"Bátran és erőteljesen kell hirdetni az Evangéiumot"

alt

Újévi nagyinterjú Székely János püspökkel

Izgalmas és tanulságos évindító interjút adott a 777-nek Székely János, a Szombathelyi Egyházmegye püspöke: beszélgetés az újévi fogadalmaktól a rázós társadalmi kérdéseken át egészen az olvasóknak szánt személyes és motiváló üzenetig.

Boldog új esztendőt kívánok a 777 csapata nevében: vajon egy püspök szokott újévi fogadalmat tenni?

Igazából soha életemben nem törekedtem ilyen nagy újévi fogadalmakat tenni. Néri Szent Fülöp – aki nagyszerű lelkivezető volt – általában lebeszélte a nála gyónókat a nagy fogadalmakról. Az ő gondolata, hogy az életünk során minden nap ajtók, lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha az ember nyitott szívvel jár, akkor megtalálja a „jó ajtót” és bátran belép rajta.

Arra törekszem, hogy minden nap próbáljak meg ezzel a nyitott szívvel Isten jelenlétében élni. Van az életemben néhány olyan alapelhatározás, amely nem egy-egy évre szól, például hogy igyekszem szolgálatkész lenni és nem a magam kényelmét keresni.

Másfél évvel ezelőtt a szombathelyi püspöki palota ajtaja nyílt ki Ön előtt: egyházi berkekben sokan meglepődtek a döntésen. Önt meglepte?

Ezeket a döntéseket végső formájukban mindig a Szentatya hozza meg, Magyarországról csak javaslatokat tesznek – mindig több nevet ajánlva. Azon a napon, amikor kihirdették a Szombathelyre való kinevezésemet, egy közösségnél voltam imatalálkozón, egy régi templomban. Velem szemben egy hatalmas Szent Márton-kép volt. Azzal a tudattal ültem előtte, hogy félórával előtte lett nyilvános a döntés, miszerint engem a Szentatya a Szombathelyi Egyházmegye püspökévé nevezett ki, vagyis abba a városba küldött, ahol Szent Márton született. Nagyon éreztem, hogy Isten keze, az Ő gondviselése van ebben. 

Abban a harminc percben is ezt érezte, amíg még nem látta a Szent Mártonról készült festményt? Mi volt az első gondolata a kinevezése kapcsán?

Amíg káplánként, majd plébánosként működtem, soha nem volt a fejemben egy olyan gondolat, hogy én egyszer püspök leszek. Amikor megérkezett a segédpüspöki kinevezésem, akkor is erősen éreztem, hogy Isten vezetése van mögötte. Petőfi Sándornak van egy versszaka, amely akkor eszembe jutott:

„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
Nemes láng, amely úgy hevít.”

Én is azt éltem át, hogy Isten kinyit előttem egy kaput: hogy ami ajándékot nekem adott, az kicsit tágabb körben hathasson, sugározhasson. Amikor egyik helyről a másikra áthelyeztek, soha nem töprengtem, hogy ez jó vagy rossz lesz nekem, vagy mi fog engem ott várni, mert úgysem tudhattam előre. A helyezések utáni két hét a számomra mindig kegyelmi időszak volt: ilyenkor sok földi szál elszakad, vagy legalábbis kicsit meggyengül.

Nem marad meg más, csak az Isten: Ő az egyetlen, végső otthonom.

Szombathely esetében sem vacilláltam sokat, hogy milyen lesz, tudtam, hogy nagy titok az, ami vár rám és ez be is igazolódott. Nagyon sok kincset találtam itt! Az egyik legelső elhatározásom az volt, hogy végiglátogattam az egyházmegye összes papját, sofőr vagy bármilyen kíséret nélkül. Nagyon nagy ajándék volt számomra: ahogy az atyák meséltek hivatásukról, szüleikről, mostani életükről. Több egyházmegyében jártam már korábban, így van rálátásom arra, hogy az itt lévő papság több szempontból is kiemelkedő. Lelkiségben, szellemiségben és tehetségben is: gördeszkás atyától kezdve gyönyörűen rajzoló testvéren át egészen a remekül zenélő papig.

Rengeteg a hittanos gyerek, a falvakban a nyolcadikos osztályig gyakran száz százalékos az arány, ez Budapesten teljesen elképzelhetetlen. A népi vallásosságnak egy nagy, utolsó hulláma ez, erős tradíciókkal, magyarsághoz, gyökerekhez való kötődéssel. Teljesen más egy falu képe a Nyugat-Magyarországon, mint például Szabolcsban vagy Borsodban: látszik a lelki tartás, rendezettség az épületeken is.

Nemcsak a magyarsághoz kötődnek az egyházmegyében, hanem van egy erős nyugat-magyarországi „identitás” is. Könnyen befogadták a budapesti születésű püspököt a hívek?

Nagyon nyitottan fogadtak: a beiktatási misémen már a bevonuláskor nagy taps fogadott a székesegyházban – ez Magyarországon egyáltalán nem szokványos. Néhány dolgot sokan már tudtak rólam.

Az új püspököt, mint az Isten által küldött embert nagy szeretettel fogadták, amiért hálás vagyok.

Amikor telefonon egyeztettünk az interjúról, akkor jelezte, hogy legközelebb csak februárban tervez Budapestre jönni. Tudom, hogy tanult külföldön, és hogy nem csak a szülővárosában élt Magyarországon, de mégsem lehetett egyszerű feladat a főváros környékét otthagyva a nyugati határ mellé költözni…

Az ember nem egyből kapja meg azt az érzést, hogy valahol otthon érzi magát. A Vend utcai szülői házon kívül – ahol édesanyám a mai napig lakik – van néhány hely, amelyre azt tudom mondani, hogy az otthonom. Ilyen Érsekvadkert, ahol először voltam káplán: ha bármikor arra járok, akkor a szívem erősebben kezd dobogni. Meglepő módon Marcali is ilyen, ahol katona voltam: sokat szenvedtünk, de sokat imádkoztunk is együtt minden tilalom ellenére, sok nagy élmény köt ide.

Szombathelyen körülbelül háromnegyed évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy amikor autóval a városba értem úgy érezzem, hogy itthon vagyok. Törekszem is arra, hogy sok időt töltsek itt, mert enélkül a szolgálatom nem tud hatékony lenni.

Segédpüspökként az is a feladata volt, hogy kapocs legyen a püspök és a hívek között, most viszont már egy egyházmegye élén áll: mennyire kell távolságot tartania a pásztornak a nyájjal?

Szent Ágoston mondta: „veletek vagyok keresztény és értetek püspök”. Nagyon fontos, hogy egy püspök átérezze: ő mindenekelőtt egy Istent-kereső ember. Attól soha nem féltem, sőt kimondottan fontosnak tartom, hogy minden papnak és püspöknek szoros legyen a kapcsolata a hívekkel. Itt Szombathelyen is már van 4-5 olyan család, ahol bármikor nagy örömmel fogadnak, olyan házaspárok vagy más jó ismerősök, akik a lelkük titkait, az életük mélyét is feltárták előttem. Van egy része a szolgálatomnak, amit nyilván nem tudok velük megosztani, és nem is volna helyes, ha ezt tenném: ilyenek például a személyi kérdések. De ez csak a püspöki feladat bizalmas részére vonatkozik, különben semmilyen távolságtartás nincsen. 

A paptestvérei is bátran megkereshetik, akik sajnos egyre kevesebben vannak, sokan pedig a kiégéssel küzdenek. Nem lehet utóbbira megoldás a mindennapos misézés, amely a legközelebbi kapcsolat Jézussal? A felszentelésükkor érdekes módon az engedelmességre és a mindennapos zsolozsmára tesznek fogadalmat, de a szentmise bemutatására nem.

Az Egyházi Törvénykönyvben van egy pont (CIC 904. k.), amely a mindennapos misézést nagyon ajánlja a papoknak, tehát az alapgondolat meg van fogalmazva. A legtöbb pap úgy éli végig az életét, hogy minden nap mond szentmisét, sőt sokszor még hétköznap is több szentmisét mond. A belső kiégésnek sokfajta oka van, az egyik biztosan az imádság és a szentmise elhanyagolása, annak üres szívvel végzése. Egy-két paptestvérnél megfigyelhető egy lassú lecsúszás, megengednek maguknak apró bűnöket, amelyek után nehezen tudnak megállni a lejtőn. Nagyon fontos a papoknál, hogy újra és újra leboruljanak az őket meghívó Krisztus elé, Istentől kérjenek és kapjanak segítséget. Örülök a feltett kérdésnek, mert minden papnak, aki olvassa a 777-et egy jó lelki indíttatás lehet az, hogy a hívő ember szívéből ilyen vágy fogalmazódik meg a pap felé.

Az Ön neve összeforrt a cigánypasztorációval, de mégis egy olyan egyházmegye élére került, ahol 2002-ben még 1 százalék alatt volt a romák aránya, miközben az észak-keleti országrészben már akkor 8 százalék feletti volt ez az adat. Nem volt fájdalmas ez a felismerés, hogy messze került tőlük és a velük kapcsolatos evangelizálási lehetőségektől?

Hadd kezdjem azzal, hogy a beiktatási misémre eljöttek a vépi és a zalalövői cigányok, ez a két legnagyobb cigányközösség a környéken. A vépi vajda cigány nyelven köszöntött, az esztergomi cigányok pedig gyönyörűen elénekelték a cigány himnuszt. Többen azt mondták, hogy az egész beiktatás talán legszebb pillanata ez volt. Van az egyházmegyében több olyan kistérség, ahol nagyon nő a romák létszáma, például Csehimindszenten – Mindszenty József szülőfalujában – és a környékén, valamint Zala megye több településén is.

Az országos cigánypasztorációt továbbra is én koordinálom, de az igaz, hogy egy kicsivel kevesebb a konkrét kapcsolatom a roma közösségekkel. Esztergomban volt egy saját roma közösségem, cigány nyelvű szentmisékkel. Volt egy nagyon eleven kapocs, amely most hiányzik. 

Ön az egyik olyan püspök, aki társadalmi kérdésekben nagyon aktív, különösen a szegény és a nehézsorsú emberek körülményeit viseli a szívén. A „hajléktalantörvény” kapcsán is nagyon határozottan foglalt állást, információk szerint ezt követően miniszteri szinten kérték ki a véleményét. Ezt meg tudja erősíteni?

Ez valóban így volt. Kásler miniszter úr összehívta az egyházak képviselőit és néhány civil szervezet – például a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – vezetőjét. A meghallgatás legfőbb eredménye az lett, hogy a kormány igen óvatosan fogott neki a meghozott új rendelkezések végrehajtásának. Hála Istennek nem történtek nagyobb atrocitások, igyekeznek egyenként megvizsgálni a hajléktalanok helyzetét, és kinek-kinek a maga lehetősége/képessége alapján felajánlani munkát, vagy egy adott intézménybe való elhelyezést.

A hajléktalan emberek kapcsán nagyon fontos megértenünk, hogy miért kerül ebbe a helyzetbe valaki. A leggyakoribb ok, hogy nincsen mögöttük semmilyen családi háttér, semmilyen védőháló. Sokan állami gondozásban nőttek fel. Ha meghalnak, senkinek sem hiányoznak. A temetésükre nem megy el senki, legfeljebb az őket segítő személyek közül néhányan. A kiemelkedés egy ilyen helyzetből egyáltalán nem könnyű. Sok hajléktalan lassanként pszichiátriai szempontból is problémás emberré válik. Számukra egy átlagos hajléktalanszálló nem megoldás, nem képesek a másokkal való együttélésre.  Fontos volna a speciális gondozóházakba való elhelyezés az ő számunkra.

XVI. Benedek pápának volt egy nagyszerű mondata: „Egy társadalom embersége nagyon nagy mértékben lemérhető azon, ahogyan a leggyengébbekkel bánik.” A magyar társadalmunk embersége is ezen vizsgázik. Többek közt azon, hogy mit teszünk a hajléktalan testvéreinkkel, vagypedig a cigánysággal. Északkelet Magyarországon lassan egész nyomor-régiók alakulnak ki, nagyon gyenge színvonalú iskolákkal, ahonnan a tanárok nagy része menekül. Ezekben a leginkább leszakadó kistérségekben alig van munkalehetőség. Hiába mondják, hogy lassan munkaerőhiány van, ez sajnos Északkelet-Magyarországon nincs így.

Ha nem tudunk – vagy nem akarunk – ezzel a régióval valamit kezdeni, akkor az egy igen rossz bizonyítvány az egész magyar nemzetnek és államnak. 

Ön vezeti a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságát, amely többek között társadalmi problémákkal is foglalkozik. Hogyan látja az MKPK állásfoglalásait a társadalmat érintő kérdések terén?

Sokfajta egyéniségből áll a püspöki konferenciánk – hála Istennek –, és ebben a kérdésben is többfajta mentalitás figyelhető meg. Egyes püspökök azt képviselik, hogy gyakrabban és erőteljesebben kellene megszólalni. A gyakori megszólalásnak van előnye, de van veszélye is. A veszély az, hogy az Egyház túlságosan is belekeveredik aktuálpolitikai kérdésekbe, túl közel kerül az aktuálisan hatalmon levő pártokhoz, vagy akár a kormánykritikus nyilatkozatokra szomjas ellenzéki erőkhöz.

Vannak olyan püspökök, akik azt tartják helyesnek, hogy a püspöki konferencia nagyon ritkán nyilatkozzon közéleti kérdésekről. Így az Egyház a napi politikai küzdelmektől és az aktuális kormányzó illetve ellenzéki erőktől a megfelelő távolságot meg tudja tartani. Sok esetben a kérdések annyira összetettek, hogy nehéz is világos álláspontot megfogalmazni.

Az interjú elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.