Szombat délután Sátoraljaújhelyen autózunk 32 fokban, egyre meredekebb és szűkülő utcákban felfelé; végül egy „veszélyes útszakasz” tábla, illetve két rendőr rövid úton véget is vetnek merész kalandunknak. A rendőrök ugyanis egy erdei bejáró kapuőrei, és nem engednek tovább. Számunkra csak a visszaút a helyes út, egy utcával lejjebb, ahol otthagyhatjuk az autót.

Aztán vár a Magyar Kálvária, amelyet az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra építettek ki a Kis-Szár-hegy oldalában, majd a rendszerváltástól 2015-ig felújították, és most Jézus keresztútjának mintájára, 14 állomásban, versidézetekkel kísérve mutatja be a trianoni döntés által elcsatolt magyar településeket. Mintha száz évet visszarepülnénk az időben, ahogyan, körülbelül fél órán át felfelé tartunk: a feliratok és az aláírások (például: állította a M. Kir. Rendőrség) jól érzékeltetik az egykori magyar érzületet, társadalmi valóságot, elkeseredettséget és revansvágyat.

Odafent viszont kinyílik a tér, és csatlakozunk a Szent éj című program résztvevőihez. Nagy, füves területre érünk, az egyik végén országzászlóval, a másikon pici, szent koronás tetejű kápolnával, amely előtt most színpadot és oltárt állítottak. Innét köszönti az egybegyűlteket Szamosvölgyi Péter polgármester, és jó virrasztást kíván nekik. Megköszöni a programot szervező Hegyközi Karizmatikus Megújulás munkáját, és a keresztény hit fontosságáról beszél, amely mindig minden nehézségen képes győzni, és reményt ad nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, sőt az egész világnak.

Aztán elkezdődik a mise. Ternyák Csaba örömmel állapítja meg bevezetőjében, hogy sok itt a fiatal, és a pünkösdi Lélek fiatalító, megújító, éltető hatásáról beszél. Aztán a könyörgés következik, annak reményével, hogy a sokféle nemzet közös nyelvet találhat, isteni közbenjárással képes lehet megérteni egymást, mint pünkösdkor az Apostolok cselekedeteiben.