„Holtan, kézfej és lábak nélkül születtem, mégis itt vagyok”

 alt

Illés Fanni világbajnok paraúszó lenyűgöző története születésről, önmagunk elfogadásáról, kudarcról és sikerről.

Erzsi vajúdik. Szenved már egy ideje az egyre sűrűbben jelentkező szülési fájdalomtól. Tudja, véges a kín, no meg él benne az ősi ösztön – 26 évesen elsőszülött gyermeke világrahozatala érdekében bármit kibír. Egyedül van. 1992. május 1-jén a Keszthelyi Kórház szigorú szabályzata még nem teszi lehetővé, hogy férje vele legyen. Tihamér nem foghatja a kezét, nem törölheti gyötrődéstől izzadt homlokát, nem simogathatja a hátát.

 

„Asszonyom, farfekvéses a gyerek, császármetszést hajtunk végre” – közli egyszer csak az orvos. Hirtelen nagyobb lesz a nyüzsgés, vezényszavakat hall, altatót kap. „Nem érzek majd semmit, de azt sem hallom, amikor felsír” – fut át rajta a felismerés, miközben egyre aléltabban fekszik. Lassan megszűnnek a hangok, eltűnik a műtő fénye, sötétbe borul a külvilág. Nem észleli, amikor felvágják a hasát, nem látja, amint kiveszik a gyermekét, és nem érzékeli a döbbenet csöndjét. Nem éli át, ahogy a műtő megtelik a pánikkal, majd kapkodással. Nem hallja a szörnyülködés, majd a sajnálat hangjait.

A kórteremben ébred. Kisvártatva megjelenik az orvos. Nem őt várta. A doki csak áll zavartan, kerüli a szemkontaktust, majd megköszörüli a torkát és hidegen közli:

Kislány. Holtan született, sikerült újraélesztenünk. De jobb, ha nem látja. Nincsenek lábai és a kézfeje sem nőtt ki rendesen. Valószínűleg ülni sem tud majd és szellemileg sem lesz ép. Mint gyakorlott apuka azt tanácsolom, mondjon le a gyermekéről.

Erzsi közel jár az idegösszeomláshoz. Nem azért, mert a lánya úgy született, ahogy, hanem mert az esélyét sem érzi, hogy mellére tegye, megszoptassa, megtapintsa, megsimogassa, becézgesse. Végül is hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze az orvos szakvéleményét? Még akkor sem vet rá egyetlen pillantást sem, amikor napokkal később hazaindulnak Rezibe.

Az anyja és Tihamér járt bent korábban a kórházban, nekik megmutatták a picit, de nem akarják befolyásolni. A döntés az övé. A felelősség súlya préseli a lelkét, agyát megválaszolatlan kérdések lepik el. Hol lenne jobb neked, kicsim? A házunk nem akadálymentes. Lehet, hogy az orvosnak van igaza? Jobb lenne olyan környezetben felnőnöd, ahol szakemberek vigyáznak rád? Két héten keresztül álmatlan éjszakák gyötrik, gyakran sírva fekszik, zokogva kel. Egy ideig a magyarázatot keresi, majd ahogy apad a könny, úgy fordul egyre inkább a megoldás felé: „Az én gyermekem.”

Visszamegy a kórházba. „Bármit is tanácsoltak, ragaszkodom a kislányomhoz, hazaviszem” – mondja, de ez sem megy simán. Az  ápolók előbb kötelező jelleggel kitanítják, hogyan bánjon a kicsivel. „Mindene ugyanolyan, mint másnak, csak éppen nincs lába” – nyugtatgatják. Ebben a pillanatban dolgozza fel végleg a történteket. Már csak előretekint. Kizárólag az érdekeli, a lehető legtökéletesebb életet biztosítsa csecsemőjének, Illés Fanninak.

Aki így mesél.

Poénnak indult az egész

Így is kezdődhet egy élet, ahogy az enyém: holtan, kézfej és lábak nélkül. Mégis itt vagyok. Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, talán sokan már akkor sejtették, amit a modern pszichológia is leír: „a szülés életünket hosszú távon meghatározó esemény; történetét, történéseit egész életünkön át hordozzuk”.

Édesanyám szerint mindig is tudtam, más vagyok. Az első születésnapom előtt, amikor még csak gügyögtem, esténként A rút kiskacsát kellett felolvasnia nekem. Nem azért, mert mami mindig ezt akarta, hanem miután egyszer elmesélte, már én kértem. Próbálkozott mással is, de aztán rendre odaböktem a kacsás mesére.

Valahol belül tudnom kellett, hogy más vagyok, annak ellenére, hogy felnőtt értelmezés szerint még tudatomnál sem lehettem.

Aztán a legelső pillanattól, hogy valóban tudatomra ébredtem, elfogadtam magam. Mamihoz és hozzám is járt pszichológus, de kisebb, átlagos, más gyerekekkel is előforduló hullámvölgyeket leszámítva soha semmilyen lelki problémát nem tapasztalt nálam.

Elképzelhető mekkora csodabogárnak számítottam gyerekként Reziben, ebben a nagyjából 1200 lelket számláló községben. Mami akkoriban a postán dolgozott, apa portásként kereste a betevőt. Normál körülmények között éltünk. Szüleim magukra nem nagyon költöttek, viszont valahogy olyan ügyesen spóroltak, hogy Réka húgommal soha, semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Ha nem ilyen családba születek, akkor nem tartanék ott, ahol. Apa például mindig azt mondja, azért helyezte Isten oda, arra a munkahelyre, hogy miután túlesett a heti két-három 24 órás szolgálatán, tudjon velünk foglalkozni. Rékára és rám fordította minden szabadidejét.

Kétévesen már műlábbal jártam. Oviban, az általános iskolában, a gimiben is az épekkel együtt tanultam. Soha nem fordult elő ebből problémám, sőt. Mindig a középpontba kerültem, rengeteg barátra tettem szert, elsöprő lendületemmel, jókedvemmel inkább én terrorizáltam az osztálytársaimat, mint fordítva.

Az életem akkor vett újabb fordulatot, amikor az orvos gerincferdülést diagnosztizált nálam. Azt javasolta, ússzak. Apa Hévízen Ollári Bélához íratott be, jött velem a húgom is. 2004 decemberében kezdtem, poénnak indult az egész. Mamiék mindkettőnknek egyforma fürdőruhát vettek. Annyira jól állt, hogy azzal hecceltek, majd elindítanak a pekingi paralimpián. Jól hangzott, de senki sem gondolta komolyan, hogy négy évvel később valóra is válik.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.