VII

Az Egyház pontosan a rítuson keresztül tanúsítja a Krisztusba vetett hitét és imádja Őt, aki az Eucharisztia misztériumában jelen van, és aki eledelként adatik a híveknek.[1] Az eucharisztikus Kenyér kezelésének módja kiemelt pedagógiai értékkel bír. A rítusnak hűségesen kell tanúsítania azt, amit az Egyház hisz. A rítusnak a hit (a dogma) szolgálatában álló nevelőnek kell lennie. A liturgikus gesztusok, különösképpen azok a gesztusok, amelyekkel az eucharisztikus Urat, a „Szentek Szentjét” fogadjuk, a testtől és a lélektől olyan magatartást követelnek, amely megfelel a lélek elvárásainak. Ebben az értelemben tanít Isten Szolgája John Henry Newman bíboros:

„Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint, ez egy szabályellenes és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség, nem is beszélve az igaz vallásról. Hogy Istenhez illő módon közeledhessünk, elengedhetetlen az istentisztelet és annak olyan formái, mint többek között a térdre borulás, a cipő levetése, a csend.”[2]

Aranyszájú Szt. János megrója azokat a papokat és diakónusokat, akik az Oltáriszentséget az emberek iránti félelemből és a köteles figyelem nélkül szolgáltatják ki:

„Akkor is, ha valaki tudatlanságból közeledik a szentáldozáshoz, ne félj őt ebben megakadályozni. Félj az Istentől, ne az emberektől. Ha ugyanis az embertől félsz, az kicsúfol majd téged; ha viszont Istentől félsz, az emberek is tisztelni fognak. Én inkább azonnal meghalnék, mint hogy az Úr Vérét egy méltatlan személynek kiszolgáltassam; inkább saját véremet ontanám ki, mint hogy az Úr imádandó Vérét méltatlan módon osztogassam.”[3]

Assisi Szt. Ferenc figyelmeztette a klerikusokat, és arra intette őket, hogy az Oltáriszentség kiosztásánál rendkívüli éberséget és tiszteletet tanúsítsanak:

„Vannak néhányan …, aki azt (az Oltáriszentséget) figyelmetlenül szolgáltatják ki. … Mindezek láttára nem indulunk-e kegyeletre, mikor ő, a mi kegyes Urunk, kezünkbe adja magát, és nap nap után érintjük és szánkkal magunkhoz vesszük őt? Avagy nem tudjuk, hogy valamikor mégis a kezébe kell jutnunk?”[4]

Nem szabad elfelejtenünk a Római Katekizmus mindig időszerű intelmét sem, amely lényegében Szt. Pál apostol 1Kor 11, 27-30 ban található tanítását így fordítja le: „Az összes szent misztérium között egyetlen egy sincs, amelyet össze lehetne hasonlítani az Eucharisztia legméltóságosabb szentségével: éppen ezért nincs is sérelem, amely Isten súlyosabb büntetésével fenyegetne, mint amit azok a hívek követnek el, akik az egészen szent és magát a minden szentség Szerzőjét és Forrását tartalmazó misztériumot nem kezelik szentül és tiszteletteljesen.”[5]

[1] V.ö. az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini instrukcióját: Enchiridion Vaticanum III, Nr. 1273.

[2] „Reverence in Worship”: Parochial and Plain Sermons, San Francisco 1997, 8. köt., 1571.old.

[3] Hom. 82,6 in Ev. Joh: PG 58, 746.

[4] Lettera al clero: Gli scritti di S. Francesco d’Assisi. Nuova edizione critica e versione italiana, ed. K. Esser, Padova 1995, 197. old.

[5] „Quemadmodum ex omnibus mysteriis, quae nobis tamquam divinae gratiae certissima instrumenta Dominus Salvator noster commendavit, nullum est quod cum sanctissimo Eucharistiae sacramento comparari queat, ita etiam nulla gravior alicuius sceleris animadversio a Deo metuenda est, quam si res omnis sanctitas plena, vel potius quae ipsum sanctitatis auctorem et fontem continet, neque sancte religiose a fidelibus tractetur.”: Catechismus Romanus, Pers II, cap. 4, ed. P. Rodriguez, Citta di Vaticano 1989, 235. old.

Létrehozva 2018. szeptember 30.