Szeretek gyalogolni... Egyedül is... Ilyenkor nem csak rendeződnek gondolataim és visszatalálok belső békémhez, de tanulok is... Mindentől és mindenkitől... Leginkább a tájtól...
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem...
- Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.
- Mi a titkom? A tapasztalatom...
- Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.
- Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
- Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
- Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább...
- Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: - Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.
A teljes cikk elolvasható itt.
