Athanasius Schneider: Dominus est (4)

IV

Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szt. Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:

„Amikor odalépsz, ne nyújtsd ki simán tenyeredet, és ne tárd szét ujjaidat. Hanem bal kezedből csinálj trónust jobb kezed számára, mert ennek kell fogadnia a Királyt … Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész kiesne tenyeredből, az úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el.

Mond meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi az Úr Testéből, még egy kis morzsa se essen a földre, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”[1]

Már Tertulliánusz is tanúsítja (a 2. és 3. században) az Egyház félelmét és kínos gondosságát, hogy egyetlen darabka se vesszen el:

„Nagyon félünk, nehogy a Kehelyből vagy a Kenyérből, bármi is a földre essen.”[2]

Az eucharisztikus kenyér darabkáira való legnagyobb odafigyelés és irántuk való tisztelet a 3. századi keresztény közösségekre jellemző fenomén, ahogyan Origenész is tanúsítja:

„Ti akik szokásotok szerint résztvesztek az isteni misztériumok ünneplésén és ott fogadjátok az Úr Testét, tudjátok, hogy micsoda figyelemmel és tisztelettel kell ügyelnetek arra, hogy egyetlen darabka se essen a földre és semmi se vesszen el a konszekrált adományokból.”[3]

Szt. Jeromos mint lelki veszélyre aggodalommal tekintett arra a lehetőségre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet:

„Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni – veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik.”[4]

A kopt egyház liturgikus hagyományában a következő figyelmeztetést találjuk:

„Nincs különbség az Eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között, legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni; mind ugyanazt a tiszteletet érdemlik és ugyanazt a méltóságot birtokolják, akárcsak az egész Kenyér.”[5]

Egyes keleti liturgiák a konszekrált kenyeret „gyöngynek” nevezik (margarita). Így találjuk a Collectiones Canonum Coptiae – ban: „Isten őrizzen meg attól, hogy a gyöngyökből vagy a konszekrált morzsákból valami az ujjakhoz ragadjon, vagy a földre essen!”[6]

A szír egyház hagyománya szerint az eucharisztikus kenyeret a Szentlélek tüzével hasonlítják össze. Mindig is élénk hittudatuk volt Krisztus jelenlétéről, az eucharisztikus kenyérnek még legapróbb morzsáiban is, ahogyan ezt Szt. Efrém tanúsítja:

„Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”[7]

Az első évszázadok Egyházának legnagyobb mértékű ébersége és gondja, hogy az eucharisztikus kenyérnek egyetlen darabkája se essen veszendőbe, általánosan elterjedt jelenségnek tekinthető: Róma (v.ö. Hippolitosz, Traditio apostolica, 32), Észak Afrika (v.ö. Tertulliánusz, De corona, 3,4), Gallia (v.ö. Arlesi Szt. Cezáriusz, sermo 78,2), Egyiptom (v.ö. Origenész, In exodum hom. 13,3), Antiochia és Konstantinápoly (v.ö. Aranyszájú Szt. János, Ecloga quod non indigne accedendum sit ad divina mysteria), Palesztina (v.ö. Szt. Jeromos, In Ps. 147, 14), Szíria (v.ö. Szt. Efrém, In hebd. Sanctam, sermo 4,4).

Abban a korban, amikor a szentáldozást csak szájba szolgáltatták ki, sőt még áldoztatási tálcát is alkalmaztak, XI Piusz pápa a következő kötelező érvényű utasítást: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”[8]

Egy eseménynél, mely az Egyház életében oly nagy jelentőséggel bír, mint az Úr Testének szentségi vétele, ennek megfelelő gondosságnak, éberségnek és figyelemnek kell uralkodnia. Amikor a nagy II János Pál pápa a szentáldozás vételéről beszélt, megállapította, hogy „fájdalmas hiányosságok tapasztalhatók az eucharisztikus színek iránti tisztelet terén”, „mely hiányosságokért … az Egyház pásztorait is súlyos felelősség terheli, akik talán kevésbé éberen ügyeltek a hívek Eucharisztia iránti magatartására.”[9] Ezért számba kell venni a szentáldozáshoz járulókat érintő különleges és történelmi körülményeket is, hogy semmi olyan ne történhessen, ami ártana a Szentség iránti tiszteletnek, ahogyan erre Aquinói Szt. Tamás is figyelmeztetett.[10] Minden szentséghez két szempont tartozik, melyeket nem szabad egymástól elválasztani: Isten imádása és az emberek üdvössége.[11] A rítus formájának ezért a lehető legnagyobb biztonsággal támogatnia kell a tiszteletet az Eucharisztia szent jellege iránt.

Pontosan ezt az aspektust: a belső diszpozíció és annak külső gesztusokban történő kifejeződésének összhangját világította meg páratlanul kifejező és hívő lelkesedéssel telt szavaival Boldog Columba Marmion a következő imádságban, melyben az Eucharisztiában jelenlévő Jézushoz fordul:

„Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejted Fenségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni.”[12]

Boldog Columba Marmion az eucharisztikus színek külső tiszteletének okát az Egyház imájából kiindulva magyarázza: „Uram, add nekünk azt a kegyelmet, hogy tisztelhessük Testednek és Vérednek szent titkait.” Miért tiszteljük? Mert Krisztus Isten, mert a szent színek valósága egy szent és isteni valóság. Annak valósága, aki az Eucharisztiában elrejti magát, Aki az Atyával és a Szentlélekkel a végtelen Lét, a Mindenható:

”Ó Krisztus Jézus, aki valóságosan jelen vagy, leborulok lábaidhoz. Téged illet minden imádás abban a szentségben, amelyet ránk akartál hagyni szenvedésed előestéjén, mint mérhetetlen szereteted tanújelét!”[13]

(folytatjuk)

 

[1] Catech. Myst., 5, 21 (PG 33, 1125)

[2] De Corona, 3: „Calicis aut panis aliquid decuti in terram anxie patimur.”

[3] In Ex. Hom. 13,3.

[4] In Ps. 147, 14.

[5] „Nulla differentia est inter maiores aut minores Eucharistiae partes, etiam minutissimas, adeo út oculorum acie animadverti non possint, quae eadem venerationem merentur eandemque prorsus dignitatem habent ac totum ipsum”: Denzinger, op. Cit., I. köt., 96. old (Ferge Allah Elchmini megjegyzései 1239 ből).

[6] „Deus prohibeat, ne quid ex margaritis seu ex particulis consecratis adhaereat, aut in terram decidat”: Denzinger, op. Cit. I. köt, 95. old.

[7] Sermones in hebdomada sancta, 4,4.

[8] A Szentségi Fegyelmi Kongregáció Instrukciója 1929 március 26 ból: AAS 21 (1929) 635.

[9] Dominicae cenae apostoli levél 1980. 02. 24. ből, Nr. 11: Enchiridion Vaticanum 7, Nr. 213

[10] V.ö. Summa theol., III, q. 80, a. 12c.

[11] V.ö. Summa theol., III, q. 60, a. 5c, ad 3.

[12] Le Christ dans ses mysteres, Paris 1938, Kap. XVIII, Nr. 4.

[13] V.ö. u. o.

[14] V.ö. S. Athanasius, ep.heort. 5. További utalások v.ö. Jungmann op. Cit. 461. old, 43. jegyzet.

[15] V.ö. S. Cyprianus, Ep., 58,9; S. Cyrillus Hieros., Cat. Myst. 5, 21; S. Joannes Chrys, In 1Cor. Hom. 25,5; Theodorus Mops. Catech. Hom. 16, 27. A kézbeáldozás alkalmával, úgy ahogyan ez kb. 1968 óta szokásos, az eucharisztikus Kenyeret a bal tenyerükbe fogadják a hívek a jobb helyett, ahogyan az ősegyház előírta. Ezenkívül a jelenleg szokásos áldoztatási forma szerint a hívő a kezébe kapott Szent Testet saját ujjaival fogja meg és úgy teszi a szájába.

Létrehozva 2018. szeptember 20.