Az abortusz szerepel a hírekben, miután az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elutasította a texasi „szívverés-törvény” hatályba lépésének megakadályozását. Az új törvény tiltja az abortuszt a magzati szívhang észlelése után, amely általában a terhesség hatodik hete körül hallható.

Bár a texasi törvényt engedélyezték, hogy hatályba lépjen, az ügy korántsem dőlt el.

Az ügyet peres úton fogják tárgyalni, és a Biden-kormányzat „az egész kormány erőfeszítéseit ígérte… annak kiderítésére, hogy a szövetségi kormány milyen lépéseket tehet annak érdekében, hogy a texasi nők számára biztosítsa a Roe által védett biztonságos és legális abortuszhoz való hozzáférést.”

A helyzet minden bizonnyal kiélezi a vitát az Egyház abortuszról szóló tanításáról és a katolikusok kötelezettségeiről a közéletben.

De míg sok katolikus tudja, hogy mit tanít az Egyház az abortusz erkölcsösségéről, ritkábban beszélnek arról, hogy mit mond az Egyház az abortusz törvényességéről. 

Tanít-e tehát az Egyház valamit az abortusz jogi védelméről? A Pillar megvizsgálja:

A Katekizmus

A legtöbb katolikus, aki azt kérdezi, hogy mit tanít az Egyház, természetesen a Katolikus Egyház Katekizmusát hívja segítségül először.

A Katekizmus megerősíti „minden terhességmegszakítás erkölcsi gonoszságát”, és azt mondja, hogy az Egyház „változatlan és megváltoztathatatlan” tanítása szerint az abortusz akarása, akár eszközként, akár célként, „súlyosan ellentétes az erkölcsi törvénnyel.”

Természetesen szinte mindenki tudja, hogy az Egyház tanítása szerint az abortusz nagyon súlyos bűn.

De nem minden bűn bűncselekmény az Egyház saját törvénye szerint. És az Egyház nem tanítja azt, hogy csak azért, mert valami bűnös, az államnak be kellene tiltania.

Így van. Az abortusz bűn. De az Egyház valóban azt mondja, hogy az az abortusznak illegálisnak kellene lennie?

Igen.

A Hittani Kongregáció 1974-ben egyenesen fogalmazott a „Nyilatkozat a terhességmegszakításról” című dokumentumában [magyarul az összefoglaló elérhető itt]

„Egy olyan törvény, amely elvben elismerné az abortusz jogszerűségét” – mondta a CDF – „önmagában erkölcstelen.”

A Katekizmus ezt így fogalmazza meg:

„A személy elidegeníthetetlen jogait a polgári társadalomnak és a közhatalomnak el kell ismernie és tiszteletben kell tartania… Ebben az összefüggésben föl kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezen alapvető emberi jogok közé tartozik az élethez és a testi épséghez való jog, mellyel minden emberi teremtmény rendelkezik fogantatása pillanatától egészen a halálig.”

A Gaudium et Spes, a II. vatikáni zsinat pasztorális konstitúciója az Egyházról a modern világban, bár nem részletezi túlságosan, de egyenesen bűncselekménynek nevezi az abortuszt:

„Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett.”

Úgy tűnik, hogy ez a kijelentés vezérli a témával kapcsolatos későbbi egyházi dokumentumokat, beleértve az egyházjog rendelkezéseit is.

Sokan azzal érvelnek, hogy az az abortusz betiltása politikai kérdésre vonatkozó vallási ítéletet tesz lehetővé. Mit mond erről az Egyház?

II. János Pál az Evangelium vitae-ben foglalkozott ezzel a kérdéssel. A következőket mondta:

„Az abortusz vagy az eutanázia törvényes megtűrése semmiképp sem hivatkozhat mások lelkiismeretének tiszteletben tartására, mert a társadalomnak joga és kötelessége védekezni azon visszaélések ellen, melyeket a lelkiismeretre és a szabadságra hivatkozva igazolhatnának.”

Egy 1987-es CDF dokumentum pedig így fogalmaz:

„Az utalás az egyes kutató saját lelkiismeretére és önkorlátozására… nem lehet elegendő arra, hogy a személyes jogokat és a nyilvános rendet megőrizzük.”

Egyesek azzal is érveltek, hogy egy állam nem tilthatja be, vagy akár csak erősen korlátozhatja az abortuszt, ha nincs megfelelő szociális védőháló az anyák és az abortusz betiltása következtében megszülető gyermekek ellátására.

Az Egyház természetesen elismeri a társadalmi igazságosság fogalmát – sőt, tulajdonképpen mintegy kitalálta a fogalmat. A tanítóhivatali dokumentumok felsorolják a hozzáférhető egészségügyi ellátást, a tisztességes lakhatást, az igazságos béreket és a szociális igazságosság más aspektusait, mint emberi jogokat, amelyek az emberi méltóságban gyökereznek, és szükségesek az igazságos és humánus társadalom biztosításához.

Ugyanakkor az egyház az elmúlt évtizedekben azt tanította, hogy az abortusz elleni jogi védelem az első alapelvek kérdése, amely nem függ más javak elérésétől, hanem azok szükséges előfeltétele. 

A CDF például 1987-ben azt tanította, hogy „Ha az államhatalom nem áll minden állampolgár jogainak szolgálatába, különleges módon azokéba, akik a leggyengébbek, akkor a jogállamiság alapjait ássák alá.”

A CDF 1974-es dokumentumában azt tanította, hogy „az emberi személy első számú joga az élete. Vannak más javai is, és vannak értékesebbek, de ez az egy alapvető – az összes többi feltétele. Ezért mindenekelőtt ezt kell védeni.”

Rendben, az Egyház szerint az abortusznak illegálisnak kell lennie. De ez nem jelenti azt, hogy a kormánynak büntetőeljárás alá kell vonnia embereket emiatt – igaz?

Valójában a CDF 1987-ben azt mondta, hogy az abortusz jogi védelmének megszüntetése nem elég. Azt mondta, hogy az államnak kötelessége, hogy az abortuszt bűncselekménynek nyilvánítsa, mégpedig olyannak, melynek jogi következményei vannak:

„A még meg nem született gyermek tiszteletéből és védelméből, melyet fogantatásának első pillanatától biztosítanunk kell számára, következik, hogy a törvénynek megfelelő büntető intézkedéseket kell jogainak minden szándékos megsértésére kilátásba helyezni.”

A CDF nem mondta meg, hogy kinek kellene büntetőjogi szankciókkal szembenéznie az abortusz bűntette miatt, de a katolikus etikusok leggyakrabban olyan törvényeket követeltek, amelyek az abortuszt végző orvosokat büntetik, nem pedig az abortuszon áteső nőket.

Mit mond tehát az egyházjog?

Az egyház kánonjoga szerint aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik.

 Az abortuszt végző orvosokkal és azokkal az emberekkel együtt, akik szükséges szerepet játszanak abban, hogy egy adott abortusz megtörténjen, az egyházjog büntetőjogi szankciókkal sújtja az abortuszon áteső anyákat – ezt a tényt néha élesen bírálják.

De nem minden katolikus nő kerül kiközösítés alá, aki abortuszon esik át. Sok nő szörnyű személyes körülmények között, óriási nyomás alatt, és gyakran akkor megy el abortuszra, amikor úgy érzi, hogy nincs más választása.

Ezek a körülmények befolyásolják annak lehetőségét, hogy valóban kiközösítést vonjanak magukra – ha nem szabadon és saját akaratuk birtokában cselekszenek, akkor nem mondható el róluk, hogy kánonilag bűnt követtek el.

A Katekizmus ezt így magyarázza:

„Az Egyház az emberi élet elleni bűncselekményt a kiközösítés egyházi büntetésével sújtja… [De] az Egyház ezzel nem beszűkíteni akarja az irgalmasság terét, hanem kifejezésre juttatja az elkövetett bűn súlyosságát, a megölt csecsemőnek, szüleinek és az egész társadalomnak okozott jóvátehetetlen kárt.”

Ferenc pápa minden papra kiterjesztette annak lehetőségét, hogy elengedje az abortusz miatti kiközösítés büntetését – ami azt jelenti, hogy minden katolikus, aki részt vett művi terhességmegszakításban, felhozhatja ezt az ügyet a szentségi gyónásban, és válaszul megkaphatja Isten irgalmának teljességét.

Mellékesen megjegyezném, hogy a kánonistáknak gyakran kell elmagyarázniuk, hogy ez a törvény és büntetés szűk körben érvényesül – például nincs kiközösítés azokra a politikusokra, akik az abortusz jogi védelme mellett kampányolnak vagy szavaznak.

Miért nem?

Mert a kiközösítés büntetése azokat terheli, akik közvetlenül részt vesznek egy adott abortusz elősegítésében. Egy politikus, aki a liberalizált abortuszpolitika mellett szavaz, az erkölcsi együttműködés szempontjából túlságosan távol áll ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy egy adott abortuszt segít elő. Az ilyen politikusokat azonban el lehet tiltani a szentáldozáshoz járulástól, ha püspökük vagy a szentáldozás kiszolgáltatója úgy ítéli meg, hogy teljesülnek a 915. kánon kritériumai – mondta Joseph Ratzinger bíboros 2004-ben az amerikai püspököknek.

Van-e törvénye Vatikáni Városállamnak az abortuszról?

Ez egy érdekes kérdés, és jó volt utánajárni. Szóval köszönöm, hogy megkérdeztétek.

Vatikánváros joga, nem meglepő módon, elismeri az egyházjog elsőbbségét saját büntető törvénykönyvében, amelyet “első normatív forrásnak és első értelmező hivatkozásnak” nevez. Mint ilyen, az abortusznak az Egyházi Törvénykönyv által történő saját kriminalizálása gyakorlatilag a városállam polgári joga.

Történelmileg, amikor Vatikánváros szuverén joghatósága az 1920-as években létrejött, saját jogába importálta Olaszország büntető törvénykönyvét, amely akkoriban szintén kriminalizálta az abortuszt.

Vannak bizonyos szerződéses és konkordátum-mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik, hogy az olasz törvények változásai automatikusan tükröződjenek Vatikánváros törvényeiben, de a folyamatnak vannak fékjei annak biztosítására, mivel Olaszország egyre szekularizáltabbá vált, hogy a Vatikán törvényei összhangban maradjanak az egyházi tanítással.

Olaszország az 1970-es években dekriminalizálta az abortuszt. De törvényeinek változása nem került át a Vatikánba, mert a vatikáni törvények szerint a vonatkozó olasz törvényeket átveszik, „feltéve, hogy azok [a törvények] nem ellentétesek az isteni törvény előírásaival, sem az egyházjog általános elveivel.”

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2023. november 13.