Gyakran megkérdezik tőlem, hogy sokan vannak-e a gonosz hatása alatt. Úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban még mindig nyugodtan lehet a francia jezsuita pap, Tonquédec szavait idézni: „Sok azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik démoni megszállottság jelei nélkül veszik igénybe az exorcisták szolgálatát, hogy általuk szabaduljanak meg szenvedéseiktől, mindenféle súlyos betegségeiktől, kellemetlenségeiktől és más szerencsétlenségeiktől. A valódi megszállottak száma igen csekély, de ezeké a szerencsétleneké rengeteg.”

Ez a megállapítás még mindig érvényes, ha tekintetbe vesszük azt a nagy különbséget, ami a ténylegesen megszállottak és azok között van, akik az exorcistáktól a bajaiktól való megszabaduláshoz remélnek segítséget. Ma azonban annyi új faktort kell számításba vennünk, melyek Tonquédec páter idejében még nem léteztek, hogy én azon a véleményen vagyok, hogy a valódi megszállottak száma is erősen megemelkedett.

Az első ilyen faktor a fogyasztói társadalom, melyben a materialista és hedonista élet miatt a hit nagymértékben kiveszett. Én meg vagyok győződve róla, hogy ebben mindenekelőtt a kommunizmus és a szocializmus a hibás – különösen Olaszországban –, melyek marxista doktrínájukkal ezekben az években a kultúrát, a nevelést és a színházat uralják. Úgy számolják, hogy Rómában a lakosságnak csak 8 százaléka jár vasárnapi misére. Azonban ahol a hit alábbhagy, ott nő a babona. Ezért terjed, különösen a fiatalok körében, a spiritizmus, a mágia, az okkultizmus gyakorlata. Ehhez jön még a jógával, a zennel és a transzcendentális meditációval való foglalkozás. Ezek mind olyan praktikák, melyek a reinkarnációra, az emberi természetnek az istenségben való feloldására és egyéb olyan tanokra alapulnak, melyek egy keresztény ember számára nem elfogadhatóak. Már nem kell Indiába utazni ahhoz, hogy valaki egy guru iskolájába járjon, ez már itt is mindenütt megtalálható. Ezeknek a módszerei, melyek eleinte ártalmatlannak tűnnek, gyakran a hallucináció és a skizofrénia állapotait idézik elő. E gyorsan terjedő szekták nagy részének direkt sátáni karaktere van.

Mágiát és spiritizmust különböző TV csatornákon is tanítanak. Könyveik mindenütt megtalálhatók. És a különböző újságokban és horrortermékekben a szex és az erőszak mellé még sátáni aljasság is párosul. A közönséget egy bizonyos zene is a megszállottságig hergeli. Különösen a sátáni rockzenét értem ez alatt. Számos felsőoktatási intézményben, ahova előadás megtartására hívtak, győződhettem meg arról, hogy a fiatalságot mekkora mértékben befolyásolja ez a zene. Hihetetlen, milyen nagymértékben van a különböző alsó- és felsőoktatási intézményekben a mágia és a spiritizmus elterjedve. Ez már egy általánosan elterjedt szerencsétlenség, és nem csak a nagyvárosokban.

Nem hallgathatom el, hogy milyen sok egyházi ember áll teljesen érdektelenül ezzel a problémával szemben és hagyja a híveket tökéletesen védtelenül. Azt is hibának tartom, hogy az exorcizmust szinte teljesen törölték a keresztelési rítusból (úgy tűnik, hogy VI. Pál beleegyezésével). Úgyszintén hibás döntés volt a Szent Mihály arkangyalhoz intézett imát, amit minden mise után elimádkoztak, pótlás nélkül törölni. Megbocsáthatatlan hanyagságnak tartom, és a püspököket hibáztatom azért, hogy az egész exorcista pasztorációt eliminálták. Minden egyházmegyében kellene legalább egy exorcistának lennie, és a legtöbbet látogatott templomokban és zarándokhelyeken is. Manapság az exorcista ritka madár, többnyire meg se lehet találni. Miközben tevékenységének nélkülözhetetlen pasztorális értéke van, ami azokat is segíti, akik prédikálnak, gyóntatnak és a többi szentséget kiosztják.

A katolikus hierarchiának hangosan kellene mea culpát kiáltania. Sok püspököt ismerek, de egyetlen olyant sem, aki valaha csinált volna exorcizmust, exorcizmusnál asszisztált volna vagy e problémának megfelelő mértékben tudatában lenne. Újra és újra megismétlem: Ha egy püspök az ez irányú komoly kérésnek (nem egy elmebetegének) személyesen maga vagy egy általa megbízott révén nem tesz eleget, akkor a súlyos mulasztás bűnébe esik. Ezáltal abban a fenyegető veszélyben találjuk magunkat, hogy a tanítás lánca megszakad: régen a kezdőt egy tapasztalt exorcista vezette be feladatkörébe.

Hogyan lehet valaki a démon áldozata, beleértve a szokásos zaklatásokat, tehát kísértéseket is? Az egyes esetektől függően kerülhet valaki a maga hibájából, de ártatlanul is a gonosz befolyása alá. Ennek fő okait négy fő csoportba oszthatjuk: Isten akaratából; átok által; a bűnben való megátalkodottság által; rossz helyek vagy személyekkel való kapcsolat által.

1. Isten akarata által. Először is le kell szögezni, hogy semmi nem történik, amit Isten nem enged meg. És az is világos, hogy Isten soha nem akar rosszat, ha mi magunk nem akarjuk (mivel szabadnak teremtett bennünket), és ő még a rosszból is jót tud csinálni. Ennél az első csoportnál semmilyen emberi vétek nem áll fenn, hanem kizárólag a démoni hatás működik. Ahogy Isten a Sátán szokásos akcióit (a kísértéseket) megengedi, és minden kegyelmet megad nekünk, hogy ezeknek ellenálljunk és belőlük számunkra valami hasznosat merítsünk, ha ehhez elég erősek vagyunk, úgy engedi meg Isten néha a Sátán rendkívüli akcióit is (megszállottságot vagy rosszindulatú zaklatást), hogy ezáltal az érintett az alázatban, a türelemben és az önmegtagadásban gyakorolja magát.
A Sátán rendkívüli akcióinak két fajtája van: a külső hatások, melyek fizikai szenvedést okoznak (mint azok az ütések és ostorozások, amelyeket az arsi szent plébánosnak vagy Pio atyának kellett elviselnie), és a valódi zaklatások, mint például Jóbnál és Szent Pálnál.

2. Átok által. Az áldozat ebben az esetben is ártatlan. De itt már emberi hatásról van szó, mégpedig annak az embernek a vétkéről, aki az átkot maga vagy egy mágus által kimondta. Átok az, amikor valaki egy másik embernek a démon befolyása által kárt akar okozni. Ez különböző módokon történhet: fetis, ádáz tekintet, átkozódások stb. által. Ezek közül a leggyakoribb a tulajdonképpeni átok. Ez volt az általam talált megszállottság vagy más rosszindulatú zavarok leggyakoribb okozója. Nem tudom, hogy fogják tudni magukat az Egyház azon emberei igazolni, akik azt állítják, hogy nem hisznek az átokban. És ugyanilyen kevéssé tudom megérteni, hogyan tudnak azoknak a híveiknek így segíteni, akiket ilyen átok sújt.

Néhányan csodálkoznak, hogyan engedhet meg ilyen dolgokat Isten. Isten mindannyiunkat szabadnak teremtett, és ő soha nem tagadja meg teremtményeit, még azokat sem, akik eltávolodtak tőle. A végén majd leszámol, és mindenkinek azt adja, amit megérdemel, mert mindenki cselekedetei alapján lesz megítélve. Szabadságunkat használhatjuk jól, és akkor érdemeink vannak; de használhatjuk rosszul is, és akkor vétkeink lesznek. Segíthetünk másoknak, de különböző módokon árthatunk is nekik. Ennek következtében – egy szörnyű példával élve – megfizethetek egy gyilkost, hogy valakit megöljön. Isten nem köteles ezt megakadályozni, akkor sem, ha valójában ezt gyakran megteszi. Megfizethetek egy mágust, egy boszorkányt is, hogy valaki fölött kimondjon egy átkot. Ebben az esetben sem köteles Isten közbelépni, akkor sem, ha a valóságban nagyon gyakran mégis ezt teszi. Aki például Isten kegyelmében él és sokat imádkozik, jobban védve van az ilyesmitől, mint az, aki nem gyakorolja vallását, és – ami még ennél is sokkal rosszabb – megszokottan bűnben él.

Ehelyütt szeretnék valamit megjegyezni: átkok és ehhez hasonló történések a csalóknak is kedvenc működési területe. De nem csak nekik van ezzel kapcsolatban könnyű dolguk, hanem e területen azoknak a száma is különösen nagy, akik beképzelnek ilyesmit vagy ez irányú kényszerképzeteik vannak. Ezért az exorcistának különösen figyelnie kell, de nem csak neki, hanem a jóakaratú embereknek is.

3. A bűnben való megátalkodottság által. Ehhez a ponthoz két okozat tartozik, melyek korunkban sajnos egyre jobban terjednek, amiért aztán a démontól befolyásoltak száma is egyre gyarapszik. Az első és alapvető ok mindig a hit hiánya. Minél jobban hiányzik a hit, annál jobban terjed a babona. Ez, mondhatjuk, egyszerű matematikai tétel. A második ok a bűnben való megrögzött megmaradás. Az Evangélium szemléletes példát ad erről Júdás alakjában. Júdás tolvaj volt, akit Jézus fáradságot nem kímélve próbált figyelmeztetni, és jó útra téríteni – de csak visszautasítást és megátalkodottságot kapott érte. Míg csak el nem jött a csúcspont: „‘Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?’ Azok harminc ezüstöt fizettek neki.” (Mt 26,15) És ezért olvassuk azt a szörnyű mondatot az Utolsó Vacsora leírásánál: „A falat után rögvest belészállt a sátán.” (Jn 13,27) Nincs kétség a felől, hogy itt valódi démoni megszállottságról volt szó.

A családok széthullásának mai állapotában gyakran volt olyan esetem, amelyben az érintett személyek rendezetlen házassági viszonyok között éltek vagy más bűnbe voltak belebonyolódva. Emlékszem olyan asszonyokra, akik ismételten magzatelhajtást és más vétkeket követtek el, sőt olyanok is, akik szexuális perverziókat és erőszakot követtek el. Mások kábítószerfüggő homoszexuálisok voltak, akik ezen kívül még kábítószerrel kapcsolatos bűntettekben is részesek voltak. Mindezekben az esetekben a gyógyulás – természetesen – csak őszinte megtéréssel kezdődhet meg.

4. Rossz helyekkel vagy személyekkel való kapcsolat által. Ez alatt a spirituális ülések, mágiák, sátáni kultuszok vagy sátáni összejövetelek (melyek a fekete misében csúcsosodnak ki), okkult cselekedetek stb. rendezését vagy az ezeken való részvételt, a mágusok, boszorkányok vagy bizonyos kártyavetők felkeresését értem. Mindezekben az esetekben fennáll a megátkozás veszélye. Különösen akkor, ha valaki tudatosan belemegy a Sátánnal való kapcsolatba: többek között létezik a Sátánnak való felajánlás, a Sátánnal kötött vérszerződés, a sátáni iskolák látogatása és a Sátán-pappá való kinevezés. Körülbelül 1980 óta ezek a formák sajnos robbanásszerűen megsokszorozódtak.

Ami a mágusoknál és hasonló személyeknél való látogatást illeti, erről szeretnék egy teljesen általános példát bemutatni. Valakinek olyan betegsége van, ami semmilyen kezelésre nem reagál, és minden, amit baja orvoslására megtesz, balul üt ki. Ezután felvetődik benne a gondolat, hogy talán valamilyen átok ül rajta, és ezért elmegy egy kártyavetőhöz vagy egy mágushoz, aki azt mondja neki: „Önt elátkozták.” Eddig a pontig a költségek és a baj még csekély. De a mágus a kezelésre sok pénzt követel, ami lassacskán egy egész kis vagyonná fejlődhet. Majd valami személyes dolgot kér, egy képet, egy ruhadarabot, egy hajtincset, egy fecni bőrt vagy egy körömdarabkát. Ezzel kezdődik a baj igazán. Hiszen mit csinál a mágus ezekkel a tárgyakkal? Világos, hogy fekete mágiát. Ehelyütt szeretnék valamit tisztázni. Sokan hagyják magukat félrevezetni, mert azt látják, hogy a mágus szobái tele vannak keresztekkel, a Madonna és más szentek képeivel. Azonkívül ezt hallják: „Én csak fehér mágiát csinálok. Ha ön fekete mágiát követelne tőlem, vissza kellene utasítanom.” Az általános szóhasználatban fehér mágia alatt az átok alól való megszabadítást értik, fekete mágia alatt pedig az elátkozást. A valóságban azonban nincs fehér és fekete mágia, hanem kizárólag fekete mágia. Mert a mágiának minden formája a démonhoz fordul. Így az a szerencsétlen, aki eredetileg csak egy enyhe kellemetlenségtől szenvedett, valódi átokkal tér haza.

Még egyszer megismétlem, hogy az ördögi megszállottságot gyakran össze lehet téveszteni a lelki betegségekkel. Nagyra becsülöm azokat a pszichiátereket, akik ismerik annyira tudományuk határait, hogy ha egy páciensük olyan tüneteket mutat, melyek egyetlen ismert tudományos betegség tünetei közé sem sorolhatóak, ezt a tényt beismerik. Professzor Simone Morabito, bergamoi pszichiáter, 1990-ben a Gente című újság egyik cikkében azt írta, hogy sok páciense, akiket pszichés betegnek tartott, valójában megszállott volt, és hogy neki ezeket csak exorcisták segítségével sikerült meggyógyítani. Sok ilyen esetet ismerek, ezek közül szeretnék most egyet kiragadni:

1988. április 24-én II. János Pál pápa boldoggá avatta a spanyol karmelitát, Francesco Palau-t, aki élete utolsó éveiben magára vállalta számos megszállott gondját. Kórházat alapított, ahova elmebetegeket vett fel. És itt mindenkin végrehajtotta az exorcizmust: akik megszállottak voltak, azok meggyógyultak, akik valóban elmebetegek voltak, azok betegek maradtak. Heves kritikának volt ezért kitéve, mindenekelőtt természetesen a papság részéről. Emiatt kétszer utazott Rómába: 1866-ban, hogy IX. Pius pápával tárgyalhasson erről a dologról, és 1870-ben, hogy az I. Vatikáni Zsinattól az állandó exorcista-hivatal bevezetését kiharcolja. A zsinat, mint ismeretes, félbeszakadt, de e pasztorális szolgálat újrabevezetésének szükségessége továbbra is aktuális probléma maradt.

Tény, hogy gyakran nehéz egy megszállottat egy pszichésen betegtől megkülönböztetni. Mindazonáltal egy tapasztalt exorcista inkább alkalmas erre, mint egy pszichiáter, mivel az exorcista ismeri a különböző formákat, míg a pszichiáterek többnyire nem hisznek az ördögi megszállottságban. Néhány évvel ezelőtt Candido páter egy fiatal férfit exorcizált, akit a kezelő pszichiáter epilepsziásnak diagnosztizált. Candido páter meghívta a pszichiátert az exorcizmusra. Mikor kezét a fiatalember fejére tette, az rögtön a földre esett, ahol megkezdődtek görcsei. „Látja páter, hogy valóban epilepsziáról van szó!”, sietett az orvos kijelenteni. Candido páter a páciens fölé hajolt és még egyszer rátette a kezét. Az ifjú azonnal felugrott és egyenesen, mozdulatlanul állva maradt. „Viselkednek epilepsziások így?”, kérdezte a páter. „Nem, soha”, felelte a pszichiáter nyilvánvalóan meghökkenve a látottakon.

Az exorcizmusokat az ifjú ember tökéletes gyógyulásáig folytatták. Ezt a fiatalembert éveken keresztül fölösleges gyógyszerekkel és kezelésekkel kínozták, melyek csak ártottak egészségének. A nehéz esetek az orvos és az exorcista együttműködését igénylik. A tévedések költségét a betegek viselik, akiket a helytelen orvosi kezelések gyakran még tönkre is tesznek.

(Részletek a szerző “Egy exorcista meséli” c. könyvéből)

Létrehozva 2018. február 25.