A stigmatizált Galgóczy Erzsébet

altAz egyetlen ismert magyar stigmatizált a szolnoki Galgóczy Erzsébet (1905-62), akit csodatévő ereje messze földön ismertté tett, maga Pio atya például így szólt a hozzá érkező magyar zarándokokhoz: "Minek jönnek ide Magyarországról? Van maguknak is stigmatizáltjuk: Galgóczy Erzsébet."

Engesztelő áldozat volt a magyar nemzet bűneiért, Isten haragjának csillapítója. Több mint 32 esztendeig ágyhoz kötötten viselte Urunk szent sebeit.

Naplójegyzetek Szolnokon

1944. október 7.
Hosszú évek óta, drága Mária határozott parancsára újra kezembe vettem a tollat. Mária tudja, hogy az írás nekem mindig áldozatot jelentett, nehezemre esik bensőmet feltárni, de Mária parancsát alázatos örömmel kívánom teljesíteni. Soha nem kérdeztem, miért kell ezt tennem, mi a célja a kívánságának.

Mária tanított erre: „ Aki igazán szeret, határt nem ismer!”… Ó, ha megmutathatnám Máriának, hogy az én lángoló szeretetem nem ismer határt! Egekig érő vágyak lobognak bennem!…  Én az emberek legparányabbika, a legtöbbet szeretném! Vajon nem mosolyog-e ezen Mária?... Nem! Te ismered igazán parányi szívem égígérő lángolását! Te formáltad,  alakítottad! Könyörögve kérlek, adj olyan szeretetet, hogy soha határt ne ismerjek,  és a legtöbbet, a legeslegtöbbet adhassam Jézusnak! De mi van még nekem, amit már régen oda nem adtam?... Koldus, szegény, parányi kis senki vagyok. Megvetett, megalázott, félreismert, letaposott. Csak Mária nem látja ezt bennem? Vagy pedig határtalan irgalmas szeretete mindennél nagyobb?... Érzem, a szeretetére a világon a legméltatlanabb vagyok. És mégis, milyen határtalan boldog!... Néha alig bírom elviselni emésztő boldogságomat. Enyém Jézus és Mária boldogító szeretete… de minden érdemem nélkül.

Hetek óta borzasztó szenvedés emészti lelkemet. Majd agyonnyom néha határtalan tehetetlenségem! Mária mindig szomorú . Mindig engesztelésre szólít szeretett édes hazánkért. Szívem tele van forró érzéssel, mindent, a legtöbbet szeretném adni, és a legnagyobb lelkiszegény én vagyok.

Október 7. szombat
Tegnap imanapot kezdett az egész ország édes hazánkért. Lelkem minden forró érzésével csatlakoztam az imádkozókhoz. Este 11 óra felé, mikor elvégeztem gyenge imámat, kedves szeretteimet is édesanyai oltalmába ajánlottam, jön hozzám Mária. – Ágyam szélére ült, drága ragyogó szép arca szinte világított a sápadtságtól, ragyogó szép szomorú szeméből záporként hullott a könnye. Azt hittem, szívem szakad fájdalmában! De mielőtt kérdezhettem volna szomorúsága okát, máris szólt hozzám: „Azt akarom, ma éjjel Velem maradj! Engeszteljünk! Határtalan készséggel, odaadással, boldog alázattal fogadtam drága meghívását. Egyben megparancsolta, ma estétől írjak újra, jegyezzem le neki lelkem minden érzését, és mindazt amit látok, tudok. Hangsúlyozta, Ő kívánja ezt az áldozatot is tőlem. Mire aggályomat kifejezhettem volna, nincs mire írnom, máris átadta ezt a kis füzetet. Aztán gyöngéd öleléssel karjaiba vont, homlokon és szájon csókolt most először, és karomba fűzte karját, elindultunk.

Először a Jeruzsálemi Kálvárián jártunk.

Nemsokára éreztem, hogy hosszú idők multán kezeim, lábaim sebei felnyílnak, és hatalmas erővel indul meg a vérzés. Ugyanekkor jelentkeztek a borzalmas, kimondhatatlan fájdalmak. Minden lépésnél úgy éreztem, éles, tüzes szeg hatol át lábaimon, néha szinte elaléltam a fájdalomtól. De ilyenkor Mária a kezem után nyúlt, megfogta, állandóan folyó véremet kezeimről, homlokomról letörölgette, és édes-bús szomorúsággal mondta: „Mindent engesztelésül!”  – Ilyenkor új erőre kaptam.

De a kép rövidesen változott. Magyarország különböző városaiban jártunk, ahol borzalmakat láttam. Úttesten idegen katonák holttestei hevertek, összelőve, összeroncsolva. Leéget utcasorokat, rombadőlt házsorokat, ahonnan a romok alól nyögés, halálkiáltások hallatszottak  Ilyenkor Mária megállt és ezt mondta: „Itt segíteni kell!” – Kezdetben tehetetlenül álltam a romok mellett, de Mária megmutatta mit kell tenni.

Maga is segítkezett a romok takarításánál. Mohó buzgalommal csatlakoztam Máriához, s miközben sebeimből folyt a vér, dolgoztam, égő, sajgó parázsló tagokkal, szemeimből ömlő könny összevegyült homlokomról lecsurgó véremmel, de dolgoztam. Az ujjaimról a hús kezdett felhasadozni, de Mária fáradhatatlanul újabb és újabb romvárost, emberi szenvedett mutatott, utoljára Szolnokon. Milyen borzalmas állapotban láttam! Azt hittem, szívem nem bírja el többé a fájdalmakat és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalomtól és felszakadt oldalsebemből patakként ömlött a vérem. Erőm annyira kezdett fogyni a nagy fájdalomtól és a vérveszteségtől, hogy nem bírtam tartani magam, úgy éreztem, a földre zuhanok. De Mária drága ölelő két karja tartott gyengéden, szemeiből még mindig hullott a könny és úgy suttogta: „Ne felejtsd el ezt soha, utolsó csepp véredig engesztelj.”

Világosodni kezdett, mikor magamhoz tértem…Az első mozdulatom után borzalmas kínnal sajogtak fel sebeim. Tiszta öntudattal, kétségbeesve gondoltam, mi lesz velem, itt idegenek között? Egy csomó hitetlen református, hideg, közönyös szívű emberek között, ha meglátnak vérrel borítva! Most nincs itt az én drága Katikám, ki előtörő véremet felfogja, csak tapogatózva nyúltam a kezem után, amely eleven parázsként égett. Érintésem olyan sajgó fájdalmat idézett elő, hogy ijedten nyitottam ki szemeimet. Felszabadult boldogsággal láttam Mária édes drága gondosságát, hiszen szenvedéseimet elrejtette esetleges kíváncsi szemek elől, mint oly sokszor fedezte, takarta el sebeimet kíváncsi tekintetek elől.

Kimondhatatlan hálával köszöntem meg drága Mária jóságát, de a szenvedéseket boldogan vállaltam, egyre ismételgettem, a legeslegtöbbet szeretném adni, határt nem ismerve!

Mária drága, simogató kezét éreztem fejemen és kimondhatatlan gyengéd részvéttel mondta: „Minden csepp véredet te add oda Jézusnak engesztelésül! És ne szűnj meg engesztelni!”

A napló további részletei elolvashatók itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.