Előszó

A tizenötödik század közepén „együgyű szókkal, de csuda nagy lelki bölcsességgel” valaki, egy Kempis Tamás nevű ágostonrendi szerzetes vagy más (a szerzőség bonyolult és sokat vitatott kérdését ezúttal ne bolygassuk) „négy rövid könyvet írt” (talán csak különféle forrásokból összeírt, esetleg egy vagy több műből másolt, ami szintén százados vita tárgya, és ezúttal szintén nem fontos); „mely könyvről merem mondani – írja első teljes magyar fordításának élén 1604-ben Pázmány Péter – hogy aki ezt szerencsére felnyitja és egy részét, mely elébe akad, figyelmetesen megolvassa, lelki vigasztalást és isteni szolgálatra való gerjedezést vészen”.

Azt is mondja Pázmány: nem olvasott a biblián kívül könyvet, melyet ennél méltóbbnak ítélt volna arra, hogy a magyar keresztény hívek kezébe adja. Az utókor igazolta; Miklós Ráfael, aki 1935-ben írt értekezést „a Krisztus követése magyar fordításairól”, addig több mint félszáz kiadását számlálta össze, részben a Pázmány-féle (újra és újra átdolgozott) tolmácsolásban, részben új – de a Pázmányénál sosem jobb – átültetésben. A mű tehát, attól a pillanattól fogva, hogy már kéziratos kódexeinkben hol Szent Bernátnak, hol Szent Bonaventúrának, hol Szent Ágostonnak tulajdonítva, egy-egy töredékkel megjelenik, a hívők körében mindig népszerű volt. Értékét, jelentőségét, lelki hasznosságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy – naiv módon – kinek a nevéhez kapcsolják az eredetileg névtelen művet: egy Ágostonnal, Bonaventúrával, Bernáttal helyezik egy sorba és egy rangra.

Ha tévesen is, semmiképpen sem méltatlanul. A mű egyike a keresztény lelki irodalom alapkönyveinek. Ha van a keresztény életbölcsességnek – tegyük hozzá: mind gyakorlati, mind elméleti vonatkozásában kvintesszenciája: a Krisztus követése az. Gyakorlatilag: aki ennek a „követésnek” az útját járja, az megvalósítja a keresztény embertől megkívánt tökéletességet. Elméletileg: Isten és ember kapcsolatáról, az ember Isten felé törekvéséről, az Isten emberszeretetéről és az ember istenszeretetéről (tehát az aszkétika és misztika leglényegesebb dolgairól) ennél többet nem lehet mondani, legföljebb bonyolultabban és elvontabban.

Mindez (anélkül, hogy a kérdéssel kurta jelzésnél bővebben foglalkozhatnánk itt) érthető a mű jellegéből, használatából, természetéből, valószínűleg létrejöttéből is. Eredetileg kolostori közösség számára készült, ott használták; szerzetesek – elsősorban szemlélődő szerzetesek – lelki táplálékául, napi olvasmányául szolgált. Egy ilyen szerzetesi közösség azonban, lett légyen lelki szempontból bármilyen igényes, nem csupa lángelméből állt. A „lényeget”, vagyis azt, amit a cím mond: hogy hogyan lehet, és hogyan kell Krisztust a lehető legjobban, legközvetlenebbül és legkevesebb „föltűnéssel”, vagyis a legalázatosabban követni, tehát szeretni, úgy kellett előadni, napról napra apródonkint fölolvasni, hogy mindenki megértse a közösségben. Ne csak a teológia doktorai, hanem az Úr „kisded szolgái” is. Ezért párolódott – elsősorban ezekben a kolostorokban – századokon át, a legkorábbiaktól a késő középkorig a keresztény tanítás, életbölcsesség, aszkézis és misztika (szeretetre való gyakorlatok és a szeretet szent „művészete”) könnyen érthető, különösebb fáradság nélkül megjegyezhető, többé-kevésbé rímes-ritmikus (prózai, de már-már versként lüktető) formulákba, annak a tiszta forrásvíz édességével csobogó későközépkori (skolasztikán fegyelmezetten tiszta, s még nem barokkul cirádás) latinnak a prózai párjaként, amin az „amor sanctus” szinte maguktól daloló himnuszait, szekvenciáit és egyéb liturgikus szövegeit írták. Ezt a párlatot foglalta egybe – először csak a saját kolostorának, és a saját rendjének használatára, főként fennhangon való közösségi olvasmányul – Kempis Tamás (vagy más, de ez a középkori szerény névtelenséget tekintve teljességgel mindegy is), ez terjedt, nagyon hamar túl a kolostor és a rend határain s lett egyetemes kinccsé, túlélve korát, mind a mai napig.

Amire – már csupán az eddig mondottak alapján is – könnyen közbevethetné valaki a kérdést: „Talán tegnapig?” Mert végtére is, mit kezdhet a Zsinat utáni egyház, s mit a Zsinat utáni hívő Kempis Tamással; hogyan indulhat el ma Krisztus követésének azon az útján, amelynek már több mint ötszáz éves kalauza sem volt egyéb, mint egy még korábbi, legalább Szent Ágostonig visszamenő gyakorlatnak a formulákba foglalása (vagy formuláinak összeírása)? Csakhogy – ne feledjük el, hiszen burkoltan már Pázmány Péter is utalt rá – az, amit tömören „Kempisnek” nevezünk, nemcsak Szent Ágostonig megy vissza, hanem még messzebb; a bibliáig, pontosabban az evangéliumokig; és Krisztus követésének forrása sem Ágoston vagy Bernát vagy bárki, akinek az eredeti, a magyarnál még kifejezőbb nevén Imitatio Christit a középkor (s utóbb a tudomány, másoknak, föltételesen) tulajdonította, hanem maga Krisztus, akinek a követését, pontosabban „utánzását” a Zsinat éppen nem újonnan szabályozni, hanem fordítva, az eredetihez közelíteni, formalisztikus elemektől megtisztítva a közvetlenül hiteleshez hozzáigazítani akarta. Ezért számos, idők folyamán keletkezett és hatékonyan élt teológiai gondolat, illetve fogalmazás margójára joggal írhatunk hol halványabb, hol erélyesebb kérdőjelet a Zsinat után; ezért lehet bizonyos fönntartásokat hangoztatni azzal a morális szemlélettel kapcsolatban, mely túlságosan is középpontba állította a nemiség kérdéseit és néha már ágbogas kazuisztikáját; ezért lehet úgy gondolni, nem is alap nélkül, hogy – szemben a keleti kereszténység és főként a szentatyák élő, Krisztushoz (mai szóval) oly „testközelben” maradt s ugyanakkor a Kozmosz felé oly nyitott szemléletével – a nyugati, a „római” (s ebben az értelemben elkülönítő jelzőjével valóban idézőjelbe tehető) katolikus kereszténységben egy árnyalattal talán a kívánatosnál is jobban érvényre jutott a századok folyamán (éppen a római jog lappangó hatására) bizonyos jurisztikus mentalitás – egyet azonban semmiképpen sem lehet kétségbe vonni; azt, hogy a keresztény élet lényege, maga a kereszténység, a keresztény mivolt nem más, mint Krisztus „követése”, sőt a szó legteljesebb értelmében „imitatio Christi”, Krisztus utánzása, aminek egyetlen valóban járható útja és egyetlen hatékony módszere van: a szeretet. Vagyis az, amire Kempis Tamás könyve – ősi tapasztalatokat összegezve – tanít, nevel, vezet, „élni segít”.

Mint minden „nagy” könyv, természetesen ez is sokrétű. Minden erőltetés nélkül fölfogható úgy is, mint a misztika három szintű útjának (via purgativa, via illuminativa, via unitiva) vezérkönyve, s akkor egy Keresztes Szent János – kevésbé szenvedélyes, kevésbé „barokk” – rokonának vehető. De ugyanilyen joggal fogható föl annak, aminek nyilván Pázmány is szánta: minden – akár egyszerű, akár komplikáltabb, akár naiv, akár „tudományosabb” – Krisztushoz kötődő, feléje törekvő, őt szeretni kívánó keresztény ember napi táplálékának, anélkül, hogy mint valami iskola osztályait, óhajtaná végigjárni nyomról nyomra a lélek „purgatio”, „illuminatio” és misztikus „unio” állomásaiból álló útját. Ezt a könyvet Pázmány szerint, valóban „fel kell nyitni” (és „szerencsére” már lehet, mert van); és bele kell olvasni, kinek-kinek „figyelmetesen megolvasnia, ami elébe akad”; a többit, mint a „nagy” könyveknél (kivált „lelkieknél”, de nem csupán azoknál) elvégzi, ha valóban nyílt szívvel, kész elmével, „figyelmetesen” olvassuk, maga a szöveg, illetve a szöveg által közvetített kegyelem.

Bár – jegyezzük meg végül – a puszta „szöveg” sem utolsó; ritka kollektív remekei közé tartozik a középkori latinságnak. Ahogy legutolsó, 1943-ban megjelent, kétnyelvű (a latint és Pázmány fordítását adó) kiadásának előszavában a középkori latin stílus kiváló értője, ifj. Horváth János jellemezte: „Kempis szentenciáktól duzzadó, sőt a maga egészében szentenciaszerű stílusa”, mely „igen gyakran alkalmazza a középkori műpróza egyik gyakori díszítő elemét, a prózarímet”; de nemcsak azt, hanem egyáltalán e tökélyére érett próza minden ritmikai, sőt már-már zenei szépségét. Így nemcsak épületes, hanem – ha a fordítás, mint Pázmánynál, vagy mint ezúttal – remekléseit magyarra átmenteni képes – élvezetes olvasmány is.

Rónay György

A teljes könyv  megtalálható a PPEK adatbázisában itt.

Létrehozva 2022. március 24.