Interjú Kajtár Edvárddal, a pécsi székesegyház plébánosával

Kajtár Edvárd, a Pécsi Egyházmegye főtemplomának plébánosa tavaly megjelent Menjünk át a túlsó partra című könyvének egyik alapgondolatáról, az újranyitást követő „romeltakarítás” lelki vonatkozásairól és a hitmegerősítés aszketikus gyakorlatairól beszélt.

– Menjünk át a túlsó partra című könyve, akár egy napló, mindennapi segítséggé válhat. A benne megfogalmazott gondolatok a koronavírus-járvány kitörésének kezdetére reflektálnak, annak is belső, egzisztenciális voltára, melynek része az újrakezdés. Elérkeztünk erre a pontra, hogyan tovább?

– Sokszor elgondolkodom a Katolikus Egyház katekizmusának (KEK) markáns kérdésén és az erre adott válaszon: mi Isten akarata? Mivel nem egyszerű a felvetés, nem könnyű detektálni sem. Vajon mit akarhat? A KEK szerint csak akkor tudhatjuk meg, ha a húsvéti misztérium tükrében nézzük. Így érdemes megközelíteni a megszokott élet újbóli normalizálódását is.

A kapcsolatok átértékelése nagycsütörtökre emlékeztet, a mérhetetlen szorongás nagypéntekre, a várakozásban gazdag próbatételek sorozata nagyszombatra, és a helyreállás húsvétvasárnapra.

A pandémiát nevezhetnénk egy hosszú, közel másfél éve tartó szent három napnak is. Tehát a romeltakarítás ott kezdődik, ahol mindennek fényében megvizsgáljuk veszteségeinket, majd abban megtaláljuk az egzisztenciális növekedést. A fazekas is olykor levesz egy réteget az agyagról, az edény kevesebb lesz, de a tömör, vaskos fal szebb, vékonyabb, könnyebb. Mindannyian beszélhetünk veszteségekről, ugyanakkor ez a formálódás része. Krisztus feltámadása után is az a Krisztus, akit megismertünk, ugyanúgy néz ki, ugyanaz a személy, de a sebei nyomot hagytak, és bizonyos szempontból megváltozott. Ezt igazolja az apostolokkal szembeni türelmesség vagy a fizikai törvényszerűségekkel szembeni cselekedetek, minthogy a bezárt ajtó ellenére megjelent.

Rajtunk is nyomot hagyott a járvány, vannak a stigmáink, mások lettünk, talán könnyebbek, szabadabbak, alázatosabbak, mélyebben értjük életünk értékeit, rájöttünk, hogy nincs vesztegetnivaló időnk.

És most nem kizárólag azokról a társainkról beszélek, akik túlélték a betegséget, hanem minden emberről, mert a járvány társadalmi vonatkozásban egy személyt sem került el.

– A papi szolgálat szerves része a szenvedők lelkigondozása, a betegek kenetének feladása, melynek kiszolgáltatását megnehezítik a körülmények. Hogyan lehet ebben növekedni?

– A Covid-osztályon a papok is felismerhetetlenné váltak a védőfelszerelés alatt, de ott voltak, ott voltunk, amikor hívtak, és tudták, kik vagyunk. Egy alkalommal sajnálatos módon nem engedtek be a haldokló emberhez, akihez a családja hívott. Több szűrésen átestem, végül visszafordítottak. Hogy ezt a beteg állapota, a haldoklás utolsó fázisa indokolta, vagy a kórházban fennálló nyomás, máig nem tudom, de ez valójában kevésbé fontos, mint az a tény, hogy először történt meg, hogy a papok nem lehettek, nem lehetnek fizikálisan a szenvedők mellett. Hiszen látjuk festményeken, még a kivégzés előtt álló emberek mellett is mindig állt egy pap feszülettel a kezében; a háborús áldozatokat a tábori lelkész búcsúztatta. Most – ha nem jutunk be az osztályra – egy dolgot tehetünk: imádkozunk a betegekért.

– Meglep, hogy a fizikális akadályt látja legnagyobb problémának, mintha a megfertőződés veszélyétől nem tartana.

– Sosem éreztem félelmet, amikor egy beteg emberhez hívtak. A papi és szerzetesi hivatás része, hogy ha kell, az élet és a halál mezsgyéjén járunk.

A szenvedőket sem pusztán a fájdalom kínozza, hanem a kétségbeesés is, arra ugyanis nincs gyógyszer, csak a belső igazság csillapíthatja a rettegést. Ezért fontos, hogy ott legyünk a betegek mellett.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. május 30.