Az Egyház karizmatikussága

Első lépésben tisztázzuk azt a fogalmat, ami e tanítás középpontjában áll:

Charis - görög szó, kegyességet, jóakaratot jelent, Isten önkéntes, de nem önkényes cselekedete. Mint ilyen, ellentéte a jognak és az érdemnek.(1) Tehát nem olyan isteni működés, amire jogot formálhatunk, jogot szerezhetünk, vagy amit kiérdemelhetünk.

Charisma - az ebből származó szó az előbbi tevékenység, tehát a kegyesség, a jóakarat eredményét jelöli, vagyis kegyelmi ajándékot jelent.(2) Egyházi fogalmak szerint a karizma Isten ingyenes ajándéka, amit a Szentlélek a közösség szolgálatára kinek-kinek tetszése szerint osztogat. Ha kimondjuk, hogy az Egyház karizmatikus, akkor legelőször azt kell kimondanunk, hogy az első, vagy őskarizma, az első isteni ajándék maga az Egyház léte. Hogy az isteni ajándékozottság mennyire az Egyház létéhez tartozik, talán Leo Jozef Suenens bíboros fogalmazta meg igen világosan: „Sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy az Egyház nem létezhetik karizmatikus dimenziója nélkül. Ha ettől megfosztjuk, azzal nemcsak szegényebbé tennénk, hanem a létét tagadnánk. Nem csupán megfosztanánk önmagának egy részétől (mondjuk mintha egy embernek nem lenne keze), hanem megszűnnék egyház lenni; a változás lényegét érintené.”(3) Suenens bíboros felfogása tehát pontosan azt tükrözi, hogy maga az Egyház léte is karizma, Isten ingyenes ajándéka.

A II. Vatikáni Zsinat számos bibliai képet használ az Egyház valóságának leírására: akol, termőföld, építmény, család, templom, Krisztus Teste stb. Mindezek felsorolása mellett úgy határozza meg az Egyházat, mint az Isten által egybegyűjtött népet.(4) Ebben is lényegi mozzanat az isteni kezdeményezés. Tény, hogy az Egyház nem jószándékú emberek polgári kezdeményezése, nem golfklub és - Uram, bocsá' - nem gittegylet, hanem Isten szeretetének, kegyelmének (caris-ának) műve. Az Egyház Isten üdvösségtervébe illeszkedik bele, amely szintén Isten jóakaratának örök terve és történelmi kibontakozása. Ennek szemléltetésére idézném a Katolikus Egyház Katekizmusából az Egyházról szóló fejezet címeit: Az Atya szívében született terv; Az Egyház - előre jelezve a világ kezdetétől;       Az Ószövetségben előkészített Egyház; A Krisztus Jézus által alapított Egyház; A Szentlélek által kinyilvánított Egyház; A dicsőségben beteljesült Egyház. E címekben az üdvtörténeti dimenzió mellett megjelenik a Szentháromság személyeinek sajátos szerepe is az Egyház életre hívásában. Az Atya által öröktől elgondolt tervet a Fiú és a Szentlélek együtt valósítja meg, ahogy Suenens bíboros találóan fogalmazza meg: „Az Egyház a két isteni Személy küldetésének a gyümölcse: a testet öltő Fiúé és a Léleké, aki azért száll reá, hogy a hívek emberi közössége Krisztus Testévé és az üdvösség egyetemes szentségévé váljék.”(5)

Miután Jézus tanításával és csodáival jelét adta annak, hogy elérkezett hozzánk az Isten országa(6), kereszthalálában megszületett az Egyház, mint első szentség, vagyis az isteni kegyelmek első és ősforrása. Szent Ambrus szerint ahogy Éva az elaludt Ádám oldalából formálódott, úgy az Egyház a kereszten meghalt Krisztus átszúrt szívéből született.(7) A II. Vatikáni Zsinat is ezt tanítja a szent liturgiáról szóló konstitúciójában: „Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, szakramentum, amely maga az Egyház.”(8) Raniero Cantalamessa, kapucinus atya, a pápai ház szónoka egy nagypénteki elmélkedésében arról beszél, hogy a Jézus átszúrt oldalából kifolyó víz a Lélek jelképe. S amikor Jézus utolsót lehelt, „kilehelte lelkét”, ahogy János evangéliumában olvassuk (19,30), ez két dolgot jelent: utolsót lélegzett, de egyúttal kiárasztotta a Lelket. Majd így folytatja P. Cantalamessa: „Jézus utolsó lélegzete az Egyház első lélegzete lett.”(9) Alább, az Egyház és a Szentlélek szoros kapcsolatának szemléltetésére, Szent Ireneuszt idézi: „Mert ahol az Egyház, ott van Isten Lelke is, és ahol az Isten Lelke, ott van az Egyház is.”(10)

Az ember a keresztség által válik az Egyház tagjává. A kereszteléssel az Egyház Krisztus parancsának engedelmeskedik, amit Ă az apostoloknak adott: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.”(11) A keresztség a hívőt Krisztus küldetésében részesíti, ahogy azt a keresztelés szertartásában a krizmával való megkenéskor a keresztelő pap vagy diakónus mondja: „A mindenható Isten... felken téged az üdvösség krizmájával, hogy szent népéhez tartozzál, és tagja maradj Krisztusnak, aki főpapunk, prófétánk, királyunk, és így elnyerjed az örök életet.”(12)

E három között is alapvető a papi küldetés, amit általános vagy egyetemes papságnak nevezünk. A II. Vatikáni Zsinat erről ezt tanítja: „A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek, hogy - a keresztény ember minden cselekedetében megvalósuló - lelki áldozatot mutassanak be...”(13) A Zsinat ezzel, a Szentírás alapján állva, minden megkeresztelt ember alapvető egyenlőségét tanítja. Szent Pálnál olvassuk, hogy: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”(14)

Az istengyermekségen alapuló alapvető egyenlőség nemcsak méltóságot jelent, hanem felelősséget is. Minden megkeresztelt hívő felelős az Egyházért, az Egyház nevében beszélhet és cselekedhet. Az Egyház nem egy elvont, valahol fenn, a fellegekben lebegő valóság, hanem Isten népe, amelybe, mint mondottuk, az ember a keresztség által kapcsolódik bele és ebben a világban is kibontakozik. Minden megkeresztelt hívő megjeleníti az Egyházat, rajta keresztül a kívülállók véleményt alkotnak az Egyházról. „Arról tudják majd meg rólatok, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” - figyelmezteti Jézus az apostolokat.(15)

A keresztényeknek az Egyház iránti felelősségét Suenens bíboros így fejezi ki: „az Egyház az lesz, ami a tagjai, sem több, sem kevesebb.”(16) A szövegösszefüggésből nyilvánvaló: az író ezt úgy érti, hogy az e világon megjelenő Egyház az lesz, ami a tagjai - hiszen az Egyházhoz tartoznak a megdicsőült szentek is! Valami hasonlót fogalmaz meg Yves Congar is, aki a karizmatikus megújulást tárgyalva a következő költői kérdést teszi fel: „Lehet, hogy arra emlékeztetik az Egyházat, hogy mindenekelőtt lélekkel eltöltött emberek által kell élnie és tevékenykednie?”(17)

A feltámadt Jézus az apostolaira lehelt Szentlélek által hatalmat adott a bűnök bocsánatára (Jn 20,22-23). Ez az első alkalom, mikor az apostolok egy konkrét feladat elvégzésére megkapják a Szentlelket. Ez a tény már előre jelzi, hogy az isteni megbízatás alapján végzendő munkához mindig kell és mindig meg is kapják a Szentlélek ajándékát. S ez az apostolokon kívül vonatkozik az ő utódaikra és valamennyi hívőre is. Erről így ír Cantalamessa atya: „Azon a napon, amelyen apostolainak átadta a bűnbocsátás hatalmát, ünnepélyes és látható módon mutatta meg új létformáját, mint „éltető Lélek” (v.ö. 1Kor 15,45). Immár szünet nélkül „lehel” Egyházára, egy pillanatig sem hagyott fel ezzel... Ha megvonja Lelkét, az Egyházban minden „elpusztul és a porba tér”, ugyanúgy, ahogy az Írás mondja, más értelemben, a teremtésről (v. ö. Zsolt 104,29).”(18)

Mennybemenetele után Jézus elküldte a Szentlelket, aki Pünkösdkor „ünnepélyes és nyilvános formában” szállt le az Egyházra.(19) Hatásai érzékelhető módon jutottak kifejezésre: a félénk apostolok bátran kiálltak Jézus mellett; azok, akik még a mennybemenetelkor sem értettek sok mindent, világosan meg tudták fogalmazni Isten üdvözítő tervét, Jézus megváltó halálát, az Ószövetségi ígéretek beteljesülését a Názáreti Jézusban; az apostoli igehirdetés meggyőző erőt kapott és másokban is hitet ébresztett (v. ö. ApCsel 4,33); azok az apostolok, akik Jézus elfogatásakor szertefutottak, most egy szívvel lélekkel együtt voltak és összetartották a Krisztusban hívőket.

Ugyancsak az érzékelhető hatások közé sorolható az Egyház szervezetének fokozatos kiépülése, az, hogy az apostolok maguk számára munkatársakat választottak, s ha meggyőződtek arról, hogy Isten valóban hívja az illetőt az Ă szolgálatára (megkülönböztetés - szintén a Lélek ajándéka), a Szentlélek által kapott hatalommal megbízásokat adtak át.


Az Apostolok Cselekedetei, amit a Szentlélek evangéliumának is nevezhetnénk(20), két vonalon mutatja be a Lélek működését: a hierarchiában és az egyes hívekben vagy hívek csoportjaiban. Az elsőre példa Mátyás apostol, (1,15-26), a szerpapok (6,1-6), vagy Barnabás és Saul kiválasztása (13,2-3). A másodikra példa a hívek imája Péter és János szabadon bocsátása után (4,23-31), amely így fejeződik be: „Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyűltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát.”; vagy Péter beszéde Kornéliusz házában (10,34-48), amelynek során a következő történt: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalták az Istent.”

Ez a kettős működés, a hierarchiában és az egyes hívekben vagy hívek csoportjaiban, mind a mai napig fennáll és az Egyház történelme folyamán sokszor félreértések és feszültségek forrása lett. A keresztények alapvető egyenlősége mellett ugyanis megjeleníti a különbözőségeket is. A különbözőségek pedig, az emberi gyengeség és más tényezők (pl. hittani ismeretek hiányosságai) folytán könnyen rangsorrá alakultak.

A történet már az apostolokkal megkezdődött: János, a szeretett tanítvány egyszer így szólt Jézushoz: „'Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.' Jézus így válaszolt: 'Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni.'”(21) Ebből az esetből kitűnik, hogy az apostolokban, akik a legtöbbet voltak együtt Jézussal, akiket külön is tanított, akik előtt megmutatta isteni dicsőségét, s akik jobbjára és baljára akartak ülni az eljövendő messiási országban, tehát ezekben az apostolokban megvolt a karizmák monopolizálásának kísértése.

Mennyivel más magatartással találkozunk az Apostolok Cselekedeteiben, ahol lépten-nyomon azt találjuk, hogy az apostolok bőségesen közvetítették az Isten kegyelmét és együtt örültek a hívekkel a karizmák sokaságán. Péter és János, kiszabadulásuk után, a hívekkel együtt így imádkoztak: „Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” Alább pedig ez áll: „Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben” (charis).(22)

A karizmatikus megújuláson belül több kísértés jelenik meg: a benne részesült hívek a karizmák körét könnyen a rendkívüli ajándékokra szűkítik le (nyelveken szólás, prófécia, gyógyítás); ahogy János apostolnál láttuk, ezen az oldalon is felmerül a karizmák monopolizálása: „csak az a karizmatikus, aki közénk tartozik”, „mi döntjük el, hogy ki a karizmatikus”. Ez utóbbi magatartás egyébként szorosan összefügg az előzővel, vagyis a karizmák körének leszűkítésével. Ha ugyanis a karizmák valós körét tartjuk szem előtt, akkor felfigyelünk azokra is, amelyek kevésbé látványosak és nehezebben lehet róluk közvetlen tapasztalatot szerezni. „A rendkívüli nem lehet sohasem életszabály, és nem feledtetheti a lényeget.”(23) - figyelmeztet Suenens bíboros.

Az igazi, a szereteten alapuló magatartás az, ha mindenki felfedezi a saját karizmáját és ugyanakkor örül a másik ajándékának. Az alapvető egyenlőségből táplálkozó esetlegesen túlzott egyenlősdi kísértésének elkerülésére pedig segítségül hívhatjuk Szent Páltól a test teológiáját. Ebben kettős tanítás rejlik: 1. Isten mindenkinek adott egyéniségére szabott ajándékot: „Isten határozta meg mindenegyes tag feladatát a testben.”(24); 2. Ezekre az ajándékokra szüksége van az egész testnek, vagyis a test többi tagjának is: „A szem nem mondhatja a kéznek: 'Nincs rád szükségem' vagy a fej a lábnak: 'Nincs rád szükségem.'”(25)

Ez a tanítás oldhatja fel azt a helytelen szembenállást, ami hierarchia és hívek között sokszor feszül. A híveknek az Egyházért viselt felelősségében vannak különbségek, fokozatok. Ez alapvetően az egyetemes és a szolgáló papság közötti különbözőségben jelenik meg. A III.-VI. század között olyan fejlődés ment végbe, amely „mind jobban hangsúlyozza az Egyház intézményes és jogi oldalát, valamint a különbséget klerikusok és laikusok között, míg végül mintegy két osztályra különülnek el az Egyházon belül” - jegyzi meg Suenens bíboros.(26)

A Zsinat tanítása világos: „A hívők egyetemes papsága pedig és a szolgáló, azaz a hierarchikus papság egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is, másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában.”(27) Az egymáshoz rendeltség, ha tényleg megvalósul, kizárja a szembenállás lehetőségét, mert egymás szolgálatát jelenti. A szembenállás azért is elfogadhatatlan, mert, ahogy azt pl. Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levelében sokszorosan hangsúlyozza: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz.”(28) Az ugyanazon Lélektől kapott ajándékok egymás ellen nem fordíthatók, egymás ellen ki nem játszhatók. Az egység végső alapja pedig nem más, mint az a tény, hogy „az adományok csak egy-egy sugara a Léleknek, de ő maga az Ajándék, minden adományt magába záró ajándék.”(29)

Röviden, néhány pontban foglaljuk össze a lényeget:

  1. A karizmatikusság az Egyház lényegéhez, létéhez tartozik. Nem attól karizmatikus, hogy vannak benne karizmatikus emberek.

  2. A keresztség által az Egyházba kapcsolódott hívek Krisztus egyetlen papságában részesülnek, ezért alapvetően egyenlők. Ezért valamennyien felelősséggel tartoznak az Egyházért.

  3. Az Egyházért viselt felelősség a különféle karizmák gyakorlásában valósul meg. A különbözőség lehet lényegi és funkcionális.

  4. Egyik fajta különbözőség alapján sem szabad szembenállásnak keletkeznie, mert minden ajándék Istentől van a Lélek által, aki maga az Ajándék.

A zárógondolat megfogalmazásához a sokszor idézett Suenens bíborost hívom segítségül, aki valamennyiünk feladatát megfogalmazza: „Kell, hogy a püspökök, a teológusok, a papok, az elkötelezett keresztények, ki-ki a maga szintjén és karizmájával, megtestesítsék a 'megtért, Szentlélekkel eltelt' ember képét, és így taníthassák a többieknek a Mester életének hiteles üzenetét.”(30)

Adja Isten, hogy ez valamennyiünknek sikerüljön és ezzel is hitelesebbé tegyük Jézus üzenetét egymás és a külvilág számára, valamint erősítsük egymás között az egységet.

(a szerző kiérdemesült tábori püspök)


(1) Kiss J. szerk., Görög-Magyar újszövetségi szótár, Budapest, 173.

(2) V. ö. Yves Congar, Der Heilige Geist, Freiburg-Basel-Wien 1982, 276.

(3) L. J. Suenens, Új Pünkösd?, Budapest 1994, 14.

(4) Pl. LG 9.

(5) Suenens i. m. 15.

(6) V. ö. pl. Mt 11,2-5.

(7) Idézi a Katolikus Egyház Katekizmusa 766. p.

(8) SC 5.

(9) Raniero Cantalamessa, A megfeszített Krisztust hirdetjük, Budapest 1995, 48.

(10) Ireneusz, Az eretnekségek ellen III, 24, 2. in: Cantalamessa i. m. 51.

(11) Mt 28,19-20.

(12) Ld. a keresztelés szertartását.

(13) LG 10.

(14) Ef 3,27-28.

(15) Jn 13,35.

(16) I. m. 103.

(17) I. m. 273.

(18) I. m. 51-52.

(19) V. ö. Cantalamessa i. m. 49.

(20) V. ö. Suenens i. m. 25.

(21) Mk 9,38-39. V. ö. Lk 9,49

(22) ApCsel 4,30.33.

(23) Suenens i. m. 175.

(24) 1Kor 12,18.

(25) 1Kor 12,21.

(26) Suenens i. m. 117.

(27) LG

(28) 1Kor 12,4.

(29) Suenens i. m. 72.

(30) Suenens i. m. 112.
Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.