Húsvéti szemek… - Imre atya írása

Imre Atya

Bár a húsvéti időszak lezárult, az alábbi írást nagyon megéri elolvasni. Szilveszter tv

Gyermekkorában sokat járt a templomba. Szülei és testvérei is mind nagyon vallásosak voltak. Igaz, hogy „az ő családjuk sem volt templom”,ahogy szokás volt ezt otthon mondani, náluk is jelen voltak a mindennapi nehézségek, de vasárnap mindig ott volt mindenki a szentmisén. Örömmel és meggyőződésből!

Érdekes, hogy legszebb emlékei nem a Karácsonyhoz fűződtek, bár a csillogás, az ajándékok, az ünnepélyesség, az éjféli mise hangulata és a szívet melengető gyönyörű népénekek őt is megfogták. A legszebb emlékek őt a Húsvéthoz kötötték. Ezek a szertartások nem csak igényesek, szépek és felemelőek voltak, de egy serdülő fiú nyiladozó értelmét és érzéseit is megszólították úgy, hogy évek után is el-eltöprengett rajtuk.

Kezdődött az egész a nagycsütörtöki szentmisével. Ezen az estén a plébánoson, aki  szigorú ember hírében állott, és az is volt, nyoma sem látszott semmi idegességnek vagy türelmetlenségnek. A szentmisét áhítattal mutatta be, az egyháztanácsosok lábát összeszedetten mosta meg, és velük, a ministránsokkal is egészen más hangon beszélt, mint máskor. Hogy miért? Többször mondta, hogy ez az ő születésnapja. Ők nem értették egészen, hisz valamikor decemberben született, de ha a plébános mondta, akkor az úgy is kellett, hogy legyen, mert sok mindent tudott, ők tehát elfogadták. Most érti meg, annyi év távlatából, hogy papságának születésnapjára gondolhatott az atya, hisz Jézus az Utolsó Vacsorán alapította a papi rend szentségét. 

A nagypénteki szertartás már hosszabb volt. Kezdődött a keresztúttal, amelyen mindig nagyon sok ministráns volt. Fejből tudták a 14 stáció énekeit, hisz nagyböjt alatt annyiszor hallották. Zengett is a teli templom. Aztán következett a csonkamise (így nevezték akkor tájt). Őt különösen az a jelenet fogta meg, amikor a plébános a mise elején velük szótlanul kivonult, és az oltár előtt, teljes testhosszúságával a földre vetette magát, és ott is maradt megszámlálhatatlan percekig. Ő már akkor érezte, hogy itt valami nagyon tragikus dolog kellett, hogy történjen. Most, felnőtt fejjel érzi át annak a jelentőségét, amit a Nagypéntek mondani akar: Isten halott. Most érti, milyen tragédia ez, amikor benne is meghalni látszott az Isten, és csak a kereplők (ők recsák-nak nevezték őket) szomorú hangja visszhangzik ott belül…

A nagyszombati feltámadási szentmise és szertartás volt a legmozgalmasabb és a leglátványosabb. A leghosszabb is. Több, mint két álló óra hosszat tartott! A tűzszentelésben és a sötét templomba való bevonulásban – még ma is érzi! – mindig volt valami reménykeltő: most valami nagy dolog történik. Mindjárt kigyúlnak a fények, de a gyertyák imbolygó fényei sem alusznak ki, mert a plébános hosszú énekéből kiderül: a gyertyák, különösen a húsvéti gyertya, nekünk Krisztus, Aki életünk számára a fényt mutatja. Aztán a körmenet a templom körül, mert a kommunista hatalom nem engedte ki az utcára az embereket, az volt a hab a tortán.

A menetet a férfiak nyitották meg. Milyen fönséges látvány volt annyi férfit látni! Apja is ott volt közöttük! Énekeltek. Csak úgy zengett mély, öblös, gyönyörű hangjuk. Még a rezes bandát is túlharsogták: „Hála legyen az Istennek, ki üdvöt ad az embernek! Állelúja, vígadjunk, Istennek hálát adjunk!” A férfiak után jöttek a ministránsok. Egyikük, a legnagyobb, vitte a feltámadott Krisztus szobrát. A plébános pedig a nehéz úrmutatót, monstranciát tartotta magasba széles mosollyal az arcán. Ők, a ministránsok szintén mosolyogtak. Nem csak azért, mert Krisztus feltámadt, persze, azért is! Hanem, mert a liturgiában minden rendben ment. Nem hibáztak! És mert a sor közepén lépkedő lányok is olyan szépen visszamosolyogtak…

A húsvétvasárnapi ünnepi szentmisékből csak annyi maradt meg benne, hogy akkor is dugig volt a templom. Noha a plébános kihirdette, hogy aki az éjféli szentmisén (valóban éjfélkor volt!) részt vett, annak nem muszáj másnap is eljönnie, mégis mindenki ott tolongott! Az énekkar a kóruson, a férfiak az ablakoknál, a nagyobb fiúk a szentély fölötti oratóriumban, a kisebb fiúk a Jézus Szíve-, a kisebb lányok pedig a Szűz Mária szobor körül, végül a nagy lányok és az asszonyok a templomban, illetve a kemerliben. És a sok húsvéti szebbnél-szebb népének zúgása majd szétvetette a falakat. 

Érdekes, az hogy miről beszélt a prédikációkban a plébános, nem maradt meg benne. Semmi! Néha azon kapta magát, hogy elgondolkodott: vajon másnak sem marad meg semmi?

Azaz egy történetet mégis csak megőrzött. Maga sem tudja, miért? Olyan tisztán emlékszik rá, mintha ma hallotta volna. Az olaszországi Piemont környékén, mondta a plébános az alacsony szószékről, az volt a szokás, hogy az emberek Húsvét hajnalán, amikor először kondult meg a harang, a falu kútjához futottak és megmosták a szemüket a jéghideg, kristálytiszta vízben. Közben pedig azért imádkoztak, hogy a feltámadott Úr ajándékozza meg őket „húsvéti szemekkel”. Azért, hogy lássák meg életük szövevényes eseményeiben is a nagy összefüggéseket, az „Isten ujját”, ahogyan a plébános mondta. Olyan húsvéti szemeket adjon nekik, amelyekkel mélyebbre látnak, és észreveszik, hogy Jézus nem halott, hanem valóban feltámadt és itt él köztük,  mindegyikükben… És ez a történet, fejezte be a plébános, nem csak Piemontban érvényes és igaz, hanem itthon is. Csak ki kell próbálni! De közben áhítatos, buzgó imával kell kérni a Feltámadottat!

Ő, gondolt most vissza mosolyogva, egyszer valóban kipróbálta, de nem kapott húsvéti szemeket… Akkor elkönyvelte magában, hogy csak jámbor mese az egész… Ma arra gondol sajdulva, hogy talán nem imádkozott elég áhítatosan…

Aztán elkerült a szülőfaluból. Az egyetem elején még ment a templomba, ha szünidőre hazajött, akkor is eljárt, igaz, egyre inkább már csak szokásból, házasságkötésük után röviddel érezte, hogy valahol elveszítette a hitét. Igazából, emlékszik, nem is nagyon bánkódott miatta…

Most nagyon hosszú idő után újra hazajött… Vágyakozott az otthon után! Az élet az utóbbi években annyira összekuszálódott körülötte és benne, hogy már nem találja a kiutat. Házassága tönkremenni látszik, pedig milyen boldogok voltak feleségével az első években! A gyerekek felnőttek, kirepültek a házból, messze laknak, alig jelentkeznek. Pedig ő minden pénzt megadott nekik, és minden kívánságukat teljesítette! Volt baráti körének tagjairól csak híresztelésekből tud, Isten tudja, mikor beszéltek utoljára. Pedig mennyire összetartók voltak! Ott, messze, csak a munka és az előrehaladás volt mindene: egész lényét ebbe ölte. Nem mondja, vitte is valamire, hisz egy aránylag nagy cég osztályvezetője lett, sok energiát fektetett a tervezésbe, értetlen munkatársakkal vesződött éveken keresztül… Most azonban a cég csődbe megy és meg vannak számlálva a napjai… Az ő lába alól pedig egyszerűen kifutott a talaj…

Hazajött hát valamibe kapaszkodni. Bár nem remélt a problémák megoldódásában, de mégis csak hazahúzta a szíve. Legalább pár napot töltsön egyedül maradt, beteg édesanyjával, aki ismét annyi idő után idehaza van, a lelkét is kiteszi érte…

Most tehát újfent itthon van, és életében annyi év óta először, részt akart venni a nagyheti szertartások mindegyikén. „- Nem muszáj menned” – szólt anyja, „csak az öregek járnak már. Nem fogsz találni veled egykorút…” „- Nem baj” – csengett maga számára is idegenül reménykedő hangja, „legalább csendben és egyedül felidézem régi emlékeimet…”

Jóllehet a hangulat valóban nem volt a régi, nem is jártak annyian a templomba, mint rég, mégis nagyon szép volt a liturgia. Folyton azon kapta magát, hogy a régi emlékekkel viaskodik…

A feltámadási szertartásról hazajőve ketten ették a szenteltet: a csak itthon ilyen finom sonkát, a puha házi kalácsot, a hazai kertben termett tormát, és a húsvéti tojást. Sőt, édesanyja, régi szokás szerint, egy kis „papramorgót” is vitt szentelni a kosárkájába, megérezve a fiában kongó ürességet. Hátha megmelengeti majd legalább a testét, és elfeledteti a bús gondokat, amelyekről – anyai szíve érzi! – még nem akar neki se beszélni…

Aztán felvirradt a Húsvéti hajnal. Maga sem tudta, mi ütött belé: a korai harangszóra kipattant az ágyból, sietve magára kapta ruháit, kifutott a régi kúthoz, vizet eresztett, és kapkodó mozdulattal belemártotta a kezét a kristálytiszta, hideg vízbe – majd lassú mozdulattal megmosta a szemét. Egyszer… Kétszer… Háromszor… Közben pedig úgy imádkozott, mint már nagyon rég nem: „Feltámadott Üdvözítőm, add, hogy lássak!”

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.