Már egy hete imában hordoztam a Családfa-gyógyító alkalmat. De mi egy hét ahhoz képest, hogy saját életemben felkutassam őseimet. Évszázadok. Mire eljött a nap, megöregedtem és meggörnyedtem az elfelejtett, könnyek és szabadulás nélkül maradt bűnök alatt. A “Ki is vagyok én valójában” kérdés súlyt kapott, Isteni nehezéket. Nagy út visszanézni, de még nagyobb bátorság egy kis lépést megtenni a templomig.
Délután elmentem mise előtt a dicsőítésre.

Szorongó, görcsös ember vagyok, hova máshova menekülhetnék? Támaszra vágytam, a templom illatára, a falak biztonságára, az Isteni jelenlétre. Súlyos láncokat húztam végig a padban, a végük már kopott volt, rozsdás, de mindegyik mérge elevenen hatott. Bőrömön, kezemen, arcomon, lelkemen hordozom őseim képét, számot kellett hát adnom magamban a negatív lelki- és szellemi örökségeimmel. Ének közben Isten hatalmas szeretete rámutatott arra a kiindulási pontomra, ami összeroppantani látszott engem: “Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!” (Kiv. 34,7) – ez a büntető Istenkép és negatív énkép élt bennem rokonaim életén át bennem.

Mindezek következtében sokszor feleslegesen hordozott bűntudat- és elégedetlenségérzés bélyegét sütötte rám. Szüleim, nagyszüleim istenképére irányulva Isten leleplezte a generációkon keresztül továbbadódott büntető, megbetegítő istenképet. Ez volt ott konkrétan az a csodálatos megtapasztalás, aminek fényében ezt írom: a kegyelem nem az ember fáradozásához társul (természetesen szükséges a fáradozás), hanem képessé teszi az embert az üdvösség felé vezető első lépésre, és ez minden további lépés feltétele, sőt a kegyelem maga az üdvösség. Megmutatta számomra, hogy ne csupán önmagam elítélése, az önmegvetés legyen jelen a bűnbánattartásban, a rokonok megbánatlan bűneinek sokaságában, hanem Isten jóságának fényében lássam magam reálisan, mégis elfogadottan.

Valaki egy képet látott imában, és szíven talált. A láncait hordozó ember, aki így érkezett a templomba. Erre kaptam választ az ige folytatásában: “Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!” (Kiv. 34,9)
Megkönnyebbülés volt hallani az imákban a bűnök, félelmek, vétkek sorát, amiket Isten a megigazulásnál elenged, és amit valóban meg is szüntet elszakító hatalmánál fogva.
A papírra vetett lelki sebeket Isten elé vihettem, s cserébe egy igét kaptam, reményt: “Napnyugta után hozzátartozóik elvitték hozzá a különféle bajokban szenvedő betegeket. egyenként rájuk tette kezét, s meggyógyította őket.” (Lk 4, 40).
Mise végén az Ámen százak szájából szólt. Istenem, köszönöm, hogy nem vagyok egyedül.

Forrás

Létrehozva 2018. április 27.