Ünnepe: november 28.

Páli Szent Vince1581. április 24-én született a Dax melletti Pouy községben. Touloni tanulmányai után pappá szentelték, és 1604-ben teológiai bakkalaureátust szerzett. 1612-ben Párizs Clichy nevű elővárosában lett plébános.Ünnepélyes fogadalmat tett arra, hogy életét a szegények gondozásának fogja szentelni. Világi papokkal együtt létrehozott egy missziós kongregációt, akik magukat Lazaristáknak nevezték, valamint egy, a polgárság köréből származó nőkből álló társulatot, a szegények és betegek gondozására.

Ebből alakult meg a “Szeretet Leányainak Társulata”, amely Magyarországon Irgalmas nővérek néven vált ismertté. Ennek megalapításában Louise Marillac vállalt jelentős szerepet. A Szeretet leányai klauzúra nélkül éltek nem viseltek szerzetesi ruhát, és a városokat és falvakat járva gondozták a betegeket, időseket és árvákat. Törődtek a börtönök lakóival, és a kórházakban gondoskodtak a beteggondozás megszervezéséről is.

Labouré Katalin 1806. május 2-án Fain-les-Moustiers-ben, Franciaország Cote D’Or nevű tartományában született. Édesapja földműves volt. A Labouré családban 19 gyermeket neveltek. Katalin Zoë kilencedik gyermekükként született. A család nagy szegénységben élt. Amikor Katalin 9 éves lett, édesanyja meghalt. Ekkor mit tett? Levette a szekrény tetején álló Szűz Mária szobrocskát, és magához ölelte. Arra kérte a  Szűzanyát, hogy legyen itt a földön hiányzó édesanyja helyett édesanyja. 1818. január 25-én részesült az Elsőáldozásban. Katalin kezdetben mint szolgálóleány dolgozott egy jómódú családnál. 1830-ban belépett a Szeretet Leányainak Társulata párizsi kongregációjába. 4 nappal azt követően, hogy Katalin megérkezett a du Bac utcában (“Rue du Bac”) található rendházba, történt meg Páli Szent Vince ereklyéinek ünnepélyes átvitele a Notre-Dame-ból a lazaristák Rue de Sévres-en lévő kápolnájába, amely a Rue de Bac közvetlen szomszédságában volt. Az ereklyék átvitele ünnepélyes körmenetben történt. Katalin mindennek tanúja volt.

Július 18-án – Páli Szent Vince ünnepének előestéjén, (aki 1609-ben Párizsba jött, hogy megalapítsa a Szeretet Leányainak Társulatát) – a főnöknő a Szent Szűz iránti tiszteletről beszélt a novíciáknak. Minden nővérnek adott egy darabkát egy, Szent Vince által viselt karingből. Katalin kettétépte azt a darabkát, amelyet kapott, s az egyik felét szájába dugta és lenyelte. Azért tette mindezt, hogy íly módon elnyerje Szent Vince közbenjárására azt a kegyelmet, hogy megláthassa a Szent Szűzet.  Ezzel a gondolattal tért nyugovóra.

Az első jelenés: 1830. július 19.

Az 1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka hirtelen a következő hangot hallotta. “Labouré nővér! Álmából felriadva felült ágyából. Az ágy mellett egy. kb. 5 év körüli kisgyermeket látott , aki nagy fényességet árasztott. Fehér ruhát viselt. “Labouré nővérnek “-mondotta – “a kápolnába kell jönnie. Ott várja őt a Szűzanya. Katalin habozott, mivel nem akarta felébreszteni a többieket. De a gyermek azt mondta: “Jöjjön, már fél 12 van, mindenki alszik. Jöjjön velem.” Katalin követte a gyermeket. Átmentek a hálótermen, de senki sem ébredt fel. Ezután lementek a lépcsőn, amely a kápolnába vezetett. A gyermek egy ujjal megérintette a kápolnaajtó zárját, mire az kinyílt. A kápolnát ragyogó fényesség töltötte el. Az összes gyertya és lámpa égett. A gyermek a nővért a Szeretet Leányai főnöknőjének székéhez vezette. Katalin letérdelt, és várakozott. Majd a gyermek így szólt: Ime, a Szent Szűz!”. Katalin selyem suhogását hallotta, majd látta, hogy egy kék köpenybe és fehér fátyolba öltözött hölgy közeleg. Az letérdelt a tabernákulum elé, majd helyet foglalt a székben. A gyermek – Katalin most már tudta, hogy az őrzőangyala – utasította Katalint, hogy boruljon le a hölgy lábaihoz. Egy pillanatra letérdelt a Legszentebb Oltáriszentség előtt, kezeit összekulcsolva térdén. Ezután egy két órán tartó beszélgetés következett,. A Szent Szűz elmondja neki, hogy az Úr egy küldetést bíz rá, amelynek teljesítése során sok nehézséggel kell majd megküzdenie. Az Szűzanya már itt nehéz időkről beszél. Az egész világon el fog uralkodni a zavar, és sok szerencsétlenség következik majd be. A Keresztet megvetik majd és a földre vetik. Urunk oldalát újból meggnyitják. Ezeket mély szomorúsággal a szemében mondta. De bátorítólag tette hozzá:

“De jöjj ennek az Oltárnak lábaihoz, innen árad majd a Kegyelem mindazokra, akik azt kérik majd, kicsire és nagyra.”

Az 1930. július 18-ról 19-re virradó éjszakáról ezeket mondotta Katalin: “Ez volt életem legboldogabb pillanata. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, mi történt velem… Nem tudom, hogy a jelenés meddig tartott.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2021. július 13.