Athanasius Schneider: Dominus est (9)

alt

IX.

Az egyházatyák eucharisztia tiszteletének autentikus szellemi magatartása az ókor végére az egyetemes Egyházban (Keleten és Nyugaton) szervesen kifejlesztette a megfelelő gesztusokat, mint például az Oltáriszentség szájba történő vételét, miután a hívő meghajolt a földig (Keleten) vagy letérdelt (Nyugaton). Ebben az összefüggésben sok mindent megvilágít a protestáns közösségek áldozási rítusainak kifejlődésével való összehasonlítás. Az első lutheri gyülekezetekben az úrvacsorát szájba fogadták és térdelve, mivel Luther nem tagadta a valóságos jelenlétet. Ellenben Zwingli és Kálvin, valamint követőik tagadták a valóságos jelenlétet, ezért már a 16. században bevezették a kézbe és állva történő úrvacsorához járulást:

„Az volt a szokás, hogy az úrvacsora vételéhez egyenesen állva, lábukon járva közeledtek.”[1]

Ugyanezt a gyakorlatot figyelhetjük meg a genfi kálvinista gyülekezetekben:

„Általában lábukon járva és kiegyenesedve vették az úrvacsorát. A nép az oltárasztal előtt állt és saját kezével vette magához a színeket.”[2]

A holland kálvinista egyház néhány zsinata a 16. és 17. században kifejezetten megtiltotta, hogy az úrvacsorához térdelve járuljanak.

„Az első időkben a nép az imádság alatt letérdelt és az úrvacsorát is térdelve vette, de némely zsinat ezt megtiltotta, hogy minden gyanút eloszlassanak arra vonatkozóan, hogy a kenyeret szabad lenne imádni.”[3]

Tehát a második évezred keresztényeinek tudatában (legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok) az áldozás külső formája – állva vagy térdelve – semmiképpen sem volt jelentéktelen szempont. A poszttridenti Rituale Romanum néhány egyházmegyei kiadásában még mindig megőrizték azt a régi szokást, hogy a hívek Krisztus Testének vétele után azonnal nemkonszekrált bort kaptak, hogy megtisztítsák vele szájukat. Ebben az esetben előírták a hívek számára, hogy ezt a bort nem térdelve, hanem inkább állva igyák.[4]

Ezen kívül számolni kell a szakrális és emelkedett gesztusok erőteljes nevelő értékéről. Egy mindennapi gesztus nem rendelkezik olyan pedagógiai hatással, mely hozzájárulhatna a szentség iránti érzékenység növekedéséhez. Szemünk előtt kell tartani, hogy éppen a modern ember olyan kevéssé képes egy liturgikus és szakrális aktusra, ahogyan ezt Romano Guardini egy már 1965 ben összeéllított cikkében joggal jegyezte meg prófétai módon:

A mai ember nem képes egy liturgikus aktus megtételére. Egy ilyen tetthez nem elég az utasítás, hanem szükség van nevelésre, sőt iniciációra, mely lényegében nem más, mint ennek az aktusnak begyakorlása.[5]

Ha minden liturgikus ünneplés kiemelkedően szakrális cselekmény (v.ö. II vatikáni zsinat, Sacrosanctum Concilium, Nr. 7), akkor az Oltárszentség vételénél használt rítusoknak és gesztusoknak még inkább annak kell lenniük, lévén szó a legszentebbről. XVI Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű posztszinodális apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan kihangsúlyozza a szakrális szempontot:

„Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66)

Annak az imádása, aki a konszekrált kenyérdarabkák szerény színei alatt valóságosan jelen van, nemcsak Testével és Vérével, hanem istenségének fenségével is, a legtermészetesebb és leginkább magától értetődő módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki. Amikor Assisi Szt. Ferenc messziről látott egy templomtornyot, letérdelt és imádta a szent Eucharisztiában jelenlévő Jézust.

Vajon nem felelne-e meg jobban a konszekrált Kenyér legbelső valóságának, ha a mai hívek is annak vételénél a földre borulnának és kinyitnák szájukat, mint a próféta, aki az Isten szavát befogadta (v.ö. Ez 2), és engednék, hogy gyermek módjára táplálják őket (hiszen a szentáldozás lelki szoptatás)? Ezt a magatartást tanúsították katolikusok nemzedékei szinte az egész második évezred alatt. Ez a gesztus igen kifejező hitvallás lenne Isten valóságos jelenléte mellett a hívek körében. Ha egy hitetlen ember bejönne és az imádásnak és lelki alázatnak egy ilyen aktusát látná, talán ő is „földre borulna, imádná Istent és hirdetné, hogy az Úr valóban velünk van” (1Kor 14, 24-25). Így kellene kinéznie a hívek találkozásának az eucharisztikus Krisztussal a szentáldozás magasztos és szent pillanatában.

Az ismert angol konvertita, Frederick William Faber (1814-1863) akkor kapott indítást a megtérésre, amikor 1943 ban a lateráni bazilikában tanúja volt az imádás szívig hatoló gesztusának, mint hitvallásnak Kriszusnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétéről. Az akkori kor bármely katolikus híve számára ez egy mindennapi és szokásos jelenet volt, Faber számára azonban egy életre szóló felejthetetlen pillanat. A jelenetet így írja le Faber:

„Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Még soha nem láttam ennél megindítóbb színdarabot. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén állt az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és legszentebb Teste előtt: és mindez néma csendben zajlott. Micsoda szent színdarab volt ez!”[6]

 

[1] V.ö. Luth, J.R., Communion int he Churches of the Dutcch Reformation to the Present Day in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 101. old.

[2] U.o.

[3] U.o., 108. old.

[4] V.ö. Heinz, A., Liturgical Rules and Popular Religious Customs Surrounding Holy Communion between the Council of Trent and the Catholic Restoration int he 19th Century: in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven, op. Cit., 137-138. old.

[5] A cikk a Humanitas 20 (1965) folyóiratban jelent meg.

[6] V.ö. Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein a. R., 1986, 356. old.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.