Neked elmesélem – eltévedtem, de te megtaláltál

alt

Egy házasság, amely 28 évig felfedezésekkel, kalandokkal és szeretetben telt, majd egy tönkrement családi vállalkozás után zátonyra futott – de nem végérvényesen. Együtt a kisiklást és a rákot is legyőzték.

Zsuzsi: Gyuri először nem volt nekem más, csak egy jó barát. A főiskolán vele szerettem a legjobban együtt lenni. Jogos kérdés, hogy miért is nem merült fel a szerelem köztünk azonnal? Egyszerűen barátok voltunk, akik féltek, ha átlépnek bizonyos határokat, akkor elveszítik egymást.

Gyuri: Viszont megnyertünk valami sokkal többet. Nekem már a kezdetektől ő tetszett, az a nő volt, akire öröm volt ránézni. Rögtön kiszúrtam őt a főiskolán, gyönyörű mosolya volt. Imádom, ha egy nő bátran, önfeledten és sokat nevet.  A megismerkedésünk után egy évvel mondtuk ki azt, hogy ez több mint barátság, legyünk együtt!

Zsuzsi: Végzősök voltunk, amikor állapotos lettem. A szüleink szerettek és támogattak minket. Anyukámnak egy kikötése volt, hogy legyen meg a rendes lánykérés. 22 évesek voltunk ekkor. Tudtuk, hogy biztos állás vár minket a főiskola elvégzése után, úgyhogy ebből a szempontból is teljesen nyugodtak voltunk. Vidékre költöztünk, és elkezdtük a közös életünket, egyből egy kisbabával. Nagy szerelem volt, tele hirtelen ránk szakadt kihívásokkal.

Gyuri: Hamar kellett „megtanulnunk egymást”, de közben csodálatos felfedezéseket tettünk önmagunkról és a másikról is.

Zsuzsi:

A szülés után három hónappal újra kisbabát vártam, mert azt szerettem volna, hogy kis korkülönbség legyen köztük. Én nagyon szerettem kismama lenni, igazi anyatípus vagyok.

Az első terhességemnél Gyuri sokáig meg sem simogatta a hasam, de a kórházban amint megfoghatta a kislányát, rögtön apukává vált. Szerintem a férfiaknak kell, hogy kézzel foghatóan érezzék: szülővé váltak. Három lányunk született, és most már négy unokánk is van.

Gyuri: Amint megfoghattam a csöpp kislányom, egyből védelmező érzések jártak át: életem végéig vigyázni fogok rá, óvom, szeretem, védem.

Zsuzsi: Remek munkamegosztásban neveltük a gyerekeket, Gyurira mindenben lehetett számítani. Pelenkázni is nagyon jól megtanult. (nevet) Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor az Őrségben kirándultunk, és az az érzés járt át, hogy „én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy itt lehetek a Gyurival”.

Gyuri: Most, hogy kirepültek a gyerekek itthonról, elkezdtünk újra kettesben kirándulni. Csapatban nem szeretünk menni, inkább csak ő meg én. Könnyedén utazunk, túrázunk, mert mindig megbeszéljük, hogy ki mit szeretne. Sőt, mindkettőnknek az az első, hogy a másik igényét helyezzük előtérbe. De szerencsénk van, mert általában ugyanazt szeretnénk.

Zsuzsi: Megkönnyítette az életünket, hogy sok mindenben hasonlítunk. Remekül tudtunk együtt dolgozni, létre is hoztunk egy közös cipőgyártó céget. Ez a kis üzem sokáig sikeresen működött. Akkor támadtak köztünk konfliktusok, amikor a vállalkozásunk csődbe ment. Én utána hosszú ideig, majdnem öt évig nem kaptam állást, a gyerekek pedig ekkor már egyetemre jártak, szükségünk lett volna az én fizetésemre is. Ekkor megtörtem. Magányosnak, tehetetlennek és kevésnek éreztem magam. Tele voltam bizonytalansággal, kétséggel és kérdésekkel. Rengeteg helyre jelentkeztem, majd egy idő után feladtam, mert féltem a következő visszautasítástól. A munka utáni kutatás közben rátaláltam egy társkereső oldalra, ahol megismerkedtem egy fiatalemberrel, akitől hirtelen rengeteg törődést és figyelmet kaptam… Hát itt indult el a lavina a lelkemben, ami miatt 28 év házasság után különváltak útjaink…

Gyuri:

Úgy éreztem, 28 évig hatalmas szeretetben éltünk együtt, olyanok voltunk, mint egy nagy olasz család. Kimondtuk a dolgokat, szabadon önmagunkat adtunk egymás mellett.

Amikor észrevettem, hogy valami mégsem stimmel, már késő volt. Tudtam, hogy Zsuzsi szenved a munkanélküliségtől, de nem tudtam segíteni neki. Megszakadt a szívem. Tizenöt kilót fogytam le amikor „elveszítettem” őt.

Zsuzsi: Akkoriban szükségem volt valamire vagy valakire, aki újra visszahoz az életbe. Szerelmes lettem. Sajnos ez több szenvedéssel járt, mint boldogsággal. Gyötört a bűntudat. Szenvedtem attól, hogy ilyet teszek, és szétszakítom a családom. Azóta is többször felteszem magamnak a kérdést: „Hogyan tehettem ezt?”

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.