Jöjj el velem egy percre a történelem talán leghomályosabb éjszakájába. A jelenet egyszerű, hamar rá fogsz ismerni. Csavarodott olajfák ligete. Nagy kövek szétszórva a földön. Alacsony kőkerítés. Sötét, sötét éjszaka.

Most nézd meg közelebbről a képet. Less át a lombokon. Látod azt az embert? Azt a magányos alakot? Mit csinál? Hason fekszik a földön. Az arca sártól, könnytől maszatos. Öklével a kemény földet veri. Szemét bódító félelem nyitja tágra. Haja verejtéktől tapad a fejéhez. Az ott a homlokán vér?

Ő Jézus. Jézus a Getszemáni kertben.

Talán ismered a klasszikus képet Jézusról a kertben. Egy nagy szikla mellett térdel, köntöse hófehér. Kezét békésen imára kulcsolja. Tekintete derűs. Feje fölött glória. Egy mennyei fénysugár hull aranybarna hajára.

Nos, én nem vagyok művész. De egy dolgot mondhatok. Aki azt a képet festette, nem Márk evangéliumából merített ihletet. Mikor Márk beszámol arról a fájdalmas éjszakáról, ilyen kifejezéseket használ: „Remegni kezdett és gyötrődni.” „Halálos szomorúság fogta el lelkemet.” „egy kevéssé előre menvén, a földre esett, és imádkozott”. 

Egy jámbor Jézus képe ez Atyja tenyerén? Aligha. Márk fekete színt használt a lefestéséhez. Halálos gyötrelemben vergődő Jézust látunk. „A fájdalmak férfiját” (Iz 53,3). Egy férfit, aki küzd a félelemmel, a hivatásával, szabadulni szeretne.

A megtört szív sötétjében látjuk Jézust.

A zsidóknak szóló levél szerzője később így írt: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól” (Zsid 5,7).

Micsoda kép! A szenvedő Jézus. Jézus a félelem állapotában. Nem a szentségébe, hanem az embervoltába burkolózott Jézus ez.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. április 7.