Rajta kívül a Karácsony utáni hulladékkirakodást kedvelők már szinte mindent elvittek. Ő még ott állt egy értéktelen szakadozott ülőkéjű széken. Valamikori tulajdonosában még volt annyi tisztelet, hogy nem dobta a földre. Hosszú, fodros, krémszínű ruhájából csak itt ott villant elő valamiféle csillogó dísz. Fejét a kezében lévő mandolinra hajtotta, hogy jobban hallja a dallamot, amit játszik. Arcából alig látszott valami, annyira belepte a por és a piszok…

Talán ez még nem lett volna olyan nagy baj, de sajnos az egyik szárnya is le volt törve…
Ugyan kinek kell egy törött szárnyú karácsonyi angyal? – gondoltam.
Mégis hazavittem és megtisztítottam. Most tűntek elő fájdalmasan szelíd arcvonásai! Szemei merengően néztek előre egy pontra, talán a jászolban fekvő Kisdedre. Mintha ő sem tudná egészen felfogni Isten emberré levésének nagy titkát. Csoda? Hisz ki értheti meg ezt? A Magasságos, a Fenséges, a Mindenható, a Teremtő Isten a törékeny emberteremtményének alakját ölti fel, hogy így fejezze ki iránta való végtelen nagy szeretettét.

Ahogyan tovább tisztítottam az arcát, akkor láttam, hogy a törött szárnyú angyal ajkai zárva vannak. Nem énekel! Egy hangot sem ejt ki! Sőt, ajkai lefelé konyulnak!
Már-már csalódottan vissza akartam vinni a szakadozott ülőkéjű székre, amikor váratlanul eszembe jutott egy régi középkori legenda, amely szerint a betlehemi angyalok egy része valóban nem énekelt, hanem csak játszott valamilyen hangszeren. Noha mandolinjukat, lantjukat és hárfájukat pengetve magasztalták és dicsőítették Istent, mert Fiát az emberek megváltására a földre küldte, de szájukat egy hang sem hagyta el!

Miért? Mert Isten felfedte előttük emberré lett Szent Fia, Jézus Krisztus titkát: nem fogadják be, elutasítják, üldözni fogják, szenvedni fog, sőt keresztre feszítik. Az angyaloknak, mondja a legenda, szüntelenül ott dobolt a fülükben ez a misztérium, amelyet később az egyik apostol, János, így fogalmazott meg: „A (Messiás a) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11) Minduntalan erre kellett gondolniuk, ezért szép angyalajkukról lefagyott az ének.
Mikor gondolatban ide jutottam, belém villant a kérdés: Vajon mit érezhetett Isten, amikor elhatározta, hogy Szent Fiát a földre küldi, pedig tudta azt, hogy az emberek egy jó része nem fogja majd befogadni Őt?

Mit éreznél, ha szüleid – noha mindig engedelmes voltál irántuk, igyekeztél kedvükbe járni, szót fogadni nekik, minden kérésüket teljesíteni – egy napon minden ok nélkül azt mondanák Neked: „Kerülj kijjebb!”

Mit éreznél, ha szerelmed – bár ragaszkodásodnak és őszinte érzelmeidnek számtalan jelét adtad iránta – gúnyt űzne titkodból, vallomásodat mások szájára adná, érzelmeidet kinevetné, sőt lelketlenül azt mondaná Neked: „Nem kellesz!”

Mit éreznél, ha gyermekeid – holott Te szülted őket, szeretted, nevelted, ápoltad, gondoztad, éjt nappallá téve mindent megtettél fizikai, szellemi, lelki előrehaladásukért – egy napon azt mondanák Neked: „Nincs rád szükségünk!”

Mit éreznél, ha hitvestársad – annak ellenére, hogy Te mindenedet neki adtad: fiatalságodat, szépségedet, legszentebb érzelmeidet, hűségedet, szívedet, lelkedet – egyik napról a másikra felcserélne valaki mással, és azt mondaná Neked: „Meguntalak, mást keresek magamnak!”

Mit éreznél, ha barátod, barátnőd – annak dacára, hogy ha lelki békére, bizalomra, jó tanácsra és eligazító szavakra vágyott, Tőled mindig megkapta; ha bajban volt, Te voltál az első, aki ott termett és az utolsó, aki elment – egy nap szó nélkül hátat fordítana Neked, és azt mondaná: „Ne keress többé! Nincs rád szükségem!”

Mit éreznél, ha az emberek, akikkel kapcsolatban vagy – jóllehet igyekszel hozzájuk mindig egyenes, becsületes, tisztességes, szeretetteljes, derűs, nyájas, segítőkész lenni – nem csak, hogy nem értékelnék fáradozásaidat, de még ki is zárnának maguk közül azt mondva: „Nem ismerünk!”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 11.