Az Egyház karizmatikussága - 2. oldal

Az Apostolok Cselekedetei, amit a Szentlélek evangéliumának is nevezhetnénk(20), két vonalon mutatja be a Lélek működését: a hierarchiában és az egyes hívekben vagy hívek csoportjaiban. Az elsőre példa Mátyás apostol, (1,15-26), a szerpapok (6,1-6), vagy Barnabás és Saul kiválasztása (13,2-3). A másodikra példa a hívek imája Péter és János szabadon bocsátása után (4,23-31), amely így fejeződik be: „Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyűltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát.”; vagy Péter beszéde Kornéliusz házában (10,34-48), amelynek során a következő történt: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalták az Istent.”

Ez a kettős működés, a hierarchiában és az egyes hívekben vagy hívek csoportjaiban, mind a mai napig fennáll és az Egyház történelme folyamán sokszor félreértések és feszültségek forrása lett. A keresztények alapvető egyenlősége mellett ugyanis megjeleníti a különbözőségeket is. A különbözőségek pedig, az emberi gyengeség és más tényezők (pl. hittani ismeretek hiányosságai) folytán könnyen rangsorrá alakultak.

A történet már az apostolokkal megkezdődött: János, a szeretett tanítvány egyszer így szólt Jézushoz: „'Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.' Jézus így válaszolt: 'Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni.'”(21) Ebből az esetből kitűnik, hogy az apostolokban, akik a legtöbbet voltak együtt Jézussal, akiket külön is tanított, akik előtt megmutatta isteni dicsőségét, s akik jobbjára és baljára akartak ülni az eljövendő messiási országban, tehát ezekben az apostolokban megvolt a karizmák monopolizálásának kísértése.

Mennyivel más magatartással találkozunk az Apostolok Cselekedeteiben, ahol lépten-nyomon azt találjuk, hogy az apostolok bőségesen közvetítették az Isten kegyelmét és együtt örültek a hívekkel a karizmák sokaságán. Péter és János, kiszabadulásuk után, a hívekkel együtt így imádkoztak: „Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” Alább pedig ez áll: „Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben” (charis).(22)

A karizmatikus megújuláson belül több kísértés jelenik meg: a benne részesült hívek a karizmák körét könnyen a rendkívüli ajándékokra szűkítik le (nyelveken szólás, prófécia, gyógyítás); ahogy János apostolnál láttuk, ezen az oldalon is felmerül a karizmák monopolizálása: „csak az a karizmatikus, aki közénk tartozik”, „mi döntjük el, hogy ki a karizmatikus”. Ez utóbbi magatartás egyébként szorosan összefügg az előzővel, vagyis a karizmák körének leszűkítésével. Ha ugyanis a karizmák valós körét tartjuk szem előtt, akkor felfigyelünk azokra is, amelyek kevésbé látványosak és nehezebben lehet róluk közvetlen tapasztalatot szerezni. „A rendkívüli nem lehet sohasem életszabály, és nem feledtetheti a lényeget.”(23) - figyelmeztet Suenens bíboros.

Az igazi, a szereteten alapuló magatartás az, ha mindenki felfedezi a saját karizmáját és ugyanakkor örül a másik ajándékának. Az alapvető egyenlőségből táplálkozó esetlegesen túlzott egyenlősdi kísértésének elkerülésére pedig segítségül hívhatjuk Szent Páltól a test teológiáját. Ebben kettős tanítás rejlik: 1. Isten mindenkinek adott egyéniségére szabott ajándékot: „Isten határozta meg mindenegyes tag feladatát a testben.”(24); 2. Ezekre az ajándékokra szüksége van az egész testnek, vagyis a test többi tagjának is: „A szem nem mondhatja a kéznek: 'Nincs rád szükségem' vagy a fej a lábnak: 'Nincs rád szükségem.'”(25)

Ez a tanítás oldhatja fel azt a helytelen szembenállást, ami hierarchia és hívek között sokszor feszül. A híveknek az Egyházért viselt felelősségében vannak különbségek, fokozatok. Ez alapvetően az egyetemes és a szolgáló papság közötti különbözőségben jelenik meg. A III.-VI. század között olyan fejlődés ment végbe, amely „mind jobban hangsúlyozza az Egyház intézményes és jogi oldalát, valamint a különbséget klerikusok és laikusok között, míg végül mintegy két osztályra különülnek el az Egyházon belül” - jegyzi meg Suenens bíboros.(26)

A Zsinat tanítása világos: „A hívők egyetemes papsága pedig és a szolgáló, azaz a hierarchikus papság egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is, másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában.”(27) Az egymáshoz rendeltség, ha tényleg megvalósul, kizárja a szembenállás lehetőségét, mert egymás szolgálatát jelenti. A szembenállás azért is elfogadhatatlan, mert, ahogy azt pl. Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levelében sokszorosan hangsúlyozza: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz.”(28) Az ugyanazon Lélektől kapott ajándékok egymás ellen nem fordíthatók, egymás ellen ki nem játszhatók. Az egység végső alapja pedig nem más, mint az a tény, hogy „az adományok csak egy-egy sugara a Léleknek, de ő maga az Ajándék, minden adományt magába záró ajándék.”(29)

Röviden, néhány pontban foglaljuk össze a lényeget:

  1. A karizmatikusság az Egyház lényegéhez, létéhez tartozik. Nem attól karizmatikus, hogy vannak benne karizmatikus emberek.

  2. A keresztség által az Egyházba kapcsolódott hívek Krisztus egyetlen papságában részesülnek, ezért alapvetően egyenlők. Ezért valamennyien felelősséggel tartoznak az Egyházért.

  3. Az Egyházért viselt felelősség a különféle karizmák gyakorlásában valósul meg. A különbözőség lehet lényegi és funkcionális.

  4. Egyik fajta különbözőség alapján sem szabad szembenállásnak keletkeznie, mert minden ajándék Istentől van a Lélek által, aki maga az Ajándék.

A zárógondolat megfogalmazásához a sokszor idézett Suenens bíborost hívom segítségül, aki valamennyiünk feladatát megfogalmazza: „Kell, hogy a püspökök, a teológusok, a papok, az elkötelezett keresztények, ki-ki a maga szintjén és karizmájával, megtestesítsék a 'megtért, Szentlélekkel eltelt' ember képét, és így taníthassák a többieknek a Mester életének hiteles üzenetét.”(30)

Adja Isten, hogy ez valamennyiünknek sikerüljön és ezzel is hitelesebbé tegyük Jézus üzenetét egymás és a külvilág számára, valamint erősítsük egymás között az egységet.

(a szerző kiérdemesült tábori püspök)


(1) Kiss J. szerk., Görög-Magyar újszövetségi szótár, Budapest, 173.

(2) V. ö. Yves Congar, Der Heilige Geist, Freiburg-Basel-Wien 1982, 276.

(3) L. J. Suenens, Új Pünkösd?, Budapest 1994, 14.

(4) Pl. LG 9.

(5) Suenens i. m. 15.

(6) V. ö. pl. Mt 11,2-5.

(7) Idézi a Katolikus Egyház Katekizmusa 766. p.

(8) SC 5.

(9) Raniero Cantalamessa, A megfeszített Krisztust hirdetjük, Budapest 1995, 48.

(10) Ireneusz, Az eretnekségek ellen III, 24, 2. in: Cantalamessa i. m. 51.

(11) Mt 28,19-20.

(12) Ld. a keresztelés szertartását.

(13) LG 10.

(14) Ef 3,27-28.

(15) Jn 13,35.

(16) I. m. 103.

(17) I. m. 273.

(18) I. m. 51-52.

(19) V. ö. Cantalamessa i. m. 49.

(20) V. ö. Suenens i. m. 25.

(21) Mk 9,38-39. V. ö. Lk 9,49

(22) ApCsel 4,30.33.

(23) Suenens i. m. 175.

(24) 1Kor 12,18.

(25) 1Kor 12,21.

(26) Suenens i. m. 117.

(27) LG

(28) 1Kor 12,4.

(29) Suenens i. m. 72.

(30) Suenens i. m. 112.
Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.