hazaszeretet

Szeresd a magyart!

„Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla –
Erejét, formáját, durva kérgét róla:

Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.

(Arany János: Toldi estéje)

A magyart valóban szeretni kell, ahogy Arany mondatja az öreg Toldival. Szeretni, mert szeretni való, szeretni a nemzetet, szeretni nyelvét.

Magyarságunk úgy tartozik hozzánk, mint egészségünk. Ameddig hiba nélkül szolgál, addig tudomást sem veszünk róla. Magyarságunk úgy vesz körbe bennünket, mint a levegő. Folyamatosan, frissítően, tele életadó oxigénnel. Akkor vetődik csak fel magyarságunk kérdése, ha baj van identitásunkkal. S baj van vele. Toldi is azon kesereg, hogy idegenek veszik körbe királyát, hogy affektálók apródjai. Hogy jószerével nem is ismerik nyelvünket.  

Igaz, hogy római katolikus vagyok, s mint ilyen akármilyen nemzethez tartozhatnék; ám ha feladataim vannak, azoknak csakugyan magyarként vagyok képes megfelelni. Minden idegszálam elsősorban azok szolgálatára irányul, akiknek körében meggyökereztem Isten jóvoltából. Azt a környezetet ápolom, azt a kultúrát tekintem magaménak.  

A nemzet szónak eleve csak azért van értelme, mert nemzetből több van.  A nemzetek egymás létét feltételezik. Tusakodhatnak egymás ellen, de  barátságban is élhetnek egymással. Kultúrájukkal, nyelvükkel, gondolataikkal, találmányaikkal, sajátos, csak rájuk jellemző tehetségeikkel, elért eredményeikkel kölcsönösen hathatnak egymásra, gazdagíthatják egymást.

Nyelvében él a nemzet – hangzik a szállóige. Nemcsak a magyar, minden nemzet nyelvében él. A világon egyik legfontosabb isteni ajándék  éppen a nyelv, mely hallhatóvá teszi, befogadhatóvá teszi a valóságot. Tekinthetem egyfajta kódrendszernek, amely a legnagyobb befolyással hat mindmáig az emberre. Szent Pál írja, hogy a hit hallásból fakad. Hallani pedig a szót, az igét lehet. Összetartozó fogalomsor ez: szó, ige, mondat, kommunikáció. A kommunikáció végső soron a kommunió végett van. A szeretetközösséget kell szolgálnia.

A kimondott szó súlyát a Biblia teremtéstörténete igazolja. Isten szólt: legyen világosság, és lett. Isten szava teremtő szó. Még mélyebb valóság, hogy a Fiúisten maga az Ige, Aki már kezdetben is volt, az Istennél volt, és Isten volt az Ige. Nem véletlen, hogy Jézus így tanít bennünket: beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem. Ő maga semmit nem írt le, ám kijelentette, hogy a világ elmúlik, az Ő igéi soha el nem múlnak.

Szavakkal éltetni, de ölni is lehet. Évekig képes megnyomorítani embereket, akik már arra sem emlékeznek, hol és ki mondta ki azokat a szavakat, melyek fejlődését akadályozzák. De sokszor elég egy „Isten áldjon” ahhoz, hogy az ember egész napját bearanyozza. A nyelv tehát Isten adománya, mellyel élni, de visszaélni is lehet. Egy nemzet nyelve lehet dallamos, avagy darabos, alkalmas mind arra, hogy az emberek egymás között érintkezhessenek rajta, kommunikálhassanak általa.

Milyen is a mi nyelvünk? Nyelvünk megőrizte őseredetiségét, frissességét, zamatát. Kiss Dénes említi nyelvünkről szóló munkájában a következő sorokat – hivatkozva Kollányi Károly könyvére (A Kárpát-medence Európában) –: „A Sorbonne nyelvészei, hogy a nyelvek ősiségét megállapíthassák, összehasonlításokat végeztek számítógépek segítségével. . . Vizsgálták, mely nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség nyelvelemeiből, az ős-etimonokból, alapszavakból. Az eredmény a következő volt: a mai angol nyelv 4 % etimont, a latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óceáni nyelvek 7 %, az indiai munda-khol 9 %, a tibeti, szanszkrit 12 %, az őstörök, türkmén 26 %, a mai magyar nyelv 68 % ős-etimont tartalmaz.” (Kiss Dénes: ŐSnyelv-nyelvŐS, Antológia Kiadó, Lakitelek 1993, 23–24.old.) Nyelvünk a toldalékolás miatt roppant hajlékony és rugalmas. Minden szavából képezhető ige, s éppen az igéink adják meg a konkrétumot, nem annyira főneveink. „A magyar nyelv hihetetlenül gazdag az igék módosulásában is. . . s majdnem minden kifejezés egy konkrét kép alkalmazása. . .” (Uo. 6. old.)

Érdemes elgondolkozni azon, hogy nyelvünk aktivitásra nyitott, s nem a dolgokra. Vajon nem jelent-e előnyt számunkra a nyelv ereje a fogyasztói szemlélettel szemben? Vajon nem azért kezdik-e ki éppen a nyelvünket azok, akiknek nem tetszik, mert le akarnak rombolni minden falat a fogyasztás útjából? De ne menjünk ennyire messze. Vajon nem tudatos-e a törekvés, erőteljes nyelvünkbe becsempészni a túlontúl sok szócsavarást? A reklámok s a propaganda mindenre lecsap, ami célja érdekében felhasználható, s kerékbe töri egyik legszentebb kincsünket a rím, a csattanó kedvéért, fittyet hányva a jó ízlés elemi követelményeire.

Nem lehet ma meghatódottság nélkül elolvasni a Toldit. Jó száz éve milyen erőteljes volt nyelvünk. Mennyire élt, s milyen szépen szólt. Hová tűnt ártatlansága, miért tűrjük el torzítását, a vele való visszaélést? Mivé lesz az a nemzet, mely hűtlenné válik egyik legalapvetőbb értékéhez? Érezzük-e felelősségünket? Felemeljük-e elég erősen szavunkat a nyelv védelmében? Elég erősen akkor emeljük fel szavunkat, ha eljut a címzettekhez, és nem tér vissza hozzánk dolgavégezetlenül – hogy a Biblia szófordulatával éljek.  

Kodály még négyféle „e” hangzót különböztetett meg. A városiasodás, különösen is a színház, a rádió, ezeket kiirtotta. Ha a rádióban mellőzik a tájnyelvet, előbb-utóbb a hallgatók is mellőzni fogják. A különféle tájszólások kopása is szürkíti a nyelvet. Ki tudja ma, mit jelent az elejbé és a hegyibé? Vége-hossza nincs az ízesnél ízesebb szavaknak, kifejezéseknek, amelyeket ma még csokorba lehet szedni, mint annak idején a népdalokat. Mikor leszereltem, még teljes levelet voltam képes a Pápa környéki  tájnyelvi kifejezések felhasználásával megírni. Ma már nem.

Nagy a felelősségünk nyelvünk megóvása ügyében. A médiumoké is az. Akinek a szava a technika jóvoltából megsokszorozódik, arányosan nagyobb felelősséggel kell hogy számoljon. Csak egy irritáló példát hadd említsek. Az egyes csatornán reggelente hallható az O, happy day című amerikai dal. Mérgemben egyszer megkérdeztem otthon: vajon New Yorkban a Kispiricsi falu végén szövegére és dallamára ébrednek az emberek? Nem, hangzott a válasz: ott Clinton naponta elmondja az amiknak: vegyék kitüntetésnek, hogy amerikaiak lehetnek. De a „Guten Tag, Deutschland!” sem hangzik idegenül azoknak, akikhez szól.

Ha azt tekintem, mennyi kárt okozott eddig Amerika-majmolásunk, egyre sürgetőbbnek vélem az ízlésformáló magyartanárok képzését, gyerekek közé küldését. Egyre sürgetőbbnek vélem a magyar nyelvet kitűnően artikuláló  bemondók, médiumszakemberek megszólaltatását a tömegtájékoztatási eszközök nyilvánossága előtt. Hogy éljen, és nyelvében is, a nemzet!

 (megjelent a Távlatok 1996/3-4. számában)

Létrehozva 2021. január 19.