Gyakran előfordul, hogy csöndben vagyunk, de nem koncentrálunk az imára, elkalandoznak a gondolataink. Hogyan tudnánk ilyenkor egyedül Istenre figyelni? Van erre módszer, vagy ez kegyelem dolga?

– Biztosan vannak olyan technikák, módszerek, amelyek elősegítik ezt. Egyesek figyelnek a testtartásukra, van, akit ez segít. Mást viszont zavar, mert így arra koncentrál, hogy mit kell csinálnia. Ebben mindenki szabadon dönthet. Ha valaki úgy érzi, hogy segíti őt egy ilyen gyakorlat, akkor végezze el, csak ne a gyakorlat és annak teljesítése legyen a középpontban, hanem az, akinek a kedvéért teszi ezt. Mi egy személyes kapcsolatba akarunk belépni.

A szentségimádást nem magunkért végezzük, nem azért, hogy magasabb régiókba kerüljünk, nem is azért, hogy megvilágosodjunk. Ez egy élő, személyes kapcsolat azzal, aki az Oltáriszentségben jelenvalóvá tette magát. A Krisztussal való találkozáshoz nem technika kell, hanem legelőször is vágy. Ha nem vágyom arra, hogy találkozzam vele, akkor nem jön létre ez a találkozás. Ha viszont igen, akkor megvan az esélyem arra, hogy előbb-utóbb találkozunk. A bennem lévő vágy megteremti a lehetőségét annak, hogy létrejöhessen ez a találkozás, amihez idő kell. Ez is nagyon fontos momentum.

Gyakran hivatkozunk arra, hogy nincs időnk imádkozni, mert annyi a dolgunk. Pedig az ima nem egy feladat a sok közül, mégis így tekintünk rá. Ezért aztán elmarad az életünkből, mert úgy gondoljuk, ezt a legkönnyebb következmények nélkül elhagynunk. Elsőre valóban nem nagyon látszik, ha így teszünk, később azonban egyre jobban.

Ahelyett, hogy azt mondjuk, nincs időm imádkozni, őszintébb lenne, ha bevallanánk: nem vágyakoztam az imádkozásra. Nem akartam igazán találkozni Krisztussal. Amit valóban szeretnénk, arra a rengeteg munkánk, elfoglaltságunk mellett is szakítunk időt. Ha nagyon akarunk, elmegyünk síelni, moziba vagy sörözni a barátainkkal. Mert vágyakozunk erre. Az imából viszont programot csinálunk. Nem létfeltétel a számunkra, hanem egy kipipálható program. Sokszor még a papok és a szerzetesek is így gondolják ezt, ami nagyon veszélyes a hivatásunkra nézve.

Kutyafuttában imádkozunk, lélektelenül?

– Nem adunk időt a találkozásra. A mai kor kultúrája személytelen, minden ebbe az irányba visz. Ez egy virtuális világ. Ülök a számítógép előtt, chatelek, így lépek kapcsolatba a másik emberrel. Nem kell személyesen találkoznom vele. Ugyanez a helyzet akkor is, ha telefonon beszélek valakivel.

Ma már az orvos is gyógyíthat úgy, hogy egy monitor előtt ülve irányítja a műtétet. Nem kell megérintenie, látnia sem kell a beteget, nem szükséges a személyes kontaktus. Nagy hatótávolságú rakétákkal akár több ezer kilométer távolságból is el lehet pusztítani városokat. Minden ebbe az irányba halad, és minél inkább így van ez, annál nagyobb szükség van a személyességre.

A virtuális világ technikailag mindent tud, kivéve a legfontosabbat: a személyes szeretetet, amire a legnagyobb szüksége van az embernek. Ebből aztán rengeteg probléma adódik: betegségek, öngyilkosság. Hiába a hihetetlen technikai fejlettség, ha az ember nem érzi azt, hogy szeretik, és ő sem képes a szeretetre. Ehhez ugyanis személyes jelenlétre volna szükség.

Elveszítettük a jobbik részt, amit Mária választott. Kultúránk szembemegy ezzel a jobbik résszel, és mivel az Egyház és mi, keresztények is ebben a világban élünk, észre sem vesszük, hogy milyen erővel hatnak ránk ezek a kedvezőtlen tendenciák – az imáinkra, a bibliaolvasásunkra, a személyes kapcsolatainkra. Elég egy gombnyomás, és egyetlen pillanat alatt itt van a telefonomon a világból bármi.

Azt gondoljuk, így kell működniük az Istennel és embertársainkkal való személyes kapcsolatainknak is. Kimondtam a kérésemet, de nem történt semmi. Mit jelent ez? Azt, hogy vagy nincs Isten, vagy egy másik istent kell keresnem. De az is lehet, hogy selejt vagyok. Az eszünkbe sem jut, hogy meg kellene tanulnunk valódi, személyes kapcsolatot teremteni Krisztussal. Ez a gonosz bravúrja a keresztények felett.

A technika felpörgeti a kapcsolatainkat, mérhetetlenül türelmetlenek vagyunk Istennel és önmagunkkal szemben is. Itt és most azonnal kell minden. Nem imádkozunk, ha nem teljesül azonnal a kérésünk. Azt mondjuk, ez értelmetlen, és elindulunk más irányba. Eltávolodunk Istentől. Arra nem is gondolunk, hogy egyszerűen csak jelen kellene lennünk. Ezt a legnehezebb megtanulnunk. Lenni és nem csinálni semmit. Csak teljesen átadni magam Krisztusnak. Ez a szentségimádás lényege.

Említette a gonosz „bravúrját”. Ezek szerint a sátán mindig egy lépéssel előrébb jár nálunk?

– Nem tudom és nem is érdekel, hogy hol jár a sátán, mert Isten a főnök. Krisztus legyőzte őt. Tudom, hogy létezik, de csak mellékszereplő.

Mellékszereplő létére elég sok szörnyűséget tud végbevinni…

– Igen, nagyon hatékonyan működik, és sok kárt okoz, például azzal is, hogy elhitette velünk, Isten távol van tőlünk. Pedig állandóan itt van, velünk. Mi azonban azt hisszük, valahol a mennyei messzeségben él.

Így is viszonyulunk hozzá: csak akkor jöjjön, ha hívjuk, egyébként pedig hagyjon békén minket, ne nézzen bele a pénztárcánkba, ne szóljon bele a dolgainkba, a szexuális életünkbe, a személyes kapcsolatainkba, ne szabjon gátat az ambícióinknak. Mi jobban tudjuk mindezt, ő csak akkor segítsen, ha kérjük.

Ez a sátán legnagyobb győzelme, hogy elhitette velünk: Isten a távoli mennyekben él, és csak óriási erőfeszítések árán juthatunk el hozzá. Holott az egész megtestesülés arról szól, hogy Isten eljött közénk, emberré lett, kereszthalált szenvedett, feltámadt, felment a mennyekbe, de elküldte a Szentlelket, és itt van velünk azóta is, állandóan.

Az Oltáriszentségben. Isten jelenvalóvá tette magát köztünk, ami nem a mi érdemünk. Ez tőlünk független. Ha rajtunk állt volna, büszkén veregetnénk a vállunkat, hogy megvalósítottuk ezt, ám semmi hatásunk nem volt erre. Isten magától jött el közénk, nekünk csak hinnünk kell és befogadnunk.

A gonosz elérte azt is, hogy úgy gondoljuk, Isten szeretetét ki kell érdemelnünk. Ráadásul elültette bennünk azt a gondolatot is, hogy soha nem tudhatjuk, Isten valóban szeret-e minket, hiszen kiszámíthatatlan: nem ritka, hogy valaki hiába jó, mégis egymás után kapja a kereszteket, míg a másik ember, noha rossz, vígan éli a világát, és sikert sikerre halmoz. Ilyen lenne az igazságos, szerető Isten?

Sokáig mi magunk is egy kiszámíthatatlan isten képét közvetítettük az emberek felé. Ez is oka volt az ateizmus kialakulásának. Sokan úgy gondolták: ha Isten ennyire szeszélyes, és csak a kiváltságosoknak segít, függetlenül attól, hogy milyen gonoszságokat követnek el, ha nem tudhatjuk, mikor és hogyan büntet, akkor jobb, ha a saját kezükbe veszik a sorsuk és a történelem irányítását.

Sajnos elfelejtettük azt az Istent, akit Jézus Krisztusban az Atya kinyilatkoztatott. Akiben feltétel nélkül megbízhatunk, aki szenvedélyesen szeret minket, mindig, minden körülmények között, függetlenül attól, hogy milyenek vagyunk.

Miért alakult ez így a történelemben? Mi az oka annak, hogy az igazi Isten helyett egy olyan istent hirdettünk, akiben nem lehet bízni, akitől félni kell?

– Biztos, hogy a szellemi harc főszereplőjeként közrejátszik ebben a gonosz, aki tudja, a jó látszatával, a féligazságok hangoztatásával sokkal több kárt okoz, mintha nyíltan tenné a rosszat. De szerepet játszanak ebben azok is, akik újra meg újra megpróbálják megvalósítani azt, amivel a kígyóba bújt sátán rászedte az ősszülőket: ha esztek a jó és a rossz tudásának fájáról, olyanok lesztek, mint Isten (Ter 3,5).

Globális kísérleteket teszünk erre. Ez történt a Bábel tornya esetében, és azóta is számtalanszor. Ma szinte már mágikusan hiszünk a tudományban, a pénzünkben, a hatalmunkban, az előnyösnek hitt kapcsolatainkban, s eközben egyre nehezebb hinnünk egy olyan Istenben, akit nem mi teremtettünk, hanem aki a teremtetlen lét és a feltétel nélküli szeretet.

Mi abban hiszünk, hogy olyanok leszünk, mint Isten, hiszen – úgy véljük – nincs, amit ne tudnánk megvalósítani. Ennek a bűvöletében élünk. Ám e mögött ott van a gonosz, aki Évát és Ádámot is rászedte. Nem lettünk olyanok, mint Isten, ehelyett velünk is ugyanaz történt, ami a Teremtés könyvében Évával és Ádámmal: felismertük, mennyire gyengék, mezítelenek, kiszolgáltatottak és sebezhetők vagyunk. Jottányit sem jutottunk előrébb ezen az úton.

Ezek szerint ugyanott tartunk, mint Ádám és Éva bűnbeesésekor?

– Azért nem egészen, mert megtörtént a megváltás. Az örömhír, Isten országa, szereteturalma olyan, mint a só, mint a mustármag vagy mint a kovász: belülről próbálja átjárni a világunkat, egészen Krisztus második eljöveteléig.

Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy egy mindenható Isten, hatalmáról lemondva, irántunk érzett szeretetétől vezérelve olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, mint Jézus Krisztus, amikor kereszthalálra ítélték. Talán még ennél is hihetetlenebb azonban, hogy Krisztus állandóan itt van közöttünk az ostyában, egy darabka tésztában, teljes valójában.

(A bőrünk alá bújt Isten – Varga László kaposvári megyéspüspökkel beszélget Bodnár Dániel. Magyar Kurír, Budapest. 2018)

Megrendelhető itt.

Létrehozva 2023. november 16.