Miközben a felnőttek a reakció ellen küzdöttek, a gyerekek befejezték a trójai háborút.

Kilencéves koromban fedeztem fel otthonunk ritka, nem politikával foglalkozó művei között az Iliászt. Ez lett gyermekkorom elvarázsolt világa. Éveken át abban éltem.

Elefántcsontból és kék mozaikból készült bűvös könyv volt, költői légkörben fénnyel teltek meg a folytonosan visszatérő szavak; kimondásukat ismeretlen tartalom színezte. Hosszú ideig kutattam összetételük titkát, hiszen üdeségét nem tudták kikezdeni a századok. Végül is arra jöttem rá, amire valószínűleg mindenki más is, hogy az idő azért nem rombolta, mivel soha nem is hatolt belé. Az Iliászból hiányzik az idő, vagy inkább a gondolat rabszolgaszerepre csökkenti azt.

Azon pillanatok között, amikor a hős keze elhajítja a gerelyt, illetve amikor az belevágódik az ellenfélbe, hely jut egy szónoklatnak, egy válasznak, a másodrangú istenségek megbeszélésének és egy olimposzi ítéletnek. A költészet irányítja a csillagok mozgását, s a nap is csak akkor nyugszik le, amikor már nincs több néznivalója a földön. Fiatal hitetlenségemet egyáltalán nem zavarták meg az Olimposzról betóduló istenek. Ellenkezőleg: olyan természetesnek hatottak, hogy nem volt bennük egy csöpp természetfölötti sem. Ráadásul egyenesen szánalmasnak tűnt, ahogy ezek az istenek az egyszerű halandó megnyeréséért egymással vetélkedtek. Emberek akartak lenni, s többnyire csak egy bika vagy egy félig-ló sikeredett belőlük.

Ki nem állhattam a trójaiakat segítő isteneket; ezek burzsoá istenek voltak, mint Árész, a katonák pártfogója, vagy Aphrodité, ez a minden érdemek nélküli nagyvilági, következésképp kétszeresen is gyanús nő. Különben is szépségük mindenféle betegséget okozott környezetükben. Árész járványt támasztott, Phoebusz meg pestist, Aphrodité meg már nem is tudom mit. Az Olimposz egyetlen munkása, Héphaisztosz, a görögök oldalán állt. S ez elég volt egy Internacionálén felnőtt gyermek számára. Különben meg szerelmes voltam Athénébe, akinek nem voltak kapcsolatai. Az ő közbelépésére vártam minden egyes lapon, s csalódott voltam, amikor túlságosan késlekedett. Amikor aztán újra meg újra olvastam, már eléggé ismertem a szöveget ahhoz, hogy tudjam, mikor lesz a randevú.

Homérosz iránti szenvedélyes szeretetemet átadtam két unokatestvéremnek és egy gyerekkori barátomnak – ezt a hűséges és jóságos lényt szerencsére nem veszítettem el a zsidók mészárlásakor, ő viszont elvesztette apját és kishúgát -, nos, fakardunkkal vagdosva papírpajzsainkra, az egész környéket zajjal töltöttük meg. Fogalmam sincs, családunk miért nem tiltotta meg ezt a háborúsdit, hiszen egyébként határozottan megtagadott tőlünk minden játékfegyvert, még az ólomkatonát is. Igaz, mindnyájan görögök voltunk, és a szocialista mitológiában a görögök mind baloldaliak. Talán másképp lett volna, ha trójaiak lettünk volna.

Szükséges hangsúlyoznom, hogy nem voltam megkeresztelve? A haladó körök szokásának megfelelően szüleim úgy döntöttek, hogy húszéves koromban majd magam válasszam meg vallásomat, ha – a józan ész ellenére – egyáltalán szükségesnek tartom, hogy legyen vallásom. Ez mindenki részéről számítás és részrehajlás nélküli döntés volt. Egy húszéves fiú, aki hamarosan eléri a nagykorúságot, kezdi birtokba venni önmagát és elrendezheti gondolati világát. A demokratikus törvények szelleme kívánja meg azon jogának elismerését, hogy maga határozza meg saját életfilozófiáját. Hinni akar? Ám higgyen. Valójában ez rendkívül türelmetlen és háborgó életkor, amelyben azok, akiket a hitben neveltek fel, könnyedén el is vesztik, s majd csak harminc vagy negyven éves korukban, esetleg még később, találkoznak gyermekkoruk szinte már elfelejtett barátjával, s megpróbálják vele újrarendezni életüket. Akik viszont nem kapták meg a hitet gyermekkorukban, azok számára igen kicsi az esélye annak, hogy majd a kaszárnyában találnak rá -, de hát végül is ez volt a szokás, s el kell ismernem, hogy szüleim, még ha jobban hajlottak volna is a vallás felé, csak nagy kínlódással közölhettek volna velem valamiféle hiedelmet anélkül, hogy meg ne bántottak volna valakit környezetükben. Elvezettek volna talán a templomba, a zsinagógába vagy az imaházba? A templomba, egyik radikális nagyapám emlékére, aki nem ismerte többé az odavezető utat, ha ismerte egyáltalán; a zsinagógába, hogy Schwob nagyanyámnak kedveskedjenek; vagy az imaházba, anyám szülei miatt? Mert ha apám részéről zsidó, illetve katolikus eredetűek voltunk, anyám protestáns volt.

Anyáméknál sem volt templom. A falu egyetlen harangocskája az iskolai volt, fekete és régimódian hegyes; hangja a pelyhes ég felé vitt arról a domboldalról, amelynek fehér kövei úgy tűntek elő a zöld közül, mint vízfestményből a papír fehérje. Pisztrángot hordozó patakvíz, nyárfákkal szegélyezett csatorna és a régi toronyrom képét visszatükröző széles folyó szabdalta fel a tájat és igazolta édesen, csengő polgári nevét: Colombier-Chatelot (galambdúc-kastély).   Baume-les-Dames   (hölgy-balzsam)-járás, Doubs-völgy, amit valamikor Doux (édes, szelíd)-nek írtak.

Létrehozva 2013. január 30.