Isten létezik, találkoztam Vele (4)

Mindent elutasítottunk, ami a katolicizmusból származott, egy kivétellel. Ez pedig az ember Jézus Krisztus volt, iránta a régi párttagok (az igazat megvallva, fukarul) sajátos erkölcsi és költői érzelmekkel viseltettek.

Mi nem voltunk az övéi, de ő, Jézus, a miénk lehetett volna, hiszen szerette a szegényeket, szigorú volt a hatalmasokkal, s főképp mivel a papok, az uralkodó osztály áldozata lett, a hatalom és annak elnyomó apparátusa végezte ki. Apám nem sokat kérette magát, szívesen fölolvasta barátainak Jehan Rictus „Ha visszatérne” című népies nyelven írt költeményét. Témája: Krisztus visszatérése az emberek közé. „Ha visszatérne…” a dolgok valószínűleg pontosan úgy történnének, mint régen, kivéve, hogy a burzsoázia, okulva a történteken, nem vértanút csinálna belőle, hanem szelíd energiával afféle „megvilágosodottként bánna el vele. Ami biztos: nem tenné be a lábát azok közé, akik fennen hirdetik, hogy hozzá tartoznak; soha nem lehetne őt a templomban látni; inkább a rendőrségen, a fennálló rend felforgatásának vádjával. Szinte az együttérzést súrolja az a gyöngéd szánalom, amit ez a sirám kifejez:

„Oldaladba most is megkapod a magad dárdadöfését?”

A Megfeszített oldalának átdöfése újabb vádként nehezedett a társadalomra; apám rendkívüli átéléssel olvasta ezeket a sorokat.

Általános vélemény szerint a mitikus rárakódástól megszabadított Evangélium jó bevezetés lehet a szocializmusba, ebben megegyeztünk a pártba jelentkező keresztényekkel. Ezen jelentős engedmény után viszont nagyon csodálkoztunk. hogy nem lettek azonnal szocialisták. Hogy mi keresztények legyünk – nos ez a gondolat föl sem merült. Mindaz, ami megelőzte a szocializmust, mást se tett, csak azt előre meghirdette. Nekünk elégséges volt saját hitünk. Ennek, a magához a történelmi mozgáshoz kapcsolódó hitnek szemünkben az volt az előnye, hogy nem lehetett elutasítani. Valójában meglehet, hogy a marxizmus elutasításának egyetlen eszköze van: annak alkalmazása.

A hivő gyakran tévesen képzeli, hogy a nem-hívő – mintegy magára maradva az élet és a halál nagy kérdéseivel – állandó gyötrelemben él, mivel nem tud feleletet adni a számtalan „miért”-re, a tudomány szelleme által kimondott tilalom ellenére ezek a miértek állandóan zaklatják lelkiismeretét. Pedig a nem-hívő szemében az élet a tudósok ügye. Egy napon majd ők is elő tudják állítani az életet, következésképp megszabadítják a haláltól. Ezenfelül azt is jól meg kell érteni, hogy a kollektivizmus nem csupán gazdasági tanrendszer, hanem igazi misztika is, amely követőinek a halhatatlanság egy bizonyos személytelen formáját kínálja fel. Az, aki teljes egészében a közösségért élt, mit veszíthet élete végén? Üresen csattog a halál állkapcsa. Mivel mindenét a közösségnek hagyja, valamilyen módon tovább él ebben a közösségben, hiszen az ember már hosszú ideje hozzászokott ahhoz, hogy ítéletének és akaratának gyakorlását a közösségre bízza. A közösségi misztikus elveszti magát a közösségben, miként a keresztény misztikus is elveszíti magát Istenben. A különbség csak az, hogy a közösségi misztikus többé nem találja meg önmagát.

Létrehozva 2013. február 2.