Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. Egy alkalommal — osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi hívőnek a jelenlétében — szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért, megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon napjainkban?”

Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal felelt George atya kérdésére:

„Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”

E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Testvérületből (FSSP) való Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon.

Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek megmentésének vágyát.

Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves korom óta, — amikor először vehettem Őt [ti. Jézust] magamhoz — bennem élt a lelkek iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során — amíg Indiába nem jöttem — avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.

Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25, 40). Teréz anya 1947 Úrnapján a kongregáció szabályzatának tervezetét fogalmazva leírta, hogy a nővéreknek a lelki életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben.

Minden nővérnek meg kell értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt — s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. szeptember 8.