Elnéztem ennek a fiatal lánynak a hideg tekintetét, érzéstelen arckifejezését, hallgattam gépiesen darált sza­vait és arra gondoltam, vajon mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy egy nő saját magzatáról ilyen szenvtelenül, hidegen beszéljen, mintha nem is anyai szív, hanem egy kő dobogna keblében. Ránézve még tehetetlenebbnek éreztem magam. Tétován nyúltam kis zsebszentírásomért, hogy felolvassak neki legalább egy Igét, de ezt megelőzve Vali közölte, ne fáradjak, mert ő nem jár templomba, főnöke ismét csak a “saját jövője érdekében” nem tanácsolta neki a nyilvános templomba járást, helyette azt ajánlotta neki, hogy “otthon higgyen, amit akar’; de nem kell azt nagydobra vernie. Már-már félretettem a kis Bibliát, de valami belső erő mégis arra ösztönzött, hogy nyissam ki. Engedtem az ösztönzésnek és ez elegendő volt. Megtapasztalhattam a Máté 10,19-ben foglalt Igének az igazságát, hogy „ne aggódjatok, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában… mert nem ti vagytok, akik beszéltek…” Valóban csodálatos volt tapasztalni a Lélek erejét és azt, hogy eszköze lehettem. Hogy is képzelhettem, hogy Ő magamra hagy? Ehhez elég volt az első mondatot kimondanom, a többit valóban ő adta nyelvemre. Szó szót, Ige Igét követett. Hajnalig beszélgettünk. S akkor az egyik pillanatban egyszer csak azt vettem észre, hogy valami kettétört Vali lelkében. Egy pillanat alatt eltűnt arcáról, szívéből a keménység és keserves sírásban tört ki: Könnyei a bánat és egyben a megtisztulás könnyei voltak. Elfogadta az érveket és vele ajándékba a kis kiadású Károlyi-bibliámat (hasonló kiadású katolikus Biblia akkor még nem volt) és döntött.

Gyermekét megtartja még akkor is, ha a karrierjébe kerül ez a döntés. Könnyei, arcának vastagon festett mázával együtt mosták el szívének önzését is és olyan tiszta gyermeki arccal tért nyugovóra, amilyet én azóta sem láttam. Reggel hosszú időbe telt, amíg Tibor elhitte és megértette az éjszaka történt változást. Fásult beletörődése ezután egy pillanat alatt lázas lelkesedésre változott. Azonnal összecsomagolt és boldogan tért vissza Valival szülőfalujába. Az orvost én értesítettem a “műtét” elmaradásáról. Sajnálkozva vette tudomásul. A történet azonban itt még nem ért véget. Néhány hónap múlva Tibor és Vali férj és feleség lettek. Templomi esküvőjükön imaközösségünk gitárral és énekkel dicsérte Istent. Vali szülés előtti nagy pocakkal, átszellemült arccal, Tibor boldogan énekelt velünk. Aztán megszületett Piroska, majd őt a későbbiek során még két kicsi gyermek követte. S akárcsak a mesében, a történethez az is hozzátartozik, hogy Kádár János rendszere nem sokkal Piroska megszületése után, tanácsostól, foxi-maxistól kártyavárként omlott össze. Tibor és Vali viszont családjukkal együtt azóta is szeretetben élnek együtt: E rövid történet leírásával nemcsak Miklós atya iránt érzett szolidaritásomról szerettem volna tanúságot tenni, hanem ha úgy tetszik, a széles nyilvánosság előtt akartam beismerő vallomást tenni arról, hogy ama húsz ével ezelőtti éjszakán bizony én is áthágtam azt a törvényt, amelynek nevében Miklós testvéremet és az Alfa Szövetséget most elmarasztalták.

Tanúságtételem, ha úgy tetszik, akár önfeladásnak is tekinthető. Ha megjelenik előttem Tibor és Vali esküvői arca, ha gyermekeikre, családjukra gondolok, akkor nemcsak hogy megértem Miklós atyát, aki most nem hajlandó bocsánatot kérni, de azt is hozzá kell gondolnom és mondanom mindehhez, hogy Isten irgalmazzon annak az igazság­szolgáltatásnak, amely az élet védelmét tartja elítélendő bűnténynek az élet pusztításának szándékával szemben. Mélyen lesújtónak és elszomorítónak tartom, hogy az efféle törvények értelmében Miklós atyával, velem és másokkal együtt megbélyegezett lehet mindenki, aki vállalva hitét, meggyőződését és a halál helyett az élet érdekében mer szót emelni, netán érvelni. E precedens értékű ítélkezés hatásának nemzetünk jövőjét érintő következményeibe még belegondolni is megrendítő. Ezért is tartom fontosnak egyházunk ez ügyben való minél egyértelműbb és határozottabb megnyilvánulását, éppúgy, mint azok összefogását, akik (talán még vannak ilyenek is ebben az országban) nem értenek egyet ezzel a bírósági döntéssel és a törvénynél fontosabbnak tartják az Igazságot és az Életet.

Jó, ha visszaemlékezünk Teréz anya szavaira, aki azt mondta: „Ha nem figyelünk fel a legszegényebbekre, a legkisebbekre, a leginkább rászorulókra, az üldözöttekre és az ártatlanul meggyilkoltakra, akkor e világnak el kell  pusztulnia. Senki sem lehet közömbös az anyaméhben megfogant magzatok elpusztításának kérdésében.”  


Kormos Miklós katolikus lelkipásztor nyilatkozatából idézünk: ”A közvetlen abortusz melyet célként vagy eszközként szándékosan mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik ” (Evangelium Vitae 62) …Mindezen ismeretek birtokában megdöbbenéssel és teljes mértékű visszautasítással vagyok kénytelen élni, az idén január 18-án jogerősnek kihirdetett másodfokú bíróság meghozott ítélete ellen: személyiségi jogok megsértése (illetéktelen beavatkozás egy család magánéletébe), a szintén még folyamatban lévő büntetőperben pedig, szigorúan védett egészségügyi adat (áldott állapot -ezt akkor már a fél falu tudta) jogosulatlan továbbadása.

Egyrészt súlyosan aggályosnak tartom, hogy ezen bíróság messzemenőkig visszautasítja a papi hivatásommal járó kötelezettségeim jogszerűségét, megsértve ezzel a nemzetünk Alkotmányában szavatolt vallásszabadságot, másrészt a bizonyítást nyert információk “elnyelésével” hamis mivoltában tünteti fel a megtörtént eseményeket s ennek következtében jogszerűtlennek az ügyben való közreműködésemet. Ennek folyományaként pedig nemcsak az igazság szenvedett) csorbát, hanem jogállamiságunk is megkérdőjeleződik, melyet a konkrét esetben az is súlyosbít, hogy ez az ítélet a magyar társadatomban azt a nézetet erősíti, hogy aki az élet védelmében mer kiállni, azt cselekedetéért elmarasztalják, aki pedig törvénybe ütköző módon az élet ellen tesz, azt kitüntetik… (megjelent a Marana Tha 2000. május-júniusi számában)

Létrehozva 2011. május 23.