Menetelni Isten felé

alt

Embertől emberig kell építenünk az alternatív keresztény társadalmat. A hitet személyesen ­megélő, felelősségteljes hívek és családok, valamint a világi mozgalmak és közösségek lehetnek a papság mellett a fő motorjai az egyház megújulásának. E tekintetben minden alapunk meglehet a derűlátásra – így vélekedik a jövő lehetőségeiről Blanckenstein Miklós, Pestszentimre plébánosa.

– Semmi sem áll, minden mozog – jól jellemzi korunkat ez a mondat. Ön is említi egy közelmúltbeli beszélgetésben, amely a Vigilia folyóiratban látott napvilágot. Ez a mozgás a magyar társadalmat is jellemzi. Merre tartunk, milyen folyamatok láthatók és érzékelhetők az egyház szemszögéből?

– Nem csak most van átalakulóban a magyar társadalom, érdemes áttekintenünk a múltat is a jelen megértéséhez. A jelenlegi mozgás ugyanis már lényegében a XIX. század vége óta tart. Akkor a kapitalizmus felvirágzása hozta meg az első változásokat. A nagy háború nyomán pedig szétesett a történelmi királyság és a korábbi társadalmi rend. Megindult a mozgás az elszakadt országrészekről. Leginkább középosztálybeliek: tisztviselők, pedagógusok, politikai szereplők vándoroltak ide családjukkal együtt. A „vonatokból kiköltöző” Magyarország társadalma a két háború között egy ideig ismét egységes és stabil képet mutatott. Az addigi mozgások ugyanakkor nem kérdőjelezték meg azt a hagyományos rendet, amelyben az egyházaknak, a plébániáknak magától értetődő kapcsolódásaik és viszonylag stabil értékeik voltak. Bár a szakszervezeti mozgalomban vagy az ipari munkásság más szerveződéseiben megjelentek olyan nézetek, trendek is, amelyek nem voltak kedvezőek a kereszténységre nézve, de a családnak, házasságnak volt egy megkérdőjelezhetetlen, minden szempontból vallási alapú attitűdje.

– Ha a nagy háborúnak nevezett első világégés szétvetette a XIX. századi társadalmi rendet, akkor a második a XX. században még élő hagyományoknak vetett véget. Ebbe az irányba indulnak el Magyarországon is 1945 után a társadalmi folyamatok?

– Nem teljesen. Háborús áldozataink mellett a zsidóság tragédiája és a németek kitelepítése csak­ugyan úgy hatottak a magyar társadalom kapcsolatrendszerére, hogy előkészítették a később és részben ma is jellemző állapotokat. De egy ideig még élt a tradicionális gondolkodás, jelen voltak a vallási közösségek, szerzetesrendek és a keresztény iskolarendszer. Az igazán brutális és mélyreható változások a kommunista fordulat éveiben jöttek el, amikor felszámolták a hagyományos egyházi struktúrákat, elvesztek a társadalomszervező, hitátadó erővel és lehetőséggel bíró közösségi bázisok. Ugyanakkor ennek a következményei a hatvanas évek közepéig még kevésbé befolyásolták a társadalmi tudatot.

– Addig meghatározó szerepet töltött be az a generáció, amelyik a hagyományos rendben szocializálódott?

– Igen, bár az ateizmus mint hatalmi kényszer egyre nagyobb erővel jelentkezett a mindennapokban. Az erőszakos téeszesítés lezárása után az iparosítás időszakát ezek az évek jelentették, amelyek alapjaiban mozgatják meg ismét a magyar társadalmat. De még ott van a tudatban a kötődés, a hazajárás magától értetődő gondolata: talán elég utalnom ezzel kapcsolatban a fővárosból az ország keleti felébe ingázó fekete vonatokra. Viszont, amint a téeszek termőre fordultak, és fellendült a fogyasztás, beköszöntött a gulyáskommunizmus időszaka, megindult a gazdagodás, és ez indította el igazán a tradíció és a vallás elvesztésének máig tartó folyamatát. Az emberek tudatában jelen volt még a tradíció, de igazi lelki tartalom és kötődés nélkül. A Kádár-rendszerben 1989-ig csak mélyültek a problémák. Kiteljesedett – máig tartó folyamatként – a fogyasztói szemlélet, amelyik az anyagi szempontoknak rendeli alá a családalapítást és a gyermekvállalást, és ugyan a többgenerációs együttélés vagy a szolidaritás értékét elvileg nem kérdőjelezi meg, de a gyakorlatát már nem tudja azzal az erővel teljesíteni, mint korábban.

– A rendszerváltás után véget ért az ateizmus kényszerének kora. Merre változtatott a társadalmi trendeken a szabadság?

– Mindenképpen fokozta a mobilitást. Mint ahogy a történelemben oly sokszor előfordult már, a lakosság egy része a szegényebb vidékekről a gazdagabbak felé vándorol. Ennek része a nyugati munkavállalás vagy a kárpátaljai magyarok, ruszinok, illetve a románok áthúzódása ­felénk, ami egyre inkább tapasztalható. A nyugatról keleti irányba terjeszkedő multinacionális cégek is egyre nagyobb felszívó erőt jelentenek a keleti munkaerő számára. Amit pedig mi itt, az Esztergom-budapesti Főegyházmegyében különösen ­észlelünk: a kiáramlást a városokból az agglo­merá­cióba. Csak a fővárosból – Csepelt nem számolva, mert az nem tartozik a főegyházmegyéhez – 304 ezer ember vándorolt ki az adataink szerint a környező településekre 1994 és 2006 között, és a folyamatnak még koránt sincs vége. A külvárosi vagy agglomerációs plébániákon hirtelen megjelentek a belső kerületekből érkező, katolikus szempontból fontos rétegnek számító keresztény nagycsaládok. Eközben a várkerületben feleződött a lakosság, és elöregedett. Az ötödik kerületi City északi része gyakorlatilag kiürült, a déli rész pedig a turizmus célpontjába került.

– Eközben pedig a falvak haldokolnak – állítja ön is a fent idézett Vigilia-interjúban. Mennyire tekinthető ez egyértelmű helyzetnek? A múlt század harmincas éveiben jellemezték így a vidék állapotát a falvainkért aggódók. Nem változott volna semmi?

– Van, ahol lényegét tekintve nem. Amit például Kodolányi János annak idején az Ormánság állapotáról leírt, az az elnéptelenedést illetően Baranya vagy Somogy egyes részein ma is érvényesnek mondható. Tizenöt évig voltam az esztergomi szeminárium rektora. Pécs, Kaposvár térségéből, a Duna nyugati oldala mellől érkező növendékek is megfordultak nálunk, az ő segítségükkel láthattam bele a két tájegység életébe. Az ipari centrumokhoz kapcsolódni tudó, tradicionális agrárlehetőségekkel bíró falvak rendelkeznek a megfelelő életlehetőségekkel, és azok a községek is megtalálták új szerepüket, amelyeket elért a megyei városokból szintén tapasztalható népességkiáramlás. De a hagyományos kis falu, amelyet nem kötnek sehová éltető szálak, lassan elveszíti helyi társadalmát. A fiatalok elkötöznek, az idősek egyre kevesebben vannak, e települések útja egyfelé vezet, és ez a lassú megszűnés.

– Vajon lehet-e segíteni ezen központi intézkedésekkel? Februártól indul a Magyar falu program jelentős támogatással a lakások és az infra­struktúra építéséhez.

– Mindez önmagában nem feltétlenül tartja ott a kevésbé életképes falvakban az embereket. A fiataloknak a városias életmóddal járó életérzésre, közösségekre és szolgáltatásokra van szükségük, a falvakban élőknek pedig minőségi és hosszabb távú megélhetést szolgáló munkára. Az aprófalvak tehát bizonyos területeken szükségszerűen kiürülnek, máshol a nagyobb méretűek felvirágozhatnak. Az energiákat leginkább ez utóbbi kör számára érdemes összpontosítani, hogy új szerepükben ezek a települések biztonsággal megmaradhassanak.

– A kis falvakban szolgáló plébánosok különösen nehéz helyzetben vannak, amikor a szétszórtan élő híveket kell elérniük. A népesség csökkenése ezeken a területeken azzal jár, hogy ki kell vonulnia a katolikus egyháznak is a falvak egy részéből?

– A plébániai rendszer alapvetően létezik és megmarad. Ugyanakkor a papságot oda kell koncentrálni, ahol élet van. A halódó kis falvakat másképp kell kezelni, ezeket szórványnak kell tekinteni. Sajnos nem tudunk rendszeresen szentmisét tartani minden templomban. Meg kell szervezni a hívek átutazását oda, ahová több faluból is várják őket vasárnaponként. Ha megoldható a bevásárlás a húsz kilométerre lévő nagyáruházban, akkor a 15 kilométerre lévő szentmise előtt sem lehet akadály.

– Mindez azzal jár, hogy elég sok templom megüresedhet majd…

– Másképp kell a templomainkról, ingatlanainkról gondolkodnunk. Az egyplébániás, egyparókiás valláskiszolgálás, vallásgyakorlás ma már nem működik, mert nincs hozzá elegendő ember.

– Kevesebb hívő, kevesebb hivatás, kevesebb plébános. Egyre többen kongatják a vészharangot: a hagyományos katolikus egyház felett eljárt az idő. Mennyire kell e tekintetben borúlátónak lennünk?

– Én alapvetően és így ebben a kérdésben is optimista vagyok. Mint oly sokszor már a történelem során, most is változások tanúi vagyunk. Isten talán azért is állít minket ilyen próbatételek elé, hogy ne tévesszük szem elől a lényeget. Az a hagyományos pasztoráció, amelyik kiszolgálja a híveket kereszteléssel, esküvővel, temetéssel, ma már nem elegendő. Olyan nagy a szellemi, lelki konkurencia, hogy leginkább csak személytől személyig lehet újratervezni a hit alapján a közösségeket. Alternatív társadalmat kell építenünk. Ma már nem az a gyakorlat, hogy amikor az iskolából kipottyan a gyermek, az általa követett értékrend magától értetődő. Ebben a nyitott társadalomban mindenkinek magának kell eldöntenie azt, hogy hova akar és hova nem akar tartozni. A mai pasztorációnak elsősorban a felnőtteket kell megcéloznia, akik így megkaphatják a lehetőséget a személyes megtérésre és a meghívást egy élő közösségbe. A vasárnapi templomba járás kellemes hangulatú lehet, de hiányozhat belőle az igazi hit, a megkapaszkodás.

Az interjú elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.