amorth

A rituálé Hamupipőkéje

Ehhez a témához szeretném felidézni VI. Pál pápa 1972. november 15-én tartott beszédének két mondatát: „A bibliai és egyházi tanítás talaját hagyja el az, aki vonakodik a démonok létét elfogadni, vagy aki elvet csinál abból – ami pedig nem igaz –, hogy nekik is, csakúgy, mint minden teremtménynek, Istenben van az eredetük, vagy aki pszeudo-realításnak, azon okoknak beképzelt és fantasztikus megszemélyesítésének állítják be őket, melyek betegségeinket előidézik.

A démon léte és az egyes emberre, a közösségre, az egész társadalomra vagy még az eseményekre is kifejtett hatása a katolikus tan egyik fontos fejezete, amelyre egyre jobban oda kellene figyelni, ami azonban manapság nem történik meg.

A gyakorlatban ugyanis korunk számos egyházi embere a Biblia, a hagyomány és a tanítóhivatal e témáról szóló minden szavát elengedi a füle mellett. Azt vetették a szememre, hogy sok cikkemben polémikusan nyilatkoztam bizonyos teológusokról, püspökökről és exorcistákról. De nem polémiáról van itt szó, hanem egyszerűen arról, hogy az igazságot fel kell fedni. Mert ez nemcsak a tan, hanem még inkább a lelkipásztorkodás egyik fontos problémája. Tehát mind azok a püspökök, akik nem neveznek ki exorcistát, mind azok a papok, akik nem hisznek többé a démon működésében, közvetlenül érintettek. Nem szeretnék általánosítani, de napjainkban a démon különösen aktív az emberek kínzásában.

Kritikámat a teológusokkal kezdem: Luigi Sartori, közülük az egyik legismertebb és legképzettebb ezt írja: „Valószínű, hogy a gyógyulások egynémelyike, amelyeket Jézus idézett elő, idegbetegeket és nem megszállottakat érintett.” Ez a vélekedés rossz és hamis. Az Evangélium mindig nagyon pontosan különbséget tesz a beteggyógyítások és az ördögűzések között: aközött a hatalom között, amelyet Jézus a démonok kiűzéséhez és aközött, amelyet a betegek gyógyításához adott. Az evangélisták ugyan nem tudják a betegségeket a mai szakkifejezésekkel leírni, mindamellett nagyon világosan különbséget tudnak tenni betegség és megszállottság között.

Aki ezt a megkülönböztetést nem képes elvégezni, azok nem az evangélisták, hanem Luigi Sartori. Az előzőekben már láttuk, milyen fundamentális jelentősége volt Jézus működésében az ördögűzésnek. Amikor a 72 tanítvány be akart számolni tapasztalatairól, melyeket akkor szereztek, amikor Jézus kettesével küldte el őket prédikálni, „nagy örömmel” csak ezt mondták: „Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Luk 10,17) Mire Jézus így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt, mint a villám, úgy bukott le az égből.” (Luk 10,18)

Ezekután nem meglepő, ha Sartori cikkét a következő megdöbbentő állítással zárja: „A csodatévő Jézus mindenekelőtt a szeretet erejét akarta kifejezésre juttatni, kölcsönös szimpátia kapcsolatokat akart létrehozni; ezért tett csodákat, és nem azért, mert szent és titkos erőkkel rendelkezett, mint egy mágus.” (Famiglia Cristiana 1989/19) Nem, kedves teológus úr, Jézus nem szimpátiát keresett, és nem voltak titkos erői, mint egy mágusnak. Ő Isten mindenható hatalmával rendelkezett, és műveivel azt mutatta meg, hogy ő Isten. De ezek olyan „kicsinységek”, melyektől bizonyos modern teológusok nem hagyják magukat zavartatni.

Egy másik teológus, Luigi Lorenzetti, nyájasan elismeri, hogy „a hívő bizonyos események démoni karakterét nem zárhatja ki teljesen”, de ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy „nehéz, ha nem teljesen lehetetlen, konkrét esetben a gonosz jelenlétét megerősíteni”. Ha azonban ez lehetetlen, akkor se azokat az ördögűzéseket, amelyeket Jézus vitt végbe, se azokat, amelyeket az apostolok hajtottak végre, nem lehet elhinni; és akkor az is szükségtelen volt, hogy Krisztus Egyházának hatalmat adott a démonok kiűzésére.

Nem, kedves teológus úr, csak a te és a hozzád hasonló teológusok számára lehetetlen egy adott esetben megállapítani, hogy démoni jelenlétről van-e szó vagy sem, mert nektek ezen a területen semmilyen tapasztalatotok nincs. Ezért olyan kényelmes így nyilatkoznotok: „Az esetek többségében nem követünk el hibát, ha a történések mágikus-démoni megítélését természettudományival helyettesítjük.” (Famiglia Cristiana 1988/39)

De ha az ismert teológusok így vélekednek, mit gondoljanak az egyszerű papok? Én naponta tapasztalom, hogy már ők sem hisznek a démoni gonoszságban. Néha egy kalap alá veszik ezt azoknak a praktikáival, akik a nép hiszékenységére spekulálva kevés munkával sok pénzt akarnak keresni. Hogy sokan hagyják magukat becsapni, az nem kétséges. De az igazság tanítása minden bizonnyal nem szükségtelen.

Mivel a tévedést az igazsággal keverik, és olyan kevés jó exorcista létezik, az emberek végül mágusokhoz, kártyavetőkhöz fordulnak, akiknek száma egyre gyarapszik. És a hívőket senki nem világosítja fel. Egyszer egy olyan apácát exorcizáltam, aki a démoni befolyás miatt már végzetes állapotban volt, s akinek tünetei a találkozásunkat megelőző 10 év folyamán egyre csak romlottak. Magamhoz hivattam rendfőnökét, és azt mondtam neki, hogy az ember nem akkor hívja az orvost, amikor a beteg már a halálán van, hanem a betegség kezdetekor. Mire ő ezt válaszolta: „Önnek igaza van, de ezeket a dolgokat soha nem mondta nekünk egyetlen pap sem.” És ezután elmesélte, milyen sok pap (az orvosokon kívül) konzultált már ezzel a nővérrel, és egyiknek sem jutott eszébe, mi lehetne e betegségnek, amely semmilyen kezelésre sem reagált, a valódi oka.

Cikkeimben valóban összevesztem néhány exorcistával. Azt állítottam, hogy az exorcisták nem kapnak igazi útmutatást, hogy az egyházmegyékben nincs többé folyamatos utódlás, és ezért a hivatalban levő exorcista utódját nem tudja tanítani és bevezetni a gyakorlatba. Ezért érthető, ha olyan exorcisták vannak, akik a legalapvetőbb dolgokat sem ismerik. Msgr. Giuseppe Ruata, egy torinói kanonok és egyházmegyéje exorcistáinak koordinátora, a Famiglia Cristiana című újság egyik interjújában (1988/12) azt mondta, hogy „a démonikus megszállottság időben behatárolt, és csak néhány óráig vagy napig tart”. Ezzel megmutatta, hogy ezen a területen semmilyen tapasztalattal nem rendelkezik.

A firenzei dóm penitenciárusát is megbíráltam a Toscana oggi című újságban 1988-ban és 1989-ben megjelent négy cikke miatt. Ha egy exorcista azt írja, hogy a mágia, a fekete misék, stb. „ártalmatlan cselekedetek és a szuggesztív fantázia gyümölcsei”; és ha ragaszkodik ahhoz, hogy az exorcizmus nem szentség, hanem csak egy egyszerű fohász, és ha végül azt követeli, hogy ne kelljen többé exorcizmust végrehajtani, akkor a legnagyobb tisztelettel azt kell az ilyennek mondani: „Kedves Fiam, vagy informálódjál jobban, vagy keressél egy másik hivatást magadnak.” Ismerek olyan exorcistákat, akiknek még rituáléjuk sincsen. Se az előírásokat, se a szükséges imákat nem ismerik. Mindössze XIII. Leó pápa imáját mondják, azt is többnyire rossz és hiányos fordításban.

Végezetül beszéljünk a püspökökről. Igen, valóban a püspökökkel is vitába szálltam, mert szeretem őket, és azt kívánom, hogy üdvözüljenek. A kánonjog nem veszi figyelembe a hivatali mulasztás bűnét. De az Utolsó Ítéletkor a mulasztás jóvá már nem tehető bűnével is el kell majd számolnunk, miként ez Máté Evangéliumában írva vagyon (lásd: Mt 25,41-45). Még jól emlékszem egy ismert érsek 1988. november 25-én elhangzott szerencsétlen televízióinterjújára: azt a benyomást keltette, mintha büszke lenne rá, hogy még soha nem végzett exorcizmust, és még soha nem nevezett ki senkit erre a feladatra. Szerencsére az adás végén egy szakember ismertette és megvilágította a helyes keresztény álláspontot.

Készítettem egy gyűjteményt azokból a válaszokból, melyeket azok a személyek kaptak, akiknek azt tanácsoltam, hogy mielőtt velem beszélnek meg egy terminust előbb saját püspökeikkel konzultáljanak: „Én elvi okokból nem nevezek ki exorcistákat.” „Én csak a parapszichológiának hiszek.” „Csak nem hisznek még mindig ilyen dolgokban?” stb. De ahogy tudom, külföldön még rosszabb a helyzet, mint Olaszországban. A szokásos gyakorlat mindenütt ugyanaz: a démon létezésének elvi elismerése mellett – nehogy eretnekeknek számítsanak –, konkrét esetekben a démoni jelenlét vagy hatás legcsökönyösebb tagadása.

EGY EXORCISTA MESÉLI
Részletek GABRIELE AMORTH atya könyvéből

Létrehozva 2017. június 19.