Isten létezik, találkoztam Vele (1) - 3

Nagyapámat nem ismertem. Halála után szerény vályogházunkban nagyanyám uralkodott egy olyan józan asszonynak a tekintélyével, aki fejét mindössze egyszer veszítette el, nevezetesen amikor mint egy jómódú zsidó család leánya ráfeledkezett egy egyszerű munkás kék szemére. Ez volt nagyapám. Ennek a fiatal örökösnőnek - bármily csekély volt is az örökség - valamint egy katolikus származású proletárnak - bármily távol volt is a katolicizmustól - a házassága egyformán meglepte a környék zsidó és keresztény lakóit: képtelenek voltak felfogni ezt a házasságot.

Semmi sem emlékeztetett erre a szerelmi történetre annak szigorú arcán, aki erős kézzel kormányzott minket, mindig feketébe öltözve, s aki gyöngédségét csak az irónia szemérmes fordulataival fejezte ki. Ez a családra, de talán a környékre is annyira jellemző tréfálkozó kedv - ami hol szelíd, hol kiábrándult, hol meg büntető jelleget öltött - megfagyasztotta érzelmeinket, s azok jegelt állapotban nemigen találtak egymásra.

Nagyon összetartott a család, de reggelenként alig mertünk egymásnak jó reggelt kívánni: aki elsőként kelt fel, féltében, nehogy megbántsa a később ébredőt, azt színlelte, hogy észre sem veszi érkezését, bár azért szó nélkül megöleltük egymást, csak úgy „véletlenül”, vagy mintha csak az ajtó sarkába ütköztünk volna. Benéztem a műhelybe, ahol friss bőr szaga terjengett, és nagybátyám a munkapad fölé hajolt, vagy bekukkantottam a konyhába, ahol meg nagynéném dagasztott. Mivel képtelenek voltunk megmondani, hogy nagyon szeretjük egymást - ami különben magától értetődő volt -, nem beszéltünk. Annyira nem mondtunk semmit, hogy egyre kevesebb lett a mondanivalónk; titokban éltünk, mindenféle titok nélkül.

Télen, vacsora után átjött hozzánk néhány szomszéd. Politizáltak vagy egy újfajta kártyajátékkal szórakoztak. Ez az utóbbi a háború utáni nagy újdonságnak, a falvakba bevezetett villanynak volt köszönhető. Egy demokratikus kártyajátékról van szó, amelyben a fegyverhordó szolga győzelmet arat a királyi páron, az utolsó helyre száműzi az előkelő lapokat. Ebben a játékban még az ász meg a tízes is az ütőkártya fegyvernök mögé szorul. A szolga sikere volt az első közvetlen, de jelentős támadás a fennálló társadalmi rend ellen. Ütött-kopott lapokkal játszottak, szaguk nedves kartonéra emlékeztetett. A hentes, pödrött bajuszú, szép szál férfi, ütőkártyáit verdesve úgy remegtette az asztalt, mintha egy keresztesvitéz ökle csapott volna le rá. Az állatkereskedő, fordítva lovagolva meg a széket és tekintélyes pocakját a széktámlához nyomva, állandóan bagólevet köpködött egy lábujjheggyel mellétolt kis fűrészporos ládikába. Mellénye és arannyal futtatott óraláncának kapcsa azt a benyomást keltették, hogy gazdag, falun azonban már az is gazdagnak számított, aki hétköznap is nyakkendőt viselt, bár nem volt hivatalnok. Osztáskor mindig elemezgetett, javítgatott, szitkozódott, tanácsokat osztogatott; egyike volt azoknak a játékosoknak, akik szigorúbban felügyeltek partnereik játékára, mint sajátjukra. Az általános közömbösséget bombázó súlyos magyarázatok alatt nagybátyám kapadohányából cigarettát sodort, jól kimunkált bajusza alatt végignyalta a papír szélét, a kész terméket jobb füle mögé dugta, mint a könyvelő a ceruzát, és határozott mozdulattal újra osztott. A füzérekkel díszített porcelánlámpa negyvenes égője minden titokzatosság nélkül világította meg a játékosokat, a munkapadot, a bőröket, az összegabalyodott kantárszárakat, a tojásdad alakú nyakörveket, vagyis mindazokat a megszokott tárgyakat, amelyeket a villanyvilágítás megfosztott valami ráadástól, valami vidámságtól, amit azelőtt a petróleumlámpa biztosított számukra.

A gyerekek - jómagam meg velem egykorú két unokatestvér - nem azonos érdeklődéssel nézték a játékot. A lányosan szép kisebbik fiú hamarosan visszament a konyhába. Az idősebb hosszabb ideig tartotta magát, de aztán mindnyájan fölmentünk lefeküdni. Spártai szobánkban olykor jégdarabkák úszkáltak a vizeskancsóban. Gyorsan bebújtam a hidegtől megmerevedett lepedők közé, a keményre tömött pelyhes dunna könnyű nyomása alá; és ez, mint valami óriásira dagadt, tollal töltött fánk, elrejtette előlem szinte az egész szobát és a mennyezet felét. Amikor egyedül voltam, csak a teljes sötétségben éreztem magam biztonságban. Igaz, nem láttam semmit, de engem se látott senki! Miután minden fény kihunyt, olykor a fekete ablak túloldalára vonzott ennek a világegyetemnek különleges varázsa. Nem lidércnyomás kezdete volt ez, hanem valami kaland nyitánya. Kihasználva a végtelenség éjszakai visszatérését, amikor elmosódtak a dolgok körvonalai, elkezdtem bolyongani, nem is tudom hol, talán valahol a Föld és a hold között minden érzékem éberen virrasztott. Magam sem tudtam, miféle titkot akarok tetten érni, kihallgatni a fűszál és a felhők párbeszédét. Biztos voltam abban, hogy mindezek a titokzatosan elrendezett világok valahogy cinkosan összetartoznak, s egyszer majd megsúgják nekem azt az egyetlen szót, ami kezembe adja a rejtély kulcsát. Egy közeli igazság színe előtt jártam nagy csendben, s amikor már éppen kitaláltam volna, az álom hirtelen letörölte az éjszaka jeleivel teleírt képet.

A télnek nagyobb volt a varázsa, mint a nyárnak. Megszűntek a mezei munkák, a sötétség meg a hideg hamar összegyűjtött minket a tűz köré. A házat beborított a hó; bent sziszegett a nedves fa, levesillat terjengett, s a vaskályha körül, ami fölé kinyújtottuk hidegtől dermedt kezünket, különféle morfondírozások hallatszottak. Elég közeli egymásutánban erre az időre estek az év legkülönösebb ünnepei, mint pl. Szent Miklós visszatérése, akit a felvégen a régi határ mellett szent Klaus néven tiszteltek. Az ő tiszte volt, hogy évenként megtestesítse az apai igazságosságot, megjutalmazza a jókat és megbüntesse a rosszakat (rosszak azonban soha nem akadtak). Jól ismertük a régi kalendáriumokból meg levelezőlapokból: ujjunkon valami csillámló por maradt, mikor végigsimítottuk zúzmarás palástját.

Karácsony éjszakáján már jó későn, az ünneplőbe öltözött „feketék” lámpásaikkal, affektált arckifejezéssel mentek ceremóniájukra - mi így mondtuk, egyébként minden rosszindulat nélkül, s közben hangosabban beszéltek a szokottnál és örvendezőnek látszottak. Őket sem értettük meg jobban, mint - részleges odatartozásunk ellenére - a zsidó vallási gyakorlatokat. Mi úgy véltük, hogy egyik is, másik is csak az időt vesztegeti az értelmetlen kornyikálással.

Másnap a szomszéd falvak harangszava, semmiféle visszhangra nem találva nálunk, ünnepi függönyként terült a halott vidékre. Mi is fölvettük vasárnapi ruhánkat, hogy aztán ne menjünk sehová. Nagybátyám meglepett minket néhány műhelyében készült ajándékkal, fehér szíjból font kis ostorral, övekkel, meg zöld vászonból varrt és bőrrel szegett iskolatáskákkal. Ezt a hátunkon hordtuk, s mikor az iskolába nyargaltunk, úgy néztünk ki, mint törpe katonák, akik rohanva üldözik a menekülő tudományt.

Jól megtermett elzászi nagynéném, szelíden csúfolódva tette egyik süteményt a másik után fehéren izzó konyhai tűzhelyébe. Egy kicsit tágasabb, nagyrészt használaton kívüli szobában ebédeltünk, az asztalt az ünnepi fehér abrosz borította.

Sem az elzászi muskotály, se a sör, se a málna nem tette a családot beszédessé. A szokottnál bőségesebb étkezések és az ezüstgirlandokkal díszített fenyő semmire sem emlékeztetett. Vallási tartalom nélkül, semmire sem emlékező karácsony volt ez, a senki ünnepe.

Isten nem létezett. Sem az ő képe, sem azoké, akik létére emlékeztetnek, vagy azoké, akiket történelmi leszármazottainak nevezhetnénk - szentek, próféták, a Biblia hősei - nem voltak házunkban találhatók. Senki nem beszélt róla. Az egészen zsidók semmit sem mondtak hitükről. A zsidók nem csináltak propagandát, vallásuk családi ügy volt, nem tartozott idegenekre, még ha azok fél-zsidók voltak is. Másrészt vallási közömbösségünk türelmessé tett minket, ez pedig számunkra bizonyos garanciát jelentett: mi ateizmusunk folytán voltunk baloldaliak, ők pedig azért szavaztak a baloldalra, hogy nyugodtan gyakorolhassák jámbor szokásaikat. Azért osztották a mi meggyőződésünket, hogy jobban megőrizzék sajátjukat. Élték a nemzetekben kétezer év óta szétszórt és mégis egységes közösségük titokzatos életét; a súlyos német massza ezt a kovászt akarta örökre elfojtani. Változatlanok voltak és ugyanakkor rendkívül alkalmasak a változásokra, hűségesek, egészen a hitetlenségig (néhányan ugyanis hitetlennek vallották magukat, s gyakran ezek ragaszkodtak a legszilárdabban az Írás szokásaihoz és ígéreteihez); képesek voltak bármiféle kudarc, vagy ami még ritkább, siker elviselésére. Mindent meg tudtak érteni, csak azt nem, mit jelent az, hogy zsidó. Ki is mondhatná ezt meg?

 

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.