Athanasius Schneider: Dominus est (3)

altII

Cum amore ac timore

Szeretettel és félelemmel. Néhány történeti – liturgikus megjegyzés a szentáldozásról

I.

A nagy II János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia című utolsó enciklikájában egy nyomatékos figyelmeztetést hagyott az Egyházra, amely valóban úgy hangzik, mint egy végrendelet:

„Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit. … Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben.” (Nr. 61)

Az eucharisztikus titok nagyságának tudata különösen világosan jut kifejezésre abban a bánásmódban, amely kíséri az Úr testének kiosztását és fogadását. Ez egyértelművé válik a szentáldozás rítusában, amennyiben az jelenti az eucharisztikus áldozat beteljesedését. A hit által ez csúcspontja a Krisztussal való személyes találkozásnak és egyesülésnek, aki valóságosan és lényegileg jelen van az eucharisztikus színek szerény fátyla alatt. Az eucharisztikus liturgiának ez a pontja valóban kimagasló jelentőséggel bír és egy különleges lelkipásztori követelményt is magában foglal, többek között a gesztus rituális kifejezését illetően.

II.

Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház 2000 éves történelme során mindig megfelelő rituális formát próbált találni, amellyel a lehető legtökéletesebb módon kifejezhetné hitét, szeretetét és tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során legkésőbb a 6. századtól elkezdte az eucharisztikus szent színeket egyenesen a hívek szájába helyezni. Ezt bizonyítják Nagy Szt. Gergely pápa életrajza (590 – 604)[1] és ugyanezen pápának saját utalása[2]. A cordobai zsinat 839 ben elítélte az ún. „Cassiánusok” szektáját, melynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.[3] A következők során a roueni zsinat 878 ban érvényes szabályként megerősítette az Úr testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a laikusoknak kézbe adják az Oltáriszentséget.[4] Nyugaton a 6. századtól a kolostorok környékén (pl. Szt. Kolumbán kolostorában) azzal a szokással találkozunk, hogy a hívek térdre borulnak mielőtt az Úr testét magukhoz veszik.[5] Később (a 11. és 12. században) ez a gesztus egyre szélesebb körben terjedt.[6] Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadták. Ezt a szerves fejlődést az egyházatyák korában élő lelkiség és eucharisztia tisztelet gyümölcsének tekinthetjük. Az egyházatyáktól ténylegesen fennmaradt néhány figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy az Úr eucharisztikus testét a lehető legnagyobb tisztelet és gondosság illeti, különösen a konszekrált kenyér morzsáit illetően. Amint észrevették, hogy már nem garantálhatóak azok a feltételek, amelyek alatt az eucharisztikus kenyér legszentebb voltát méltó tisztelet veszi körül, a nyugati és a keleti egyház csodálatraméltó összhangban és ugyanakkor ösztönösen felismerte annak szükségességét, hogy a laikusoknak csak szájba szolgáltassa ki a Szentséget.

A híres liturgikus, J.A. Jungmann feltárta a különböző aggályokat, amelyek a szájba történő áldoztatás által kizárhatókká váltak: a hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még sokkal súlyosabb probléma, hogy a konszekrált kenyér letörő darabkái könnyen elveszhettek, és ezért szükséges volt a tenyér megtisztítása a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel és később az áldoztató tálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az eucharisztia szentsége iránt.[7]

Ezt a fejlődési folyamatot hasonlóképpen elősegítette a valóságos jelenlétbe vetett hit egyre nagyobb elmélyülése, amely Nyugaton pl. az ünnepélyesen kihelyezett Oltáriszentség imádásának gyakorlatában talált kifejezésre.

III.

Az eucharisztikus test és az eucharisztikus vér az a tulajdonképpeni ajándék, amelyet Krisztus ráhagyott jegyesére, az Egyházra. Ecclesia de Eucharistia („Az Egyház az Eucharisztiából él”) kezdetű enciklikájában II János Pál pápa beszél az Egyház „imádó csodálatáról az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt” (Nr 48), amely csodálatnak külső gesztusokban is ki kell fejeződnie:

„A misztérium magasztos tartalmát látva megértjük, hogy az Egyháznak az eucharisztikus misztériumba vetett hite nemcsak a benső áhítatban fejeződött ki évszázadokon át, hanem egész sor külső megnyilvánulásban is.” (Nr 49)

Következésképpen az a magatartás, amely a legjobban megfelel ennek az ajándéknak a befogadó magatartás, a római százados alázatos magatartása, a gyermek magatartása, amely engedi magát megetetni. Ez fejeződik ki az eucharisztikus himnusz ismert soraiban is: „Az angyal ételét az ember élvezi … csodálatos csoda! Legfőbb Urát eszi a szolga, koldus, föld pora!”[8]

Krisztus szava, mely arra hív, hogy Isten országát úgy fogadjuk, mint egy gyermek (v.ö. Lk 18,17) igen hatékony és szép gesztusban nyerhet kifejezést, ha az eucharisztikus Kenyeret közvetlenül szájba és térdelve fogadjuk. Ez a rítus egyszerre fejezi ki a megfelelő és szerencsés módon a római százados alázatos magatartását és az imádó csodálat gesztusát annak a gyermeknek belső hozzáállásával, aki engedi magát etetni. II János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét:

„Bár a „lakoma” természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó „közvetlenség” kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura … Az eucharisztikus lakoma valóban „szent” lkoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik … A kenyér, mely megtöretik oltárainkon … az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni.”[9]

A gyermeki magatartás a keresztény ember számára a legmegfelelőbb és legmélyebb magatartás akkor, amikor Megváltója előtt áll, aki őt saját Testével és saját Vérével táplálja, ahogyan ezt kifejezik Alexandriai Szt. Kelemen megindító szavai:

„A Logosz a gyermek számára minden: apa, anya, nevelő, tápláló. ’Egyetek, mondja Ő, és igyátok véremet’ … Ó felfoghatatlan misztérium!”[10]

Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte és nem csak iskarióti Júdásnak (v.ö. Jn 13, 26-27). A közelkeleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből.

Egy másik biblikus megfontolás adódik Ezekiel próféta meghívásának történetéből. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. … Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset. … Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2, 8-9; 3, 2-3)

A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely értünk, gyermekekért étellé változott. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük Ezekiel prófétának ezt a gesztusát, vagy a 81. zsoltár 11. versét, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Krisztus Testének és Vérének főünnepén: „Csak nyisd ki szádat és én betöltöm” (dilata os tuum, et implebo illud).

A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt kifejezik Aranyszájú Szt. János ékesszóló szavai:

„Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és azokat, akiket nemzett, saját maga táplálja, és nem bízza őket senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik az újszülöttek ajkukat édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk e szent asztalhoz és e lelki italtól túlcsorduló kebelhez; sőt még égőbb vággya,l mint a csecsemők.”[11]

Egy felnőtt ember gesztusa, aki térdel és kinyitja száját, hogy egy kis gyermekhez hasonlóan engedje magát táplálni, igen szerencsés és kifejező módon megfelel az egyházatyák arra vonatkozó intelmeinek, hogyan kell viselkedni az Oltáriszentség vételénél, mégpedig: „szeretettel és félelemmel! (cum amore ac timore!).”[12]

A imádás legjellemzőbb gesztusa a leborulás biblikus gesztusa, amelyet az első keresztények is magukévá tettek és gyakoroltak. Tertulliánusz számára, aki a 2. és a 3. század között élt, az imádság legmagasabb formája az Isten imádásának aktusa, amelyet a térdhajtás gesztusában is ki kell fejezni:

„Imádkoznak mind az angyalok, imádkozik az összes teremtmény, imádkozik a barom és a vadállatok, és valamennyien meghajtják térdüket.”[13]

Szt. Ágoston rámutat arra, hogy vétkezünk, ha az Úr eucharisztikus Testét nem imádjuk, mielőtt magunkhoz vesszük:

„Senki se egyen ebből a Húsból, ha előtte nem imádta. Vétkezünk, ha nem imádjuk.”[14]

Egy régi eucharisztikus szertartási rendben, mely a kopt egyház hagyományát tükrözi, a következőt olvassuk:

„Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek és nagyok, és így kezdődjön a szentáldozás kiosztása.”[15]

A Jeruzsálemi Szt. Cirillnek tulajdonított Müsztagógikus Katekézisek szerint a hívőnek az imádás és tisztelet gesztusával kell szentáldozáshoz járulnia:

„Ne nyújtsd ki kezedet, hanem közeledj az imádás és a tisztelet gesztusával Krisztus Vérének kelyhéhez.”[16]

Aranyszájú Szt. János figyelmezteti mindazokat, akik az Úr eucharisztikus Testéhez közelednek, hogy lelkületben és az imádás gesztusában utánozzák a napkeleti bölcseket:

„Közeledjünk tehát Hozzá égő buzgalommal és lángoló szeretettel. A bölcsek is ezt a testet imádták, noha egy jászolban feküdt. Ezek az emberek, akik nem ismerték a vallást és barbárok voltak, nagy félelemmel és remegve imádták az Urat. Mi is, akik a Menny polgárai vagyunk, próbáljuk meg legalább utánozni ezeket a barbárokat! Te, a bölcsekkel ellentétben nemcsak egyszerűen látod ezt a testet, hanem megtapasztaltad annak minden erejét és üdvösséghozó hatalmát. Serkentsük tehát saját magunkat, rettegjünk és tanúsítsunk olyan áhítatot, mely nagyobb a mágusokénál.”[17]

Már a 6. században a görög és a keleti szír egyházakban elő volt írva szentáldozás előtt a háromszoros leborulás.[18]

A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott a következő módon: A szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, mely az egész emberi valóságot magába foglalja. Belőle táplálkozni azt jelenti, hogy őt imádni. Ennél az oknál fogva az imádás nem olyasmi, amit utólag hozzácsatoltak a szentáldozáshoz: „A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és körülveszi.”[19]

Krisztus alázata és szeretete előtt, aki az eucharisztikus színek alatt közli magát velünk, semmi más nem tehetünk tehát, mint hogy leboruljunk. Joseph Ratzinger bíboros még hozzátette: „Ezért az élő Isten jelenléte előtti térdhajtás elengedhetetlen.”[20] A mennyei liturgia könyvében, a Jelenésekben a 24 vén gesztusa, akik arcra borulnak a Bárány előtt, modellje és mércéje lehet annak[21], hogyan kell a földi Egyháznak közelítenie Isten Bárányához, amikor a hívek Hozzá járulnak és érintik Őt az eucharisztikus színek alatt.

Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában is kifejezi az imádást. Azok viszont, akik állva áldoznak, kötelesek előzetesen elvégezni a tiszteletadás, vagyis az imádás gesztusát.[22]

Mária, az Úr Anyja annak a belső és külső magatartásnak példaképe, amellyel az Úr Testét fogadnunk kell. Az Isten Fia emberrévállásának pillanatában a legnagyobb befogadókészséget és alázatot tanúsította: „Íme, az Úr szolgálója vagyok.” Az a külső gesztus, amely ennek a magatartásnak a legjobban megfelel, a térdelés (ahogyan ezt az angyali üdvözlet képi ábrázolásain nem ritkán látjuk). Szűz Mária szeretettteljes imádásának példája „minden szentáldozásunkat el kellene, hogy töltse” mondta II János Pál pápa.[23] Ebben a földi életben az Oltáriszentség vételének pillanata a legalkalmasabb pillanat a hívő számára annak külső kimutatására, hogy belső lelkülete elmerül az imádásban és a határtalan szeretetben.[24]

Ugyanebbe az irányba mutatott Boldog XXIII János pápa is, amikor ezt mondta:

„Boldog Eymard hátrahagyott egy írás, melyben ez áll: ’Amikor Jézus követésére adjuk magunkat, sohasem szabad megfeledkeznünk Máriáról, akinek szép címe ’A legméltóságosabb Oltáriszentség Nagyasszonya’. Boruljunk mindnyájan térdre, mint a gyermekek, akik Jézus, az ő áldott gyermeke szeretetének nagy titka előtt követik jóságos Édesanyjuk példáját.’”[25]

A szentáldozás kiosztásának módja – melynek jelentőségére olykor túl kevés figyelmet fordítanak – valójában kiemelkedő fontossággal bír. Következményei vannak a hívők hitére és jámborságára nézve, amennyiben látható módon tükrözi azt a hitet, szeretetet és gyengédséget, mellyel az Egyház isteni Urával és Jegyesével bánik a kenyér és bor gyarló színei alatt.

Az egyházatyák korában rendkívül élő volt annak tudata, hogy az egyszerű eucharisztikus színekben jelen van Krisztusnak, a mennyei Királynak teljes fensége, aki előtt az angyalok imádva leborulnak. A számtalan tanúságtétel közül elég idézni Aranyszájú Szt. János megindító intelmét:

„Ez a misztérium már itt is mennyé teszi számodra a földet. Nyisd ki tehát a menny kapuit, de nem csak a mennyét, hanem a mennyek mennyét, és lásd: így fogod majd szemlélni annak igazságát, amit mondtak neked. Ahogyan egy királyi palotában is valójában nem a falak vagy az arany tető jelentik a legértékesebb részt, hanem a királynak teste, aki a trónon ül; ugyanez vonatkozik arra a Királyra is, aki a mennyben lakik. Ezt a Testet láthatod tehát most itt a földön. Igazából nem angyalokat, nem arkangyalokat, nem a mennyet vagy a mennyek mennyét mutatom meg neked, hanem magát az Urat.”[26]

(folytatjuk)

[1] V.ö. Vita S. Gregorii, PL 75, 103

[2] Dialógusok III című művében (PL 77, 224) Nagy Szt. Gergely pápa elbeszéli, miképpen osztotta Agapitusz pápa (535 – 536) az Eucharisztiát a hívek szájába.

[3] V.ö. Jungmann, J.A., Missarum solemnia. Eine genetische Erklärung der römischen Messe, Wien 1948, II, 463.old 52. jegyzet

[4] V.ö. Mansi X, 1199-1200

[5] V.ö. Regula coenobialis, 9

[6] V.ö. Jungmann, op. Cit., 456 és 458 old., 25. jegyzet

[7] V.ö. Jungmann, op. Cit., 463.old

[8] „Panis angelicus fit panis hominum. O res mirabilis manducat Dominum servus pauper et humilis”: a Sacris solemniis kezdetű himnusz az Úr Szent Teste és Vére főünnepének zsolozsmájából.

[9] Ecclesia de Eucharistia, Nr. 48

[10] Paedagogus I, 42, 3.

[11] In Joan. Hom. 82,5.

[12] V.ö. S. Cyprianus, Ad Quirinum, III, 94; S. Basilius M., Regulae brevius tract., 172 (PG 31, 1196); S. Ioannes Chrys., Hom. Nativ., 7 (PG 49, 360).

[13] De oratione, 29.

[14] Ennarr. In Ps. 98,9 (PL 37, 1264): „Nemo illam carnem manducat, nisi prius adoraverit … peccemus non adorando.”

[15] Collectiones Canonum Copticae: H. Denzinger, Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I. köt., 405. old: „Omnes prosternent se adorantes usque ad terram, parvi et magni incipientque distribuere Communionem.”

[16] Catech. Myst., 5,22.

[17] In 1 Cor. Hom. 24,5.

[18] V.ö. Jungmann, op. Cit. 458 old., 25. megjegyzés

[19] Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002, 78. old.

[20] U.o., 164. old.

[21] U.o., 160. old.

[22] V.ö. Eucharisticum mysterium instrukció, Nr. 34; Inaestimabile donum instrukció, Nr. 11.

[23] Ecclesia de eucharistia enciklika, Nr. 55

[24] V.ö. Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 62.

[25] La Madonna e Papa Giovanni, Catania 1969, 60. old.

[26] In 1 Cor. Hom. 24,5.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.