Napjainkban az európai polgárok nagy részének vegyes érzése van a kereszténységről: s az valahol az értetlenség és az ellenségesség közötti érzés. Ezek az érzéseket bölcs mondások és udvarias mosolyok rejtik, így nehéz megérteni valódi lényegüket. Mi is ez? Valamiféle allergia?

Kényelmetlenül érzik magukat az emberek a kereszténység puszta jelenlététől? Ez egy állandó emlékeztetője valaminek, amiről az ember nem akar hallani? Mi teszi a keresztény megjelenést ilyen elviselhetetlenné, hogy a törvény végső erejével kelljen levadászni? És miért van az, hogy Európa legnagyobb alulról építkező szervezetéről – ha az olvasó lenne olyan nagylelkű, és megengedi nekem e kifejezés használatát a Kereszténységre – olyan keveset lehet hallani? Melyik egyesületnek van irodája és a teljes munkaidős alkalmazottja minden egyes kis városban, és nem kap mást mégis, csak kritikát?

Alasdair MacIntyre azt írta, hogy Szent Benedek nem akarta megmenteni Európát, de barátaival együtt a kereszténység radikális formáját élte: és miközben ezt tette, akaratlanul is megmentette Európát. John Courtney Murray azt írta: “A Szentlélek nem szállt le galamb formájában az emberek közé. Ő az igazságosság és a szeretet végtelen energikus szellemében jött és költözött az emberek közé, a világi emberben.” Mit is tegyenek most ezek az energikus világi emberek?

Az első lépés az, hogy legyünk még jobb keresztények. Emlékezzünk Teréz anya szavaira, “Az egyetlen dolog, aminek változnia kell, az te és én vagyunk.” Személyek szintjén ez azt jelenti,

hogy legyünk odaadóak minden apró dologban, ami nap mint nap utunkba kerül, hogy akarjuk az evangéliumot terjeszteni, igen, menni és elmondani azt a hegyeken.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2011. szeptember 22.