Mintha maratont futnánk. Anélkül, hogy készültünk volna rá. Anélkül, hogy pontosan tudnánk: meddig is kell futni. Már úgy érezzük, mintha görcsbe állt volna minden izmunk. Minden lépés fáj, és mégis, egyre csak futni kell tovább.
Nem volt reális, hogy enyhítések jönnek, de titokban mégis reménykedtünk. Hideg zuhanyként jött, hogy még egy hónapig marad minden korlátozás…mintha a maraton vége a végtelenbe tolódott volna. Hogyan szedjük össze magunkat az újabb erőfeszítésre, amikor már belefáradtunk az eddigiekbe? Hogyan fussunk tovább, vagy legalábbis tegyük egyik lábunkat a másik után?