Isten létezik, találkoztam Vele (1)

alt "André Louis-Oscar Frossard vezető kommunista fia volt; ateistának nevelték. Atyai nagyanyja zsidó, anyai nagyanyja pedig protestáns. 20 éves korában tért a katolikus hitre Párizsban, az örökimádó apácák kápolnájában. Részt vett a francia ellenállásban. 1943-bn a Gestapo letartóztatta, és internálták Montlucbe. A haláltáborból 1944-ben csodával határos módon menekült meg. Neves újságíró lett. Több rangos lapnak dolgozott. 1987-ben a Francia Akadémia tagjává választották" – írja Szabó Ferenc SJ.

Szüleimnek

SZIT, Bp. 1991

A mű eredeti címe: DIEUX EXISTE JE L'AI RENCONTRÉ

Fordította: Puskely Mária

Lektorálta: Török József

HA LETÖRT IS NÉMELY ÁG, S TE VAD OLAJFA LÉTEDRE BEOLTATTÁL ÉS RÉSZESE LETTÉL AZ OLAJFA GYÖKERÉNEK ÉS NEDVÉNEK, NE KÉRKEDJ AZ ÁGAK ROVÁSÁRA. HA MÉGIS KÉRKEDNÉL, TUDD MEG: NEM TE HORDOZOD A GYÖKERET, HANEM A GYÖKÉR TÉGED. MONDHATNÁD UGYAN, HOGY ÉN OLTÓDJAM A HELYÜKBE. EZ IGAZ. A HITETLENSÉG MIATT TÖRTEK LE. TE MEG A HIT ÁLTAL ÁLLSZ. NE LEGY HÁT FENNHÉJÁZÓ, HANEM FÉLJ!

(Róm 11,17-20)

 

„Kényelmetlenek a konvertiták”- mondja Bernanos. Ezért is meg néhány más ok miatt is hosszú ideje halasztgatom e történet megírását. Nehéz ugyanis az embernek úgy beszélnie saját megtéréséről, hogy közben nem beszél magáról, még nehezebb azonban az, hogy önmagáról szólva ne essék vagy az önelégültség hibájába, vagy abba, amit a régiek szellemesen „iróniának” neveztek; ez azt jelenti, hogy az ember alattomos módon megtéveszteni akarván mások ítéletét, valamivel több hibát tulajdonít magának, mint amit az igazság megkövetel. Mindez nem volna fontos, ha a tanúság nem volna összekötve a tanúval; az egyik azonban magával hozza a másikat, mégpedig oly módon. hogy együtt kell vállalniuk az elutasítás kockázatát.

Végül is meggyőztem magam: a tanú, még ha méltatlan is, ha egy perrel kapcsolatban megismeri az igazságot, tartozik magának azzal, hogy közölje, azt remélve, hogy ez az igazság önnön érdemei által nyeri majd meg a hallgatóságot. Saját érdemei által hiába várna erre.

Vagy, mit tudom én, különleges módon megtalálta a legvitatottabb ügyre és a legősibb perre vonatkozó igazságot; Van Isten. Én találkoztam Vele.

Váratlanul találkoztam vele - mondhatnám: véletlenül, ha egyáltalán lehet véletlenül belekerülni efféle kalandba - egy járókelő meglepődésével, aki egy párizsi utca fordulójánál a megszokott tér vagy kereszteződés helyett a házfalakat csapdosó tengert s a váratlanul elétáruló végtelent pillantja meg.

Megdöbbentő pillanat volt - s tart mind a mai napig. Soha nem tudtam megszokni Isten létét.

Barátomat keresve léptem be tizenhét óra tíz perckor a Quartier Latin egy kápolnájába: tizenhét óra tizenöt perckor pedig olyan barát társaságában lépte, ki onnan, aki nem erről a földről való.

Amikor beléptem, szkeptikus és szélsőbaloldali ateista voltam, ill. ami e kettőnél még több, közömbös; ezerféle dolog foglalkoztatott, csak Isten nem, akit már tagadni sem akartam, mivel úgy tűnt: az emberi tudatlanság és félelem számlájáról már régen te van írva; néhány perc múlva ugyanonnan mint „római apostoli, katolikus” léptem ki. S kimeríthetetlen öröm hullámai emeltek föl és ragadtak magukkal.

Húszéves voltam, amikor beléptem. Kilépve pedig keresztségre kész gyermek, aki tágra nyitott szemmel tekintett szét maga körül, nézte ezt az eget, amelyik nem üres többé, ezt a várost, amelyik nem tudta, hogy a levegőben lebeg, a fényes nappal sötétségben járó embereket, akik nem látják a világ függönyén keletkezett hatalmas hasadást. Megszokott érzéseim, képvilágom, fogalmi rendszerem nem létezett többé; szokásaim eltűntek, ízlésem megváltozott.

Nem tagadom, hogy az efféle váratlan jellegű megtérés megrázó, sőt megengedhetetlen lehet azon kortársaink számára, akik a misztikus villámcsapás helyett jobban szeretik az értelmi megfontolások útját, s egyre kevésbé becsülik, amikor az isteni beleavatkozik a mindennapi életbe. Bármennyire összhangban akarok is lenni korom szellemével, mégsem szolgálhatok a lassú feldolgozás jelzéseivel ott, ahol hirtelen változás ment végbe. Nem kínálhatom fel e változás közvetlen vagy távoli pszichológiai okait, minthogy ezek az okok nem léteznek. A hithez vezető utat sem vagyok képes leírni, mivel egy egészen más úton jártam s egészen másra gondoltam, amikor hirtelen valami csapdaféleségbe estem. Ez a könyv nem azt mondja el, hogyan jutottam el a katolicizmushoz, hanem azt, hogy miközben egyáltalán nem arra igyekeztem, hogyan találtam magam hirtelen benne. Nem egy értelmi kibontakozás elbeszélése következik most, hanem - hasonlóan egy baleseti jegyzőkönyvhöz - egy váratlan eseményről szóló beszámoló. Nem azért kell viszonylag hosszan beszélnem gyermekkoromról, hogy hitelességem kedvéért hangsúlyozzam az előzményeket, hanem azért hogy világossá váljék: a velem történteket semmi sem készítette elő. Az isteni szeretet ingyenes tette volt. S ha el vagyok is szánva arra, hogy gyakran első személyben beszéljek, ez csak azért történik, mert számomra teljesen világos - amint az mindenki számára azonnal teljesen világos lesz -, hogy nekem semmi szerepem sem volt megtérésemben.

Nem elég ezt mondani, bizonyítani is kell.

Íme a tények.

Apám faluja volt az egyetlen Franciaországban, ahol zsinagóga állt és nem templom.

Réttel és köddel körülvett helység. Belfort után egyike azoknak a keleti vidékeknek, amelyek csak lassan nyílnak meg a napnak, s ahol a ligetek mögött a megszállás sápadt emlékei sorakoznak. A házak, elzászi módra, egészen szemükig húzzák cserép-sapkájukat. jól nekitámaszkodnak a töltésnek, hogy ellenálljanak a szélnek.

A mező agyagos földjébe süllyedve itt is, ott is néhány szürke kő; a régi német határ maradványai vagy egy katona sírja; itt, gránitba vésett sisakjával egy osztrák katonatiszt, amott Pégoud, a repülő, aki a dicsőség és a lángok rövid parabolája után merev szitakötőként zúzta össze magát e kis erdő szélén.

A négyszáz lelket számláló Foussemagne falut őrködő fenyőfák fekete alabárdjai övezik; az agyagos völgykatlan cseréptetőinek egyenetlen kéményein időnként a gólyák adnak egymásnak randevút, két vörös vonalat húzva egy elkopott Brueghel-vászonra.

A hely urai, a Reinach-Foussemagne grófok liberális szellemétől vonzva, a középkor vége felé egy elég népes zsidó csoport telepedett meg a falu szívében.


Nem messze a városházától épült rózsaszín homokkőből a zsinagóga. Őszintén szólva a nagy ünnepek között alig látogatta valaki. Megnevezhetetlen stílusban készült a hatalmas épület, boltívébe metszett ablakai egy polgári lépcsőház színes üvegablakaira emlékeztetnek. Időnként megjelenik benne a kopott ruhás, halk szavú, szegény rabbi sziluettje. Későn nősült, egy még inkább megkésett lányt vett el. A gyertyatartóknak ez a panaszos hangú két ázott verebe olyan nyomorúságban élt, hogy a hitközség tagjai szánakozó mosollyal jegyezték meg: „Rabbi, ez nem egy zsidónak való foglalkozás!”

Hogy a mieink gyakorlók voltak-e? Vallásuk inkább jogi és erkölcsi törvények megtartásából állt, mintsem ájtatossági gyakorlatokból. Meg kellett tartani, tehát meg is tartották a szombati nyugalmat, Mózesnek a böjtre és a hús elkészítésére vonatkozó előírásait. Hűségesen megünnepelték a húsvétot, ezt a titokzatos ünnepet, amikor szertartásosan kiosztották a csodálatosan fehér, helyenként a kemence tüzétől enyhén megpirult, hólyagokkal pöttyözött kovásztalan kenyeret vagyis pászkát. Vállukon báránybőrrel évente egyszer lementek a zsinagógába, hogy egy éjszakát imában töltve készüljenek fel Jóm Kippúr böjtjét, ami is másnap néha oda vezetett, hogy valamelyikük, kiéhezve, titokban - s a mi kaján tekintetünktől kisérve - mintegy szórakozásképp mazsolát csipegetett vagy cukordarabkát majszolt, miközben szokatlan lelkesedéssel az esőről vagy a szép időről beszélt. Vajon hittek? Kétségtelenül. Egy zsidó számára zsidónak lenni és hinni egyet jelent. Nem tagadhatja meg Istenét anélkül, hogy meg ne tagadná önmagát. Nálunk azonban soha egyetlen szó sem esett a vallásról, mi a legszélsőségesebb vörös köztársaságiak voltunk.

A két közösség veszekedés nélkül élt egymás mellett, anélkül, hogy védősánc mögé bújtak volna. Gyermekként itt ebben a vegyes összetételű faluban töltöttem nyári vakációm nagy részét. Azt sem tudtam, hogy létezik, legalábbis egyesek szerint, „zsidó probléma”. A keresztényeknek megvoltak saját ünnepeik. A szomszéd falvakban ünnepeltek, ahol volt templom. És megvoltak a zsidók ünnepei is, csak ezek mindig más időpontra estek. A keresztények vasárnap, a zsidók meg szombaton pihentek. Ez a szokás rendszerint a hosszú hétvége előnyével szolgált mindenkinek. A keresztényeknek is megvolt a temetőjük: a zsidóknak is Belfort mellett, nagyanyám ott van eltemetve.

A lelkek között nem a vallás, hanem a politika húzott választóvonalat.

Voltak a „feketék”, akikben a „vörösök” egy letűnt korszak csökevényeit látták. Feketék, mint az esküvői ruha és a falusi temetések, feketék, mint papjaik reverendája, feketék, mint azon idők éjszakája. ami nem tudta őket fogva tartani - nos ezek a „feketék” a „nagyokra”, jobbfelé szavaztak, jóllehet legtöbbjük olyan kisember volt, akárcsak mi magunk. Tisztelték a fennálló rendet, nem gondoltak megváltoztatására, még jobbítására sem; teljesen kielégítette őket az engedelmesség és a tisztelet. Legalábbis ezt a benyomást keltették.

A „vörösök” között nagyapám volt az első, foglalkozására nézve szíjgyártó. Radikális köztársaságinak vallotta magát. Abban az időben és azon helyen, ahová még nem hatolt be a szocializmus, nem mondhatta volna meg világosabban, hogy forradalmár. Esténként a cserépégető munkásai és a köztársaságpárti parasztok az ő műhelyében találkoztak. Miközben politikáról beszéltek, nagyapám a lámpafénynél tovább metszette és varrta a bőrt. Politizálni annyit jelentett, mint a nyomorról beszélni. A munkás naponta öt-tíz sous-t keresett, de még így is féltékennyé tette a parasztokat, akik néhány holdnyi zsugori földjükből alig tudtak megélni. Semmiféle szociális törvény nem védte azt, aki napi tíz-tizenkét órás munkával sem volt képes kikerülni a nélkülözésből. A másik meg az időjárás szeszélyétől függött, s senkitől sem várhatott segítséget. Ez volt a századforduló. A vidék ura már nem Reinach-Foussemagne gróf volt, akinek birtokát már rég szétdarabolták és eladták, hanem a cserépégető tulajdonosa, aki az üzem mellett lakott egy meglehetősen csúnya téglaházban, amit azonban mi, a falu gyerekei, olyan hatalmasnak és olyan gazdagnak ítéltünk, mint Versailles-t. Elképzelésünk szerint óriás játékok, nevetés és fény töltötte meg; elképzelhetetlennek tartottuk, hogy abban valaki ne legyen boldog. Bármily szemtelenek voltunk is egyébként, nem mertünk hozzá túlságosan közel menni, s mindig igyekeztünk gyorsan elhaladni szöges kerítése mellett. Lehet, hogy a boldogság háza volt; lehet, hogy az emberevő óriások háza, ami végzetessé válhat egy baloldali Hüvelyk Matyinak. Arrafelé jártamban attól féltem, hogy egyszer csak meghallom a magukat szeretetre méltónak mutató felnőtt hagyomány hívogatását: „Gyere, senki se fog megenni!”


Nagyapámat nem ismertem. Halála után szerény vályogházunkban nagyanyám uralkodott egy olyan józan asszonynak a tekintélyével, aki fejét mindössze egyszer veszítette el, nevezetesen amikor mint egy jómódú zsidó család leánya ráfeledkezett egy egyszerű munkás kék szemére. Ez volt nagyapám. Ennek a fiatal örökösnőnek - bármily csekély volt is az örökség - valamint egy katolikus származású proletárnak - bármily távol volt is a katolicizmustól - a házassága egyformán meglepte a környék zsidó és keresztény lakóit: képtelenek voltak felfogni ezt a házasságot.

Semmi sem emlékeztetett erre a szerelmi történetre annak szigorú arcán, aki erős kézzel kormányzott minket, mindig feketébe öltözve, s aki gyöngédségét csak az irónia szemérmes fordulataival fejezte ki. Ez a családra, de talán a környékre is annyira jellemző tréfálkozó kedv - ami hol szelíd, hol kiábrándult, hol meg büntető jelleget öltött - megfagyasztotta érzelmeinket, s azok jegelt állapotban nemigen találtak egymásra.

Nagyon összetartott a család, de reggelenként alig mertünk egymásnak jó reggelt kívánni: aki elsőként kelt fel, féltében, nehogy megbántsa a később ébredőt, azt színlelte, hogy észre sem veszi érkezését, bár azért szó nélkül megöleltük egymást, csak úgy „véletlenül”, vagy mintha csak az ajtó sarkába ütköztünk volna. Benéztem a műhelybe, ahol friss bőr szaga terjengett, és nagybátyám a munkapad fölé hajolt, vagy bekukkantottam a konyhába, ahol meg nagynéném dagasztott. Mivel képtelenek voltunk megmondani, hogy nagyon szeretjük egymást - ami különben magától értetődő volt -, nem beszéltünk. Annyira nem mondtunk semmit, hogy egyre kevesebb lett a mondanivalónk; titokban éltünk, mindenféle titok nélkül.

Télen, vacsora után átjött hozzánk néhány szomszéd. Politizáltak vagy egy újfajta kártyajátékkal szórakoztak. Ez az utóbbi a háború utáni nagy újdonságnak, a falvakba bevezetett villanynak volt köszönhető. Egy demokratikus kártyajátékról van szó, amelyben a fegyverhordó szolga győzelmet arat a királyi páron, az utolsó helyre száműzi az előkelő lapokat. Ebben a játékban még az ász meg a tízes is az ütőkártya fegyvernök mögé szorul. A szolga sikere volt az első közvetlen, de jelentős támadás a fennálló társadalmi rend ellen. Ütött-kopott lapokkal játszottak, szaguk nedves kartonéra emlékeztetett. A hentes, pödrött bajuszú, szép szál férfi, ütőkártyáit verdesve úgy remegtette az asztalt, mintha egy keresztesvitéz ökle csapott volna le rá. Az állatkereskedő, fordítva lovagolva meg a széket és tekintélyes pocakját a széktámlához nyomva, állandóan bagólevet köpködött egy lábujjheggyel mellétolt kis fűrészporos ládikába. Mellénye és arannyal futtatott óraláncának kapcsa azt a benyomást keltették, hogy gazdag, falun azonban már az is gazdagnak számított, aki hétköznap is nyakkendőt viselt, bár nem volt hivatalnok. Osztáskor mindig elemezgetett, javítgatott, szitkozódott, tanácsokat osztogatott; egyike volt azoknak a játékosoknak, akik szigorúbban felügyeltek partnereik játékára, mint sajátjukra. Az általános közömbösséget bombázó súlyos magyarázatok alatt nagybátyám kapadohányából cigarettát sodort, jól kimunkált bajusza alatt végignyalta a papír szélét, a kész terméket jobb füle mögé dugta, mint a könyvelő a ceruzát, és határozott mozdulattal újra osztott. A füzérekkel díszített porcelánlámpa negyvenes égője minden titokzatosság nélkül világította meg a játékosokat, a munkapadot, a bőröket, az összegabalyodott kantárszárakat, a tojásdad alakú nyakörveket, vagyis mindazokat a megszokott tárgyakat, amelyeket a villanyvilágítás megfosztott valami ráadástól, valami vidámságtól, amit azelőtt a petróleumlámpa biztosított számukra.

A gyerekek - jómagam meg velem egykorú két unokatestvér - nem azonos érdeklődéssel nézték a játékot. A lányosan szép kisebbik fiú hamarosan visszament a konyhába. Az idősebb hosszabb ideig tartotta magát, de aztán mindnyájan fölmentünk lefeküdni. Spártai szobánkban olykor jégdarabkák úszkáltak a vizeskancsóban. Gyorsan bebújtam a hidegtől megmerevedett lepedők közé, a keményre tömött pelyhes dunna könnyű nyomása alá; és ez, mint valami óriásira dagadt, tollal töltött fánk, elrejtette előlem szinte az egész szobát és a mennyezet felét. Amikor egyedül voltam, csak a teljes sötétségben éreztem magam biztonságban. Igaz, nem láttam semmit, de engem se látott senki! Miután minden fény kihunyt, olykor a fekete ablak túloldalára vonzott ennek a világegyetemnek különleges varázsa. Nem lidércnyomás kezdete volt ez, hanem valami kaland nyitánya. Kihasználva a végtelenség éjszakai visszatérését, amikor elmosódtak a dolgok körvonalai, elkezdtem bolyongani, nem is tudom hol, talán valahol a Föld és a hold között minden érzékem éberen virrasztott. Magam sem tudtam, miféle titkot akarok tetten érni, kihallgatni a fűszál és a felhők párbeszédét. Biztos voltam abban, hogy mindezek a titokzatosan elrendezett világok valahogy cinkosan összetartoznak, s egyszer majd megsúgják nekem azt az egyetlen szót, ami kezembe adja a rejtély kulcsát. Egy közeli igazság színe előtt jártam nagy csendben, s amikor már éppen kitaláltam volna, az álom hirtelen letörölte az éjszaka jeleivel teleírt képet.

A télnek nagyobb volt a varázsa, mint a nyárnak. Megszűntek a mezei munkák, a sötétség meg a hideg hamar összegyűjtött minket a tűz köré. A házat beborított a hó; bent sziszegett a nedves fa, levesillat terjengett, s a vaskályha körül, ami fölé kinyújtottuk hidegtől dermedt kezünket, különféle morfondírozások hallatszottak. Elég közeli egymásutánban erre az időre estek az év legkülönösebb ünnepei, mint pl. Szent Miklós visszatérése, akit a felvégen a régi határ mellett szent Klaus néven tiszteltek. Az ő tiszte volt, hogy évenként megtestesítse az apai igazságosságot, megjutalmazza a jókat és megbüntesse a rosszakat (rosszak azonban soha nem akadtak). Jól ismertük a régi kalendáriumokból meg levelezőlapokból: ujjunkon valami csillámló por maradt, mikor végigsimítottuk zúzmarás palástját.

Karácsony éjszakáján már jó későn, az ünneplőbe öltözött „feketék” lámpásaikkal, affektált arckifejezéssel mentek ceremóniájukra - mi így mondtuk, egyébként minden rosszindulat nélkül, s közben hangosabban beszéltek a szokottnál és örvendezőnek látszottak. Őket sem értettük meg jobban, mint - részleges odatartozásunk ellenére - a zsidó vallási gyakorlatokat. Mi úgy véltük, hogy egyik is, másik is csak az időt vesztegeti az értelmetlen kornyikálással.

Másnap a szomszéd falvak harangszava, semmiféle visszhangra nem találva nálunk, ünnepi függönyként terült a halott vidékre. Mi is fölvettük vasárnapi ruhánkat, hogy aztán ne menjünk sehová. Nagybátyám meglepett minket néhány műhelyében készült ajándékkal, fehér szíjból font kis ostorral, övekkel, meg zöld vászonból varrt és bőrrel szegett iskolatáskákkal. Ezt a hátunkon hordtuk, s mikor az iskolába nyargaltunk, úgy néztünk ki, mint törpe katonák, akik rohanva üldözik a menekülő tudományt.

Jól megtermett elzászi nagynéném, szelíden csúfolódva tette egyik süteményt a másik után fehéren izzó konyhai tűzhelyébe. Egy kicsit tágasabb, nagyrészt használaton kívüli szobában ebédeltünk, az asztalt az ünnepi fehér abrosz borította.

Sem az elzászi muskotály, se a sör, se a málna nem tette a családot beszédessé. A szokottnál bőségesebb étkezések és az ezüstgirlandokkal díszített fenyő semmire sem emlékeztetett. Vallási tartalom nélkül, semmire sem emlékező karácsony volt ez, a senki ünnepe.

Isten nem létezett. Sem az ő képe, sem azoké, akik létére emlékeztetnek, vagy azoké, akiket történelmi leszármazottainak nevezhetnénk - szentek, próféták, a Biblia hősei - nem voltak házunkban találhatók. Senki nem beszélt róla. Az egészen zsidók semmit sem mondtak hitükről. A zsidók nem csináltak propagandát, vallásuk családi ügy volt, nem tartozott idegenekre, még ha azok fél-zsidók voltak is. Másrészt vallási közömbösségünk türelmessé tett minket, ez pedig számunkra bizonyos garanciát jelentett: mi ateizmusunk folytán voltunk baloldaliak, ők pedig azért szavaztak a baloldalra, hogy nyugodtan gyakorolhassák jámbor szokásaikat. Azért osztották a mi meggyőződésünket, hogy jobban megőrizzék sajátjukat. Élték a nemzetekben kétezer év óta szétszórt és mégis egységes közösségük titokzatos életét; a súlyos német massza ezt a kovászt akarta örökre elfojtani. Változatlanok voltak és ugyanakkor rendkívül alkalmasak a változásokra, hűségesek, egészen a hitetlenségig (néhányan ugyanis hitetlennek vallották magukat, s gyakran ezek ragaszkodtak a legszilárdabban az Írás szokásaihoz és ígéreteihez); képesek voltak bármiféle kudarc, vagy ami még ritkább, siker elviselésére. Mindent meg tudtak érteni, csak azt nem, mit jelent az, hogy zsidó. Ki is mondhatná ezt meg?

 


 

Akik taníthattak volna minket, ti. a falu keresztényei, nos azok szintén hallgattak. Egyrészt tapintatból, másrészt meg hogy elkerüljék gúnyolódásunkat. Szabad szemmel nem lehetett látni jámborságuk jeleit, leszámítva „harangzúgásos” ünnepeik süteményeit, fogalmunk sem volt, mit adhatnának nekünk. Hétköznapi erkölcsi életük nagyjából megegyezett a miénkkel, kivéve az engedelmesség és az alázat két sajátos erényét, ami előttünk súlyos hibának minősült. Abban is különböztek, hogy úgy tűnt, valami jutalom érdekében cselekednek, vagy jövőbeli büntetéstől félnek. Ez a zsoldos lelkület nem váltott ki belőlünk túlzott megbecsülést. Nem tudták, amit mi, hogy Jean-Jacques Rousseau egy filozófiai nyilatkozattal eltörölte az áteredő bűnt, és hogy az ember természeténél fogva jó.

Mintha inkább azt hitték volna, hogy az ember természeténél fogva rossz. Az akkori keresztények még nem fedezték fel a természetet, a tudomány ígéreteit és a szabadság jótékony hatalmát. Óvatosan mozogtak a tilalomfák között, nem merték megismerni a dolgokat, éppen csak súrolták a teremtett világot. Nekünk az volt a benyomásunk, félnek az élettől, meg attól, hogy rosszul használjak fel.

Maradt a természet, ami a teremtés álneve alatt megsejtethette volna velünk egy teremtő gondolatát. Az egymás fölfalásának törvénye azonban - ami a kis halat belelökte a nagy hal gyomrába, az antilopot az oroszlán mancsai köze -, egyáltalán nem az evangéliumot fejezte ki. Ráadásul az a gyanakvás, amivel a katolikusok a természetre tekintettek, számunkra még inkább testvérivé tette a természetet. A természet nem volt hivő, így szövetségesünk lett a hívők ellenében. Ha volt is a hívők számára kinyilatkoztatott igazság - amit én majd csak jóval később fogok megismerni -, az a tudományos tapasztalatok és hódítások mérhetetlen területeivel együtt, nekünk a „fölfedezendő” igazság volt. A természetbe zárva ugyanazokat a veszélyeket és ugyanazokat az egyenlőtlenségeket kellett elviselnünk; nos, magunkkal együtt a természetet is a tudomány és a haladás révén véltük üdvözíteni. Ezek fogják majd szélsőségeit mérsékelni és törvényeit emberibbé tenni. Ha mégis tudomásunkra jutott volna, hogy létezik egy Isten, a minket magához vonzó természet csak még jobban elidegenített volna tőle.

Isten azonban, mint már mondtam, nem volt. A menny üresen tátongott, a föld pedig nem volt más, mint vegyi elemek kombinációja, amit a természet vonzó és taszító játéka fantasztikus alakzatokká ötvözött. Ez a természet hamarosan kiszolgáltatja nekünk utolsó titkait is, s ezek között szó sincs Istenről.

Tökéletes ateisták voltunk, olyanok, akik előtt már nem is kérdéses ateizmusuk. Azokat az utolsó harcos antiklerikalistákat, akik nyilvános gyűléseken vallásellenes kirohanásokat rendeztek, sajnáltuk, és egy kicsit lemosolyogtuk: mintha csak a történészek azon erőlködtek volna, hogy megcáfolják a Piroska és a farkas című mesét. Buzgóságuk csak fölöslegesen meghosszabbította az értelem által már réges-régen lezárt vitát.

Mert már nem az volt a tökéletes ateista, aki tagadta Isten létét, hanem akiben Isten létének problémája már föl sem merült.

Leszámítva azt az évi ünnepet, amikor a rét sáros füvébe padokat állítottak, színes papírfüzéreket húztak, zenekar hívta a táncolókat és három bódé átlátszó trükköket kínált, a falu legfőbb szórakozása a politika volt. A választási hadjáratok idején kicsit fölengedett a környék fagyossága, a baloldaliak otthonában kis pezsgés kezdődött (ami a jobboldaliakat illeti: a politika itt olyasféle bűnszámba ment, amit a hierarchia kivételesen engedélyezett ugyan, de erről nem volt illendő a gyerekek előtt beszélni). Vasárnaponként a férfiak eltűntek, s csak jó későn kerültek ismét elő a szomszéd falvakból: elcsigázva. de annál nagyobb hévvel azzal hencegtek, mily nagylelkűen szabták meg az ellenséges párt kapitulációjának feltételeit.

 


A jobboldal jelöltjeinek a községházán kellett kiállniuk a próbatételt. Mindez a díszteremben zajlott, ahol egyébként soha nem volt semmiféle ünnepi rendezvény, kivéve azt, amit ránk erőltettek. Az egész baloldal kötelességének érezte, hogy ne engedje őket szóhoz jutni. Nagybátyám és szomszédja, a kovács, nagy daróc- vagy bőrkötényben szinte önmaguknak is tetszelegve jelentek meg a gyűléseken. Így akarták érzékeltetni a betolakodókkal: kemény munkás életük nem engedi meg, hogy átöltözzenek, most is csak két kalapácsütés között, az ebédidőt föláldozva jöttek ide. Nem azért, természetesen, hogy meghallgassanak egy beszédet, hanem hogy visszaverjék a reakció támadását, mégpedig olykor elég keményen. A legmeglepőbb jelöltet, akit ebben a barátságtalan helyiségben az ellentétek kereszttüzébe állítva láttam, Tardieu-nek hívták. Fontos szerepet töltött be a harmadik köztársaságban, tehetséges szónok volt, ha hagyták beszélni. Miközben nekitámaszkodott egy vasoszlopnak, jótorkú baloldaliak vették körbe, híveit a terem egy sarkába űzték, őt magát pedig válogatott szidalmakkal halmozták el. Tardieu jól viselte a vihart, némaságra kárhoztatva bátran mosolygott, egy hosszúszárú szipkával játszogatott. Úgy nézett ki, mint egy csúfondáros szent Sebestyén, amint éppen rá akar gyújtani nyilaira. Jóllehet egy ujjal sem ért hozzá senki, fél óra múlva megelégelte a dolgot. s a terem gúnyos hahotája közepette távozott. Egyetlen szót sem tudott kimondani, még kevésbé jelenlétét érvényre juttatni. Foussemagne-ban jobboldali jelöltnek többé nem termett babér.

A baloldali jelöltek ritkán mentek a községházára. A kávéházat kedvelték inkább, annak sokaságát és gomolygó füstjét. Ez jelképezte számukra az ipari munkát és a gondolat megfoghatatlan jövőjét. A jobboldal meg sem kísérelte, hogy megakadályozza a beszédet, már visszavonulót fújt. A holnap nem az övé volt. A jobboldal a hagyományt, az ősök szokásait, a múltat képviselte, vagyis mindazt, amit harc nélkül maga a baloldal hagyott neki, miközben hangos szóval megtiltotta, hogy ebből valaha is kilépjen.

A választás után - aminek során a baloldal rendszerint vereséget szenvedett - folytatódtak a megszokott hétköznapok. Az élet menetét a helyi erények határozták meg, ezek között is a legjellemzőbb, a hűség. A keletiek úgy hűségesek, mint ahogy valaki barna vagy szőke. Különösen saját hazájukhoz, ahol mindenféle szépség található. Mindez láthatatlan az átutazók számára, akik igyekeznek gyorsan elhagyni a megszállások e híres keresztútjának viharos övezetét. Ki mondta, hogy a szeretet vak? Csak a szeretet lát jól. Csak a szeretet fedezheti fel azokat a szépségeket, amelyből mások semmit sem látnak. A szerető tekintet mindig csodálkozó tekintet. Ez érvényes Belfortain síkvidékére is. A vihar által fölkavart folyócska fölé néhány cserje hajlik -, s az ember máris a természet örömeit élvezi, szinte elfeledkezve arról a felügyeletről, amelyet rendszerint érzelmei fölött gyakorol. De azért mégse. Annak a monumentális oroszlánnak a fia, amelyet erődei rózsaszín homokkő meredélyeibe Bartholdi vágott, meg azé a három német támadásé, amelyet bástyái magaslatáról visszavert; megőrizte az örök ostromlott gondolkodásmódját. Városa bevehetetlen, ő maga is. A pszichológia azt mondaná, hogy Vauban-komplexusa van. (Sébastie Vauban (1633-1707) hadmérnök, kb. 300 vár építője (Tournai, Belfort, stb.)

Annál is inkább hűséges földjéhez, mivel az annyi megpróbáltatásnak van kitéve. Hűséges övéihez, barátaihoz, mesterségéhez, házához. Szokásait törvénnyé teszi, s mindazt, ami csak életéhez tartozik, intézményesíti. Súlyos ügy a helyváltoztatás, a véleményváltoztatás meg egyenesen katonai vereség. Abban a forradalmi légkörben, amelyben én nevelődtem, nagyon komoly álmokat szőttek a világ megváltoztatásáról, de egy ingaórát el nem mozdítottak volna a helyéről. A háború után, amikor újjá kellett építeni a házat, amit öreg gerendáival és rogyadozó vályogfalaival szinte okkal döntött romba egy kis gránát, nagybátyám megkövetelte, hogy ugyanúgy építsék fel, amint volt, lassanként már évszázados kényelmetlenségeivel egyetemben. A ház hibáinak kijavításával sok gyötrelmet okoztak neki. Valami olyan érzése lehetett, hogy elköltözött, elhagyta helyét. Ez pedig teljesen elképzelhetetlen volt számára. A határon élő ember szellemileg, erkölcsileg s amennyire lehet, helyileg sem változtatja őrhelyét. Látszólagos merevsége voltaképp megszilárdult ragaszkodás mindahhoz, amit a sors nekijuttatott. Érthető, hogy alig enged, mivel tudja, hogy veszít. Akárcsak földijeim, valószínűleg én is halálomig őriztem volna ifjúságom eszméit, ha egy szép napon, amint erről szó lesz, hirtelen meg nem cáfolta volna ezeket a bizonyosság.

 

Isten létezik, találkoztam Vele (2)

Isten létezik, találkoztam Vele (3)

Isten létezik, találkoztam Vele (4)

Isten létezik, találkoztam Vele (5)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.