Most már biztosan tudom,
és örömmel elfogadom
hogy valóban ilyen vagyok,
a lelkem mohó és kicsit bohó
mint egy túlfűtött éhes kohó,

amit folyton etetni kell
hogy a tüze ne vesszen el,
füstöm, ha kicsit kormos is
a szél mégis messzire viszi,
és utat mutat a keresőknek
az URAT hol találják meg,
mindig ott ahol a tűz lobog
mindig ott, ahol a tűz kormol,
mindig ott, ahol a csipkebokor van,
mindig ott, ahol a fényes Felhő alatt
az örökkön ÉLŐ el nem égő tüze lobog!

Létrehozva 2020. január 3.