"Nagyon szeretném, ha megújulna az Egyház"

alt

Interjú Varga László kaposvári püspökkel

Varga László püspök – vagy ahogyan csak Kaposvárott nevezik Laci atya – pontosan olyan derűvel és nyitottsággal fogadott bennünket a püspökségen, ahogyan azt sejtettük. Kedvessége és humora mögött azonban fantasztikus lelkiélet és imádság is húzódik: tabuk nélküli beszélgetés a püspöki munkáról, hivatásának kezdeti nehézségeiről, az Egyház problémáiról és a fiatalok helyzetéről. Nagyinterjúnk egy rendkívül közvetlen, vidám és szerethető főpappal! 

Amikor emailben megkerestük az interjú ötletével, akkor az etiketthez illő megszólítással írtunk, amire jött a válaszlevél, az alábbi névvel: „Laci atya”. Tudatosan figyel arra, hogy ugyanaz az ember maradjon mint püspöki kinevezése előtt?

Természetesen, hiszen a Szentlélek az elmúlt évtizedekben kiformálta bennem azt, aki vagyok. Az, hogy ugyanez az ember most püspöki szolgálatot lát el, az Ő döntése volt szerintem. Én Laci atya maradtam szinte mindenkinek, hiszen így ismernek rengeteg évtizede már, nem is akartam ezen változtatni.

Amikor megmondták, hogy püspök leszek, azt is hozzátették, hogy ezt senkinek nem mondhatom el addig, amíg nem lesz kihirdetve. Hazafelé jövet rám tört a félelem az M7-esen: arra gondoltam, hogy eddig mindig rejtekben tudtam maradni. Úgy voltam huszonvalahány évig plébános ebben a városban, hogy nem voltam reflektorfényben. Rettegtem, hogy ki kell állni a sajtó elé, hogyan fogom én ezt kezelni. De hirtelen elkezdtem énekelni, mégpedig azt, hogy “Meghívtál, hogy vízre lépjek…” . Harsogtam az autóban, és átfordult ez az egész örömmé: igaz, hogy eddig rejtekben voltam, de soha nem volt emiatt lehetőségem beszélni eddig a mély dolgokról ekkora nyilvánosság előtt. Amikor a Szent Imre Plébánia közössége elengedett engem püspöknek, akkor csak azt kértem tőlük, hogy imádkozzanak azért, hogy boldog püspök lehessek. Még nem vették el a kedvemet! (Nevet!)

Hogyan élte meg az elmúlt két évet, amióta püspökként szolgál?

Most majdnem azt mondtam, hogy tök jól! (Nevet)

A humorát megtartotta szerencsére, de mennyit változtak a mindennapjai?

Változtak, de nem annyira! Jézus Krisztus ugyanaz püspökként is, a hivatásom nem változott. Ugyanabból a forrásból élek, amelyből évtizedek óta, ez pedig a szentségimádás és a szemlélődés. Azért költöztem fel a püspökség első emeletére, – az elődöm még a földszinten lakott – mert ez van legközelebb a kápolnához. Egyedül a hajnali időm szabad – ugyanakkor ez védett, mert ez csak az Övé.

Abban is változott az élete, hogy a püspöki kar tagja lett: mennyire tudott könnyen beilleszkedni közéjük?

Úgy éltem meg, hogy befogadtak, én pedig semmi másra nem törekedtem, minthogy ez kölcsönös legyen. Hogy én is el tudjam fogadni azt, ahogyan ők járják az útjukat, a szolgálatukat. Én megpróbálom a saját ajándékaimat hozzátenni a közöshöz, és a többiek is így tesznek, ezzel pedig kiegészítjük egymást.  

Istennel aligha lehet elegendő időt tölteni, de meg tudja tartani azt az átlagot az imaéletében, amelyet korábban tartott?

Nekem az ima az nem program, hanem találkozás.

Ha a vőlegény nem találkozik naponta a menyasszonyával, akkor a szerelem elapad. Minőségi időt kell töltenem Jézussal, mert nekem erre hatalmas szükségem van, én ebből élek lassan 33 éve.

Pappá pedig 1982-ben szentelték, egy olyan időben, amikor nehéz helyzetben volt a kereszténység hazánkban. Mennyiben volt bátor döntés elmenni papnak?

Ami igazán izgalmassá tette ezt az egész szolgálatot a kezdetektől, az a megtérésem volt. Miután a veszprémi püspök felvett a papjelöltek közé, nem mehettem szemináriumba, hanem egyből elküldtek átnevelésre Lentibe, a büntetőezredbe. Én viszont ott tértem meg: életemben először ott hoztam döntést amellett, hogy követni akarom az evangéliumot. Innentől kezdve minden más lett: a varsói szerződésben nem szerepelt, hogy „szeressétek ellenségeiteket”, így 18 évesen megtagadtam a fegyvert, mert nem ölhettem ellenséget.

Ettől a ponttól kezdve komoly feszültségek keletkeztek körülöttem, mert az örömhír nem volt kelendő árucikk, én meg nem akartam hallgatni róla. A szeminárium során bekerültem a Bokor-mozgalomba, amelyet viszont üldöztek a hatóságok, így én is célkeresztbe kerültem. Folyamatosan, minden évben eltanácsoltak a szemináriumtól, negyedévesként tudtam meg az elöljárómtól, hogy neki ki volt adva: nem fejezhetem be a tanulmányaimat. Mert én nemcsak az Egyházat akartam megreformálni, hanem a társadalmat is, ezt pedig a diktatúra nem tűrte.

Hogyan zajlott ez az elküldés-visszajövetel a szemináriumban?

A szemináriumi elöljárók elküldtek, a püspököm pedig visszaküldött. De egyszer én is elmentem magamtól, mert túlságosan sok lett. A szívem nem bírta feldolgozni azt a sok sebet és bűnt, amit megláttam az Egyházban, ezért 22 évesen otthagytam a szemináriumot.

Mi volt az, ami ennyire negatívan érintette az Egyházon belül?

Az intézményben csalódtam, és akkor én még nem úgy tekintettem az Egyházra, mint „Krisztus menyasszonyára”, hanem egy olyan intézményként láttam, amelynek sok baja volt.

Úgy gondoltam, hogy az egyházat is evangelizálni kell, nem csak a világot.

Ezek a problémák mennyire maradtak meg az egyházban? Ma is evangelizálásra szorul?

Most is ugyanannyira aktuálisak ezek a problémák. Isten országát nem tudjuk jól megmutatni és ez az egyház sara is: nem tudjuk megmutatni az evangélium szíve-közepét. Nem erről beszélünk, nem erről teszünk tanúságot, hanem inkább morális kérdésekkel foglalkozunk, joggal és történelemmel. Ezek nagyon fontosak persze, de ezt valaminek meg kellene előznie, egy megtérésnek. Ugyanolyan aktuális most is tehát a püspökök és papok megtérése, a Szentlélekkel való szoros kapcsolat. Nagyon szeretném, ha megtérések és újjászületések lennének közöttünk, ha tényleg megújulna az Egyházunk. Ezt mindig magunkon kell kezdeni: ha azt akarom, hogy az Egyház változzon, akkor nekem kell változnom. Ha én nem leszek üzenet, akkor hiába dumálok az üzenetről.

Azóta hogy 22 évesen elhagyta a szemináriumot negyven esztendő telt el és most mégis püspökként beszélget velünk. Hogyan került vissza a hivatásához?

Megtalált a Jóisten! Amikor otthagytam a szemináriumot, akkor utánam jött. Meg kellett tanulnom, hogy csak akkor tapasztalhatom meg az Ő mindenhatóságát, ha az enyémnek vége. Amikor már teljesen erőtlenné váltam és elcsigázottá, akkor talált meg egy pünkösdi szentmisén: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” – így szólt az ige. És én másnap elmentem a püspökhöz, hogy szeretnék visszatérni a szemináriumba. Megkérdezte, hogy mi történt, én elmeséltem neki, és azt mondtam: „

Püspök úr, most már elég gyenge vagyok ahhoz, hogy pap legyek!”

És visszavett.

Ez az ige mind a mai napig kísért. Csak akkor rontom el a szolgálatomat, ha erősködök. Ha merek gyenge lenni, hogy működjön a kegyelem, akkor megtapasztalom a mindenhatóságát. Amikor felszenteltek pappá, akkor az első szentmisémen az volt az első mondatom, hogy: „Barátaim, Isten nagyobb mint a varsói szerződés! Pap lettem!”.Addigra megtapasztaltam, hogy nincs nagyobb erő nála ezen a világon: akármit csinálhat az ember, ha az Ő akarata az, hogy pap legyek, akkor nincs hatalom vele szemben. Ez nekem nem elmélet: ez nekem élet.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.