Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (6)

altVI.

A Tanítóhivatal szava
1. Az átlényegülés (Transsubstantiatio)

Isten szolgája VI. Pál pápa így tanított a II. Vatikáni Zsinat idején „Mysterium fidei" kezdetű enciklikájában: „Nehogy valaki tévesen értelmezze ezt a fajta jelenlétet, ami túllép a természettörvények határain és a maga nemében legnagyobb csodát eredményezi, befogadókész lélekkel kell követnünk a tanító és imádkozó Egyház szavát.

Ez a szó, mely Krisztus szavának visszhangja, biztosit minket arról, hogy Krisztus ebben a Szentségben nem máshogy van jelen, mint a kenyér teljes szubsztanciájának Testévé való átváltozása és a bor teljes szubsztanciájának Vérévé való átváltozása által, egy egész csodálatos és egyedülálló átváltozás által, amit a katolikus Egyház találóan és tulajdonképpeni értelemben átlényegülésnek nevez. Az átlényegülés után a kenyér és bor színe kétségtelenül új jelentést és új célt kap, mert onnantól fogva már nem egyszerű kenyér és egyszerű ital, hanem egy szent dolog és egy lelki eledel jelei; de azért kapnak új jelentést és új célt, mert egy új ,valóságot' tartalmaznak, melyet joggal nevezünk ontológiainak.

Mert az előbb említett színek alatt már nem az van, ami azelőtt volt, hanem valami egészen más; éspedig nemcsak az Egyház hitbéli meggyőződésében, hanem magában a dologban, mivel a kenyér és bor szubsztanciájának vagyis lényegének Krisztus Testévé és Vérévé valö átváltozása után a kenyérbő és borból nem marad semmi más, mint a színek, melyek alatt a teljes és sértetlen Krisztus van jelen fizikai valóságában testileg is, mégha nem is olymódon, ahogyan egy test a helyén tartózkodik" (Nr. 57).

VI. Pál ezután idézi még az eretnek Berngarius esküjét, melyet VII. Szent Gergely követelt tőle: „Szívből hiszem és ajkammal megvallom, hogy a kenyér és a bor amit az oltárra helyeznek, a szent imádság titka és Údvözítőnk szavai által lényegileg átváltozik jézus Krisztus, a mi Urunk valódi, saját és életadó Testévé és Vérévé, és hogy az átváltozás után már Krisztus igazi teste, mely s Szűztől született, mely a világ üdvösségéért feláldozva a kereszten függött és mely az Atya jobbján ül, és Krisztus igaz Vére, mely oldalából kiömlött, mégpedig nem csak a szentség jele és ereje által, hanem saját természetében és valódi szubsztanciájában" (Nr. 53).

2. Az Eucharisztia szentségének kijáró, Istennek fenntartott imádásról (latria)

Isten szolgája VI. Pál pápa írja „Mysterium fidei" kezdetű enciklikájában: „Egyébként a katolikus Egyház nemcsak tanításában hisz Krisztus Testének és Vérének jelenlétében az Eucharisztiában, hanem életében is ragaszkodik ahhoz, hogy egy ilyen nagy Szentséget minden időben az egyedül Istennek kijáró latreutikus kultusszal imádja. Erről mondja Szent Ágoston: ,Az Úr testben járt a földön és ezt a testet adta nekünk eledelül üdvösségünkre; de senki sem eszik ebből a testből, ha előtte nem imádta... és semmiképpen sem vétkezünk, amikor imádjuk, hanem akkor vétkeznénk, ha nem imádnánk' (Zsolt 98,9).

A katolikus Egyház ezt az Eucharisztia szentségének kijáró imádó kultuszt nemcsak a szentmise alatt gyakorolta és gyakorolja ma is, hanem azon kívül is, amikor a konszekrált Ostyákat nagy gondossággal őrzi, azokat a híveknek ünnepélyes hódolatra nyújtja és a nép vidám részvételével körmenetben körülhordozza" (Nr. 5 6-5 7}.

3. Az eucharisztikus Krisztus - az Egyház igazi központja

Isten szolgájának VI. Pálnak enciklikájából: „A szent Eucharisztiát úgy őrzik a templomokban és oratóriumokban, mint a szerzetesi vagy plébániai közösség, sőt a teljes Egyház és az egész emberiség lelki központját, mivel az a színek fátyola alatt Krisztust rejti, az Egyház láthatatlan Fejét, a világ Megváltóját, minden szív középpontját, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk' (1Kor 8,6). Ezért szólít fel a szent Eucharisztia kultusza nyomatékosan a ,szociális' szeretetre (Szent Ágoston, De Gen. ad litt., XI, 15.20), melynek alapján a közjót az egyéni jó elé helyezzük, magunkénak érezzük a közösség, a plébánia és az egyetemes Egyház ügyét és szeretetünket kiterjesztjük az egész világra, mivel tudjuk, hogy mindenütt jelen vannak Krisztus tagjai" (Nr. 69-70).

„Ezt a vágyat, hogy az Egyház egységéért imádkozzanak, és neki szenteljék magukat saját feladatuknak kell, hogy tekintsék mindenek előtt a szerzetesek - férfiak és nők -, akik különleges módon megbízatást kaptak a legméltóságosabb Oltáriszentség imádására és fogadalmaik által egyszersmind annak koronái lesznek itt a földön.

Az összes keresztény egységére való törekvést, melyet az Egyház ősidők óta a szívén viselt és ma is visel, most újra azokkal a szavakkal akarjuk kifejezni, amelyekkel a maga idején a Tridenti Zsinat zárta a szent Eucharisztiáról szóló dekrétumot: ,A szent zsinat atyailag figyelmezteti, kéri és ,a mi Istenünk irgalmas szeretetére' könyörög minden közösségnek és egyénnek, akik kereszténynek nevezik magukat, hogy végre találjanak egymásra az egységnek ebben a jelében, a szeretet ezen kötelékében, az egyetértés szimbólumában és legyenek eggyé; gondoljanak a mi Urunk Jézus Krisztus oly nagy fenségére és oly egyedülálló szeretetére, aki életét adta a mi üdvösségünk áraként és ,testét eledelünkként'; higgyék és imádják az ő Testének és Vérének szent titkait a hit olyan szilárd rendíthetetlenségével, olyan áhítattal, jámborsággal és odaadással, hogy ezt a ,természetfeletti' kenyeret gyakran magukhoz vehessék; legyen számukra valóban a lélek élete és a szellem egészsége, ,amelynek erejében' erről a fáradságos zarándokútról eljuthassanak a mennyei hazába, ahol az ,angyalok kenyerét', amit most szent rejtettségében esznek, fátyol nélkül is élvezhessék"' (Dekret De SS. Euch., Kap. 8/Nr. 72-73).

„A hívek tevékenyen vegyenek részt, amilyen gyakran csak lehet, legjobb naponta a szentmisén, erősítsék magukat tiszta és jámbor szívvel a szentáldozás által és fejezzék ki illően hálájukat Krisztusnak, az Úrnak ezért a nagy ajándékért. Gondoljanak a következő szavakra: ,Jézus Krisztus és az Egyház óhajának, hogy az összes hívők naponta járuljanak a szent lakomához, elsősorban az az értelme, hogy a szentség által Istenhez kapcsolódva erőt merítsenek belőle a szenvedélyek feletti uralomra, a mindennapi bocsánatos bűnök eltörlésére és a halálos bűnöktől való megőrzésre, amelyeknek az emberi gyengeség mindig ki van téve.'

Ezen kívül ne mulasszák el, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget, melyet egy kiemelkedő helyen nagy tisztelettel kell őrizni a templomokban a liturgikus törvényeknek megfelelően, napközben meglátogassák, hiszen egy ilyen látogatás a hála bizonyítéka, továbbá a szeretet és köteles tisztelet jele Krisztus, az Úr iránt, aki itt jelen van.

Kézenfekvő, hogy a szent Eucharisztia felbecsülhetetlen méltóságot ad a keresztény népnek. Mert nemcsak akkor, amikor az áldozatot bemutatják és a szentséget létrehozzák, hanem az áldozat bemutatása és a szentség létrehozása után is, amikor a szent Eucharisztiát őrzik a templomokban vagy oratóriumokban, Krisztus valóban Emmánuel, vagyis ,velünk lévő Isten'.

Éjjel-nappal közöttünk tartózkodik és bennünk lakik telve kegyelemmel és igazsággal. Formálja erkölcsi tartásunkat, táplálja erényeinket, vigasztalja a szomorkodókat, erősíti a gyengéket és mindenkit, aki hozzá jön követésére hívja, hogy tanuljanak példájából, hogyan legyenek szelídek és alázatos szívűek és ne magukat, hanem Istent keressék.

Mindenki, aki különös áhítatot táplál a szent Eucharisztia iránt, és arra törekszik, hogy Krisztus irántunk való végtelen szeretetét fenntartások nélkül és nagylelkűen viszonozza, megérzi és mélyen felfogja nagy belső örömmel és gyümölccsel, mily nagy értéke van annak az életnek, mely Krisztussal el van rejtve lstenben, és mit jelent Krisztussal párbeszédet folytatni: ez a földön a legboldogítóbb és az életszentség útján a leghatékonyabb dolog" (Nr. 67-68).

Isten szolgája XII. Plusz pápa „Mediator Dei" kezdetű enciklikájában így tanít: „Adja Isten, hogy mindnyájan készségesen és szívesen tegyenek eleget az Egyház ezen sürgető felhívásainak! Adja Isten, hogy a hívek, amikor csak lehetséges, sőt naponta vegyenek részt az isteni áldozaton, nemcsak lelki módon, hanem a legméltóságosabb Oltáriszentségben való részesedés által, hogy magukhoz vegyék Krisztus Testét, mely mindenkiért feláldoztatott az örök Atyának! Ébresszétek fel, tisztelendő testvérek, azoknak lelkében, akik a ti lelkipásztori gondjaitokra vannak bízva a vágyakozó, egyszersmind kielégíthetetlen éhínséget Jézus Krisztusra!

A ti útmutatásotoknak köszönhetően legyenek az oltárok körülvéve a gyermekek és fiatalok sűrű tömegével, akik önmagukat, ártatlanságukat és fiatalos lelkesedésüket felajánlják az isteni Megváltónak! Hosszú sorokban jelenjenek meg a házaspárok, hogy eröt merítsenek a szent asztalról, a rájuk bízott utódok Krisztus szellemében és szeretetében való nevelésére.

Hívjátok meg a munkásokat, hogy fogadják azt az ételt, mely olyan erős és legyőzhetetlen, hogy képes megsokszorozni erejüket, és előkészíteni örök bérüket a mennyben. Egyszóval, hívjatok minden rendű és rangú embert és buzdítsátok őket, hogy jöjjenek, mert ez az Élet Kenyere, melyre mindenki rászorul.

Jézus Krisztus Egyháza csak ezt az egy Kenyeret birtokolja, hogy vele csillapítsa szívük vágyát és óhajait, hogy a legszorosabban egyesítse őket Jézus Krisztussal, hogy végleg egy test legyenek, és így testvérként egymással egyesüljenek valamennyien, akik egyazon asztalhoz járulnak, hogy az egy Kenyér megtörésében megkapják a halhatatlanság gyógyszerét" (Nr. 119-120).

  1. 4. A szentáldozás gyümölcsei

Isten szolgája XII. Plusz pápa így tanít „Mediator Dei" kezdetű enciklikájában: „Amikor a liturgia sajátos normái által szabályozott cselekmény befejeződött, annak, aki a mennyei eledelt megízlelte még kötelessége hálát adni, hiszen nagyon illendő, hogy az eucharisztikus lakomán való részvétel után és a nyilvános szertartás befejeztével magába szálljon és szorosan összekapcsolódva az isteni Mesterrel, amennyire a körülmények engedik, vele meghitt és üdvös párbeszédet folytasson.

Eltávolodnak tehát az igazság egyenes ösvényéről azok, akik inkább a szavakra, mint az értelemre figyelve azt állítják, hogy a szent áldozat befejeztével nem kell ilyenfajta hálaadást tartani, nem csak mivel maga az oltár áldozata önmagában is hálaadás, hanem azért is, mert ez kinek-kinek magán és személyes jámborságára tartozik, nem pedig a közösség javára szolgál.

Ezzel szemben éppen a Szentség természete megkívánja, hogy vétele a keresztény életszentség gazdag gyümölcseit teremje. Bár a közösség nyilvános összejövetele feloszlott, minden egyes hívőnek szívében folytatnia kell a dicséretet Krisztussal szorosan egyesülve, szüntelenül hálát adva az Atyaistennek mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében' (vö. Ef 5,20).

Az eucharisztikus áldozat szent liturgiája is erre int minket, amikor a következő imát adja ajkunkra: „Kérünk, add, hogy mindig megmaradjunk a hálaadásban..., és dicséreteddel soha fel ne hagyjunk". Ha tehát minden időben hálát kell adnunk Istennek és soha nem hagyhatunk fel dicséretével, hogy róná fel az Egyháznak vagy ki merné elmarasztalni őt, amiért papjainak és híveinek azt tanácsolja, hogy a szentáldozás után legalább egy ideig folytassanak párbeszédet az isteni Megváltóval; és amiért liturgikus könyveibe alkalmas, búcsúkkal ellátott imákat vett fel, hogy az oltár szolgái a szentmisére és a szentáldozásra megfelelőképpen előkészüljenek és a szent titkok ünneplése után Istennek hálát adjanak?

Távol attól, hogy az egyes keresztények legbensőbb érzéseit elnyomja, a szent liturgia inkább indítja és ösztönzi őket, hogy Jézus Krisztushoz hasonuljanak és általa a mennyei Atyához vezettessenek. Ezért szorgalmazza, hogy mindenki, aki az oltárnál részesült a szent Kenyérben, a köteles hálát is ajánlja fel Istennek. Az isteni Megváltó örül, ha meghallgathatja kéréseinket, ha bensőségesen társaloghat velünk, és menedéket nyújthat nekünk lángoló Szívében.

Igen, az egyes hívek ilyen személyes aktusai feltétlenül szükségesek, hogy valamennyien gazdagabb mértékben kaphassuk meg a szent Eucharisztiában elrejtett kincseket, és lehetőség szerint továbbadhassuk másoknak, hogy az Úr Krisztus minden lélekben elérje erejének teljességét.

Miért ne dicsérnénk tehát tisztelendő testvéreim azokat, akik az eucharisztikus lakoma megízlelése után és azután is, hogy a hívek nyilvános összejövetele feloszlott, tovább időznek legmélyebb egyesülésben az isteni Üdvözítővel, nemcsak hogy vígasztalásukra beszélgessenek vele, hanem azért is, hogy neki hálát mondjanak, a kötelesen dicséretet felajánlják, és különösen, hogy erőt kérjenek mindannak lelkükből való eltávolítására, ami csökkenthetné a Szentség hatékonyságát, és saját részükről megtegyenek mindent, ami képes elősegíteni Jézus Krisztus bensőséges működését?

Arra intjük őket, hogy ezt különleges buzgósággal tegyék, miközben a meghozott jó feltételeket megvalósitják és a keresztény erényeket gyakorolják, és amikor saját körülményeikre alkalmazzák, amit az ő mennyei bőkezűségéből kaptak.

Teljesen az előírások értelmében és a liturgia szellemében beszél a „Krisztus követése" arany könyvecske szerzője, amikor ezt javasolja annak, aki éppen megáldozott: ,Csendben szállj magadba és ízleld Istenedet; hiszen azt birtoklod, akit az egész világ nem vehet el tőled' (IV. könyv, 12. fej.)." (Nr. 123-126).

(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.