„Ma arról gondolkodtam, hogy mit csináljak én, öreg fejemmel? Erőm kevés, és szemlátomást egyre fogy. Életem során több ízben véltem úgy, hogy közel vagyok a halálhoz. És – micsoda ostobaság – mindig elfelejtettem, s igyekeztem elfelejteni – de mit? Azt, hogy meghalok, hogy a halál, ha öt, tíz, húsz, harminc évre is, de mindenképpen igen közel van. Most már, éveim multán, természetesen közel érzem magam a halálhoz, és már nincs értelme megfeledkeznem róla, meg nem is lehet. Ugyan mit csináljak, én, öreg, tehetetlen ember? – kérdezgettem magamtól. S úgy tetszett, semmit, mivel semmihez sincs erőm. De ma tisztán megértettem a világos és örömteli választ. Mit csináljak? Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg kell halni. Jelenleg ez a feladatom, mindig is ez volt. És minél jobban kell elvégeznem: helyesen közeledni a halálhoz, és úgy meghalni. Szép és elkerülhetetlen feladat áll előttem, és én még valami mást keresek. Ennek nagyon megörültem. Mindinkább úgy tekintek a halálra, a meghalásra, mint ami nem a feladat vége, hanem maga a feladat.” Tolsztoj, Napló 545.

Hallatlanul jót tesz az egész civilizációs világnak, ha időnként kivonul a temetőbe. Le kell tenni a munkát, otthon kell hagyni a vagyont, el kell feledkezni a testi-lelki élvezetekről, s meg kell állni a síroknál kikerülhetetlenül felbukkanó kérdéseknél. Nemcsak emlékezünk, nemcsak mások halálára gondolunk, hanem a sajátunkra is. A sírok felől nemcsak emlékek szállnak meg minket, hanem a mindennapokban leszorított kínzó szorongások, félelmek, kérdések is. A haláltudat bár fájó, mégis hallatlanul sokat köszönhetünk neki. Emberségünknek az egyik lényeges vonása. Sokat veszít emberségéből, aki nem gondol a halálra, és sokat veszít a civilizáció, ha száműzi a halált. Tolsztoj feladatként tekint a halálra: „helyesen közeledni a halálhoz és úgy meghalni.” A halál részben történés velünk, de részben cselekvés is: részben passzívan elszenvedjük, de részben aktívan cselekedjük is! Ahogy Krisztus.

Drágák nekünk azok a gondolkodók, akik a halálról tudtak mélyen gondolkodni. Platón arra jött rá, hogy az igazi élet az, ha a jóság, az igazság, és a szépség szerint élünk, amiket ők „ideáknak” nevezett. Az ideák szerinti életben sokszor akadályoz a test tompasága, szenvedélyei, betegsége, halála. Ám a filozófus megelőzheti a saját halálát, s már most elkezdhet az igazi ideák szerint élni. Minden filozófus célja ez a „filozofikus élet”, ami az örök értékek, ideák, igazság, jóság, szépség szerinti élet – a test minden vágya, feszültsége, bujasága, tompasága, szenvedélyei, betegsége ellenére. Szent Pál majd úgy mondja: el lehet jutni arra a szintre, ahol „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” – azaz már most tövisekkel a testben (melyeket Pál testéből sem húz ki Isten) lehet Krisztusban élni, elkezdeni a színelátást. Platón és a keresztény aszkéták óvnak minket attól, hogy túl sokat foglalkozzunk a test betegségeivel, szenvedélyeivel, terheivel, politikájával vagy éppen élvezeteivel. Jó dolog egy szál öltözetben kimenni a temetőbe, s gondolkodni.

Fontos nekünk Martin Heidegger haláltudata is: szerinte az élet egy feladat, nem vagyunk készen. Így az ember állandóan „gondban” van, hogy mire is tegye fel az életét, milyen életet éljen. A mindennapok döntései az idő folyamában összeállnak egy életművé, amire a halál teszi a pecsétet. A haláltudat nem az élet végén jelentkezik, hanem az életvezetés közepében vezet és kínoz: hogyan éljem az egyetlen életem a lehető legszemélyesebben, legigazabban? A haláltudat megóv attól, hogy szétszórjam az időm (azaz az életem), hogy személytelen másolata legyek másoknak, hogy kikerüljem az élet nagy kérdéseit, s főleg az istenkérdést.

A haláltudat emberivé tesz önmagam és mások felé is.

Persze a keresztényeként nem egyszerűen a haláltudat lebeg a szemünk előtt, hanem a húsvét és az utolsó ítélet. Isten megmenti belőlünk a szeretet gyümölcseit, és kitisztítja a salakot. Így a „haláltudat” és a „húsvéttudat” együttesen egy gyönyörűséges életmű felépítésére vezethetnek!

S nagyon aktuális Nyikolaj Bergyajev gondolata: a halál túl naturális és technikai lett. Mintha a halál csak orvosi esemény lenne, mintha a test csak „elromlana”, mint egy gép. Eltűnt a „halál iránti rettenet”: Bergyajev szerint tudnunk kellene jól „félni a halált”. Ez persze nem szorongást és félelmet jelent, hanem halál misztériuma előtti megrendülést. Amikor valaki meghal, befejezi az életművét, a földi életből végleg eltávozik, egy egész világ múlik el vele! S persze nemcsak a halál iránti rettenet tűnt el, hanem emiatt az „élet iránti rettenet” is: az életünknek is van egy misztériuma, drámája, csodája és épp ezért drágasága. Roppant nagy dolog szeretni, alkotni, zenélni, találkozni, nézni a fákat vagy éppen inni egy jó kávét! Bergyajev szerint a haláltudat egy nagyon erős jel, ami mély igazságokat hoz elő – jót tesz nekünk, ha engedjük ezt a mélységet megnyilvánulni.

Keresztényként sok válaszunk van a halálról és a feltámadásról: de ezeket akkor fogjuk igazán értékelni, ha eljutunk a gyötrő kérdéseken át ezekhez a válaszokhoz. Érdemes engedni, hogy költők, érzékeny lelkű művészek, tiszta szívű gondolkodók és filozófusok magukkal ragadjanak a kérdezéseikbe, s érdemes ezek után rácsodálkozni, hogy Krisztus milyen nagyszerű válaszokat adott nekünk a húsvétban.   

Forrás

Létrehozva 2022. november 1.