A szeretethimnusz és a Lélek gyümölcse

(1 Kor. 13; Gal. 5, 13-26)

Mielőtt röviden belemerülnénk a jelzett szentírási szövegekbe, a «szeretet» megjelenési formáiról is felvázolunk néhány gondolatot. Ezután magát a “szeretethimnuszt” vizsgáljuk és a “Lélek gyümölcsét”, majd a kettő kapcsolatára világítunk rá a páli gondolkodási minta alapján.

Ha a «szeretet» titkát meg szeretnénk érteni, elégtelenné válik a magyar nyelv szegénysége e vonatkozásban. Hogy milyen árnyaltan kell gondolkodnunk a szeretetről, azt az alábbi idézet remekül szemlélteti.

“Számomra a szeretet sokkal több, mint érzelem, mint bizsergés, mint szentimentum vagy romantika. Én azt hiszem, legszebben Albert Schweitzer határozta meg, amikor a lambaréné-i kórházban egy beteg ember, egy leprás megkérdezte tőle: Nagy fehér doktor, meg tudná-e mondani, hogy mi a szeretet? – Akkor azt mondta Schweitzer: Nagyon egyszerű, édes fiam. Rendelkezésedre állok, Istenem. Rendelkezésedre állok, embertársam. (…)

– Gondolom, hogy a Biblia szavaival – részben görög, részben latin szavakkal – tudnám a szeretet anatómiáját elméletileg is tisztázni. Négy féle szeretet lehetséges, és ezek egymást kiegészítik úgy, hogy együtt van terápikus jellegük. Első a szexus, ami azt jelenti: Szeretlek, mert enyém vagy! –  A második az erósz: Szeretlek, mert olyan vagy, amilyen vagy! – A harmadik a philia. Ez a Biblia egyik görög szava, ami annyit jelent: Szeretlek, mert társam vagy! A negyedik az agapé: – Szeretlek annak ellenére, hogy… Akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz. Akkor is szeretlek, ha nem vagy szeretetreméltó.” (Gyökössy Endre: Mégis – 43. o.)

Az első három, a szexus, az erósz és a philia, az emberi szféra szeretet próbálkozásait vázolja elénk. Ez valójában csak a szeretet analógiája. A nem hívő világot is megjellegezi a maga természetes valóságában. A negyedik, az agapé, az isteni szféra szeretetének a megjelölésére szolgál. A “negyedik dimenzió” realitását mutatja be. A “tér és idő” korlátjait szétfeszítő erő ez, mely bepillantást enged a történelem kulisszái mögött meghúzódó világ törvényszerűségeibe. A továbbiakban feltehetjük nyugodtan a kérdést: Milyen fajta szeretetről beszél a Biblia, hogy az nagyobb a hitnél, az ismeretnél, a különféle szolgálatoknál (etc.)?

“Ez a szeretet nagyobb, mint a vértanúság a Jézusba vetett hitért. Nagyobb, mintha a szegényeknek adakoznék, bár az feltétlenül jó dolog; nagyobb, mint a prófécia, amiről Pál azt mondta, hogy minden keresztény törekedjék rá, mivel az a legfontosabb adomány a gyülekezet építésénél. A szeretet nagyobb, mint az ismeretlen nyelveken való szólás. Nagyobb, mint a reménység. Itt valami másféle szeretetről kell, hogy szó legyen! Nem a normális emberi szeretetről, mert az állhatatlan és véges.” (Dennis és Rita Bennett: A Szentlélek és te – 123. o.)

Amikor a Szentírás a «szeretet» kifejezést használja, tudni kell, hogy nem egyszerűen egyfajta humanista emberi megnyilvánulásra gondol az apostol tolmácsolásában, hanem a szövegösszefüggések világosan megmutatják, hogy a Szentháromságból kiáradó isteni hatékonysággal kell szembe nézni:

“Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Rom. 5, 5)

Mivel erősen devalválódott kifejezéssel van dolgunk (szeretet), igyekezni fogunk a megtelelő görög szó (agapé) párhuzamos használatára is. Ilyen előzetes distinctiók ismeretében ajánlatos az adott szöveghez nyúlni.

A szeretethimnusz és szövegkörnyezete

Az apostol 55-re datálható levelében a korintusi közösség egyéb problémái mellett egy visszásságról értesülhetünk, melyben a karizmák gyakorlásának kérdése és a szeretet misztériumának érvényesülése kerül szembe egymással. A levél szerzője ezért tudatosan él a paradoxonok megvilágító lehetőségével. Első olvasatra úgy tűnik, hogy szándéka és érvelése nem pusztán pedagógiai jellegű, hanem realisztikus értékkel bír. Mi tehát a valóság: Ténylegesen szembe állítható egymással a «szeretet» és a «karizma»? Erre a kérdésre keressük alábbiakban a feleletet az adott szövegek ismeretében.  

“Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el, bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy elégessenek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” (1 Kor. 13.)

Nem kell hozzá éles látás, hogy ezek az óriási kontrasztok kitűnjenek az idézett szövegből, a «szeretet» és a szolgálati «adományok» sokasága között. Mint valami vezérelv, mint valami rendszerező erő uralkodik a karizmák sokféleségén a szeretet, az agapé! Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a “fő karizma” hatékonyságát kívánja bemutatni az apostol a többi adomány értékének fényében.

Létrehozva 2011. május 20.