Szilágyi Anna remek cikket írt múlt héten a 777-en a telefonfüggőségről, amelyben egy pap mellett egy pszichológus és egy vlogger is megszólalt. A téma érzékenyen érint, mert az elmúlt időszakban egyre gyakrabban érzem, hogy a (több)generációs ,,betegség” engem is súlyosan érint.

Nomofóbia – így hívja a pszichológia azt a tünetet, amikor valaki telefonfüggő. A „no mobil phobia” kifejezésből összerakott mozaikszó a világon milliókat érinthet – köztük engem is. A témával kapcsolatos nyers őszinteségem egyik célja, hogy segítsek azokon, akik hasonló tüneteket vesznek észre magukon. Igazság szerint nem is nevezném magamat telefonfüggőnek  – sokkal inkább a netfüggőség jellemez:napjaim javarészt azzal telnek – hiszen a munkám is az internethez köt -, hogy vagy a laptop előtt görnyedek, vagy a telefon van a kezemben. Néha mindkettő egyszerre. 

Nem feltétlenül értek egyet azokkal a drasztikus tanácsokkal, amelyek szerint a telefonfüggőknek érdemes lecserélniük az okostelefonjaikat ,,butákra”. A technikai fejlődésnek köszönhetően a telefonjaink rengeteg olyan lehetőséget kínálnak, amelyek hasznosak és praktikusak lehetnek a mindennapjaink során. Olyan alkalmazásokat használhatunk, amelyek akár az egészségünket is óvják – vagy annak fontosságára hívják fel a figyelmet – vagy például említhetem a keresztény applikációkat, amelyek lelki fröccsöt is jelenthetnek számunkra.

A probléma nem az okostelefonnal van, hanem a tudatos használat hiányával – legalábbis nálam egészen biztosan. Hosszú perceket – sőt, ha már ilyen őszinte vagyok, akkor (fél)órákat – töltök azzal, hogy teljesen indokolatlanul hírfolyamokat görgetek, meglehetősen értéktelen videókat nézek, vagy azismerőseim bejegyzéseit bámulom. A neten – és a közösségi médiában – való szörfözés teszi ki a szabadidőm jelentős részét – és ez nagyon komoly probléma.

Ugyanakkor, ahogyan az összes függőségnél, így azt hiszem itt is a legfontosabb a felismerés – és a beismerés. Nekem is hosszú időbe telt, amíg magamba nézve elfogadtam, hogy amit csinálok, az nem lelkes munkavégzés, hanem veszélyes játék. De  csak az az ember tud változni, aki felismeri, hogy változásra van szüksége: tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez is egy olyan szituáció, amit nagyon is érdemes felajánlani Istennek. 

A telefonfüggőségnek számtalan káros hatása van: az agyunk például képtelen feldolgozni és elraktározni azt a rengeteg információt, amit a kijelzőn látunk. Az elmúlt időszakban úgy érzem, hogy a memóriám pontosan olyan mint egy telefoné: megtelt mindenféle haszontalan dologgal. Ennek pedig olyan zavaró melléktünetei vannak, hogy sokkal hamarabb elfáradok olvasás közben – és sokkal nehezebben is jegyzem meg azt, amit olvasok. 

Sőt, nemcsak a fejemre, hanem a lelkemre is érezhetően rossz hatást gyakorol a ,,nomofóbiám”: milliókhoz hasonlóan én is úgy fekszem le, hogy este még ránézek az e-mailemre, a közösségi oldalaimra. Ez a tevékenységem egyértelműen kihat az imaéletemre: az elmúlt időszakban drasztikusan csökkent az az idő, amit az imádkozásra fordítok – nemcsak este, hanem napközben is. Philip Yancey Az imádság című könyvében fantasztikusan fogalmazta meg ezt a problémát: ,,Egyre inkább az idő szorításában élünk, ezért mind kevésbé vagyunk képesek lassítani a tempón. Pedig az imádkozás ezt igényelné. A kommunikációnk egyre rövidebb és kódoltabb: sms, e-mail, chat. Még beszélgetésre is alig marad időnk, nemhogy elmélkedésre! Folyamatos hiányérzetben élünk: nincs elég időnk, nem pihenünk eleget, nincs elég szabadidőnk. Hogy férne bele az életünkbe Isten, ha így le vagyunk maradva?” (Philip Yancey – Az imádság – Harmat Kiadó, 2014.)

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. augusztus 8.