Új utak az evangelizációban?

alt

Egyházi misszió, ahol nem keresztelnek meg senkit

pán-amazóniai régióval foglalkozó őszi szinódus kapcsán nagyobb figyelem irányult az ezen a földrajzi területen működő egyházi missziók tevékenységére és tapasztalataira is, mint olyanokra, amik a teljes Egyház számára segíthetnek a Ferenc pápa által is szorgalmazott "új utak" keresésében.

Ilyen témában jelentetett meg riportot és interjút a katolikus teológus és újságíró José Manel Vidal tollából a portugál Periodista Digital, 2018 decemberében. A riport a Consolata Misszionáriusok nevű rend ún. Catrimani Misszióját mutatta be, amely 1965 óta működik az amazóniai régió brazíliai részén, a yanomami bennszülött törzs egyik faluja mellett [a cikkünk kezdőképe a yanomami törzs egy tagját ábrázolja].

A missziót két consolata rendi misszionárius alapította. Maguk a Consolata Misszionáriusok egy 1901-ben alapított olasz missziós rend, amely ma mintegy 1000 fős - vegyesen férfiakból és nőkből, de főleg papokból álló - tagsággal rendelkezik.

A Catrimani Misszió egy furcsának hangzó sajátossága, hogy a működésének 54 éve alatt egyetlen (bennszülött) embert sem kereszteltek meg. Míg ezt sokan végzetes mulasztásnak tartják, a missziót működtető atyák kifejezetten büszkék rá.

 

E büszke misszionárius papok közé tartozik az olaszországi születésű Consolata szerzetes pap, Corrado Dalmonego atya is [lásd jobbra], aki 12 éve szolgál a Catrimani Misszióban a yanomamik között, jelenleg három másik Consolata taggal. Az atya, mint mondja, a misszióban töltött évei alatt megtanult nemcsak együtt élni a yanomamikkal, és úgy is beszélni és gondolkodni, mint ők.

Az amazóniai régióra összpontosító szinódus közeledtével Ferenc pápa arra kérte az Egyházat, hogy hallgassa meg a régió bennszülöttjeit. Dalmonego atya mélyen egyetért ezzel, mert mint mondja, a bennszülött emberek segíthetnek a katolikusoknak a saját vallásosságuk és spiritualitásuk felfedezésében, és segíthetnek megtisztítani az Egyházat "a sémáitól", "az olyan mentális berögződéseitől, amelyek ma már idejétmúltak és használhatatlanok".

Ahogy az atya elmondta, a Catrimani Missziót a megalakulása óta az "állandó jelenlét", és a yanomamik "kultúrája és vallása iránti mély tisztelet" jellemzi. Mint mondta, a misszionáriusok legfőbb célkitűzései megvédeni a bennszülöttek életét, földjét, egészségét, és jogait.

Ennek kapcsán Dalmonego atya szerint a missziójuk hat "cselekvési területre"összpontosít. Ezek:
- a fiatalok megerősítése a saját kultúrájuk hagyományaiban az oktatáson és nevelésen keresztül (a törzs tagjainak mintegy 60%-a 14 év alatti);
- a yanomamik számára egészségügyi ellátás biztosítása és a törzsi tagok egészségügyi képzése;
- a törzsi területek védelme, kapcsolatok építése a yanomamik és az őket körülvevő népek között;
- vallás- és kultúraközi párbeszéd, együttélve a közösséggel és megtanulva a nyelvüket;
- a nők képzése, akár közösségvezetői feladatok ellátására is;
- kommunikáció a külvilággal, lehetőséget adva a törzsi vezetőknek, hogy a népüket kifelé képviseljék.

A misszió által a bennszülöttekkel folytatott "vallás- és kultúraközi párbeszédről" Dalmonego atya úgy nyilatkozott:

A párbeszéd lényegi része az Egyház működésének és az evangelizációnak, ami segít minket abban, hogy ne tévesszük össze az igehirdetést a térítéssel. A párbeszéd a mindennapi élet során és a rituálék gyakorlásakor folyik, de kutatásban is, amit a sámánizmusról, a mítoszokról, a különféle bölcsességekről, világnézetekről és istenfelfogásokról folytatunk, bizalomra alapozva, barátságban, a párbeszéd alkalmait megteremtve, ami maga az Egyház számára is rendkívül gazdagító, mert segít felfedezni a hitünk lényegét, amelyet gyakran elfednek a díszek és a kulturális hagyományok.

Az alábbiakban a Corrado Dalmonego atyával készített interjúból idézünk részleteket:

[Arról, hogyan segíthetnék a bennszülött emberek az amazóniai régióval foglalkozó püspöki szinódust:]

Dalmonego atya: Erről a [szinódust] előkészítő dokumentum is beszél: meghallgatni, utakat találni, hidakat építeni, párbeszédet kiépíteni azért, hogy választ adhassunk a problémákra, az ökológiát, a világot, a kultúrákat érő globális fenyegetésekre. Mindenekelőtt meg kell teremteni a szinóduson a meghallgatás tereit és alkalmait, nemcsak közvetítőkön, de néha talán közvetlen találkozásokon keresztül is.

A bennszülött emberek segíthetnének minket a saját vallási tapasztalataikkal, a saját lelkiségükkel, segíthetnek az Egyháznak megtisztítania önmagát a sémáitól, az olyan mentális berögzüléseitől, amelyek idejétmúltakká és használhatatlanokká váltak. Figyeljünk oda arra, hogyan élik meg a bennszülött emberek például a közösségi élményeket, a társas kapcsolatokat, a közösség vezetését! Ezeket az Egyházban is megvitathatjuk, hogy lássuk, hogyan szerveződhetne az Egyház, hogyan szerveződhetne a közösség, mi a vezetés szerepe, milyen eszközei vannak a vezetőknek az emberek hibáinak kijavítására, és a meggyőzésükre.

Ezek [az eszközök] a szavak, a rituális párbeszéd, a tanúságtétel; amikor egy vezetőt követnek, ő nem egyeduralmat gyakorol, nem felülről irányít, hanem egyetértést alakít ki. Miért nem taníthatja ez az Egyházat abban, hogyan gondolkodjon önmagáról? Hogyan alakítson ki egyetértést, hogyan építsen ki utakat? Ha egy bennszülött közösséget látunk, ők maguk megmutatják nekünk az utakat.

[...]

Az ökológiai szempont mellett a közösségszervezésben is tanulhatunk a vezetésről, a párbeszédről. A yanomamik közelednek egymás felé, ismerik egymást, azonosulnak egymással, hasonulnak egymáshoz, tanítanak, elfogadnak, elfogadják egymást, elfogadnak dolgokat más dolgok feladása nélkül. A mi mentalitásunk gyakran kirekesztő: el kell fogadnunk dolgokat, és egy 'A' dolog elfogadásához sokszor meg kell szabadulnunk egy 'B'-től. Ők hajlamosak egymáshoz illeszteni a dolgokat - láttam a yanomamik között -, egyiket a másik mellé. Amikor vallási kérdésekről van szó: beszélgethetek Istennel, a fehérek istenével, imádkozhatok hozzá? Igen! Kérhetem őt, hogy gyógyítsa meg a beteg gyermekemet? Igen! Számunkra ezek olyan kérdések, amik meghökkentenek minket, azon csodálkozva, hogy vajon ők feladnak-e valamit azért, hogy megfeleljenek valami másnak? Nem, nem adsz fel semmit.

Mi miért nem tesszük ezt egyházként a saját tapasztalatainkkal? Ezt persze egyfelől lehet szinkretizmusnak, relativizmusnak bélyegezni, de az igazság nem a miénk. Azt senki sem ismeri. Az Egyháznak vannak dokumentumai, zsinati dokumentumok, amelyek megerősítik, hogy mindannyian ennek fényében élünk, egy olyan misztériuméban, amely felett senkinek sincs hatalma. Amikor megpróbáljuk ezt hatékonyan, gyakorlatiasan megélni, átültetni a gyakorlatba, megijedünk attól, mit lehet és mit nem. Vajon mik az útjelzők afelé, hogy átlépjünk ezen a korlátoltságon?


[Arról, hogyan működik ma az egyházi misszió:]

Dalmonego atya: Az Egyházban és a teljes társadalomban is van egyfajta gyanakvás a missziós szolgálat felé. Az evangelizációs szolgálatot bizalmatlanul fogadják, mert a történelemben az Egyházat a gyarmatosítás, a kultúrális elnyomás, a különbségek elnyomásának eszközeként használták, és ez erőszakos módon folyt, az Egyház részvételével. Vannak módok arra, hogy a gyanakváson felülemelkedjünk. Az egyik talán az, hogy az arrogáns hozzáállást arra a hozzáállásra változtatjuk, amiről két verbita misszionárius könyve úgy ír, hogy "a prófétai párbeszéd" - amit én nagyon lényegesnek tartok abban, amit a Catrimani Misszióban végzünk. Két szempont kell, hogy kiegészítse egymást az Egyház evangelizációs tevékenységében: az egyik a bizonyos alkalmak során folytatott párbeszéd; amelyet pedig meg kell, hogy erősítsen - ahogy a szerzők nevezik - az "alázatos bátorság" vagy "bátor alázatosság".

A prófétai párbeszéd azt jelenti, hogy bizonyos alkalmak során inkább párbeszédet folytatsz, tiszteled és értékeled a másik fél kultúráját; más alkalmakkor pedig prófétai megnyilvánulásokat teszel: a jogaik védelmében, az életük és az életmódjuk védelmében. A prófétai párbeszédben az evangelizációnak ennek a két, egymást kiegészítő szempontja között egyensúlyozol.


Ezzel a hozzáállással szemben milyen reakciókat érzékelnek az Egyházon és a saját rendjükön belül?

Dalmonego atya: Akiről csak tudok, hogy itt dolgozott, nagyra tartják ezt a módot. Részt vettek benne, kivették belőle a részüket, elkötelezték az életüket, az éveiket, a munkájukat emellett, és nagyra tartják a cselekvésnek ezt a módját, amit nem csendes tanúságtételnek mondanék, hiszen amikor szóba kerül, beszélünk róla. Amikor beszélünk róla, hirdetjük. Nem érdemes úgy gondolkozni, hogy a párbeszéd csupán előkészület az igehirdetésre, mert az maga igehirdetés: amikor beszélgetsz valakivel, hirdeted neki, hogy miben hiszel. Vannak, akik kiállnak emellett és értékelik, olyan püspökök is, akiket ismerek, értékelik és elkezdtek számolni vele. [...]

[Azt, hogy a Catrimani Misszióban 54 év alatt egyetlen keresztelés sem történt] Vannak, akik megértik és bátorítják, de még az Egyházon belül is vannak, akik bírálják, és azt mondják, hogy ez mulasztás.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.