A baloldal szerint semmiféle szokás, hagyomány, hierarchia, intézmény nem állhat a fejlődés útjában.

„Nem meglepő, hogy Lukács reputációja ma Magyarországon nem oly tekintélyes, mint 1968 Párizsában volt. De tanítványai – Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Kis János és mások – folytatták a ‘marxista humanizmus’ üzenetének feltárását, méghozzá vagy kényelmes, külföldi egyetemi állásokban, vagy 1989 után Magyarországon.

Részint Lukács máig tartó hatásának tulajdonítható, hogy Magyarországon kétszer megválasztottak egy jobboldali kormányt, kétharmados többséggel. Ennek az oka nem Orbán Viktor és a Fidesz kiemelkedő nagyszerűsége, hanem az, hogy az alternatíva taszító, mivel benne él tovább Lukács forrongó haragja” – nem egy friss publicisztikából idézünk, hanem Roger Scruton újra kiadott és kiegészített művéből, a Thinkers of the New Left (Az új baloldal gondolkodói) című könyvéből.

Megelégedésünkre Scruton nem hagyta ki a lehetőséget, hogy amúgy nem épp aktuálpolitikai hangolású, de polemikus kötetében megejtse a fenti kiszólást.

Az új baloldal gondolkodói, amely a korábban a Scruton által alapított The Salisbury Review-ban megjelent tanulmányokból állt össze, eredetileg 1985-ben látott napvilágot, – ahogy Scruton írja – „a thatcheri terror tetőfokán”, amikor még az egyetemen tanított és már ismert volt arról a baloldali egyetemi körökben, hogy ő ügyük első számú kerékkötője. A kötetet tehát felháborodás fogadta, a recenzensek lehúzták, mindenki igyekezett odaférni és még egyet belerúgni a szerzőbe. A munka akkoriban a kiadóra is ráhozta a frászt, mivel a jobban fogyó akadémikus szerzők bojkottálták miatta, így Scruton kertje hamarosan tele lett a Thinkers of the New Left bedobozolt példányaival.

Nem csoda, hogy a brit úriember a 2015 végén megjelent, új kiadásnak a bevezetőjében leszögezi, hogy a könyvet provokációnak szánta – ami nem jelenti azt, hogy ne gondolná komolyan, amit ír benne.

De mi is van a kötetben?

Mi a bal? – teszi fel a kérdést az első fejezet, amit az utolsó ellensúlyoz: Mi a jobb? Aki olvasott már Scrutont vagy egy-két ideológiákról, politikaelméletről szóló könyvet, annak nem ezekben lesz új információ; de Scruton könnyed, ironikus, mégis komoly stílusa miatt érdemes ezeket is elolvasni.

A lényeg a két fejezet között van: a baloldali panteonra célzott folyamatos ágyútűz. Először a régimódi brit komcsik kapják meg a magukét, nevezetesen Eric Hobsbawm és Thompson. Majd jönnek az amerikai egalitáriusok, Galbraith és Ronald Dworkin. Mindez azonban még csak a bemelegítő. Ezután lendül bele igazán Scruton: a „Felszabadítás Franciaországban: Sartre és Foucault” című fejezetben a francia újbaloldal előzményeit és a nevezett két szerzőt tárgyalja, hogy utána a németekre, Habermasékra térjen rá. A legfontosabb fejezet azonban a „Nonszensz Párizsban”, amiben Althusser, Jacques Lacan és Deleuze „nonszensz-gépezetét” mutatja be, hogy utána a globális kultúrharc vázlatát kapjuk meg Gramscitól Saidig. A kötetet Badiou és a napjainkban oly népszerű, de a sztálinista terrort mégiscsak védelmébe vevő Slavoj Žižek kritikája zárja.

A felsorolt gondolkodók elméletei és mondanivalója, világlátása Scruton szerint a lehető legtávolabb áll a mindennapi, józan paraszti ésszel gondolkodó emberekétől, és néhányukat leszámítva nem is hallottak róluk szélesebb körökben. Ami miatt Scruton mégis fontosnak tartja tárgyalni őket, az az egyetemi világban való beágyazottságuk. Ezen szerzők ugyanis az intellektuális divatok fősodrában vannak a mai napig.

A kötet „megjelenése az egyetemi karrierem végének kezdetét jelentette, a kritikusok komoly kétségeket vetettek fel intellektuális kompetenciámat illetően, ahogy erkölcsi tartásomat is megkérdőjelezték” – jegyzi meg Scruton, aki korábban már büszkén leszögezte, hogy a baloldali elit részéről érkező minden támadás és kerékkötés sokszorosan megérte az életében. Őszintén? Irigykedünk. Igyekszünk a nyomába érni.

Roger Scruton itthon talán a legismertebb kortárs nyugati konzervatív gondolkodó, ám leginkább a konzervativizmust taglaló köteteit olvassuk, mivel ezek érhetőek el magyarul (plusz az Iszom, tehát vagyok, ami már létében cáfolata a konzervativizmust aszketizmussal vádoló meglátásoknak). Holott Scruton sokkal érdekesebb, informatívabb és brilliánsabb azokban a köteteiben, amelyekben nem a saját világlátását taglalja köldöknéző jelleggel, hanem alkalmazza azt. Ilyen például a zöld filozófiáról szóló kötete, a szexuális vágy filozófiájáról szóló, grandiózus munkája, a modern kultúráról írt kis esszékötete és persze a Thinkers of the New Left. Utóbbi igen kiváló arra, hogy átfogó képet kapjunk a kortárs baloldali gondolkodás gyökereiről, összefüggéseiről és marhaságairól. Mindezt úgy, hogy Scruton azt sem rejti véka alá, ha nagyon szereti például Sartre stílusát, esetleg részben egyetért vele. Sziporkázó kritika ide, időnként gúnyos kiszólások oda, itt-ott még a mély megrendülés hangja is megszólal a kötetben, például Foucault-val kapcsolatban. 

Létrehozva 2020. január 15.