Reconciliatio et poenitentia
II. János Pál pápa apostoli buzdítása a kiengesztelődésről és bűnbánatról a mai Egyház küldetésében, a püspökökhöz, papokhoz és a hívekhez
1984 december 2.
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
1. Ennek az okmánynak eredete és jelentősége
2. Egy széthulló világ
3. A kiengesztelődés vágya
4. A szinódus nézőpontja
ELSŐ RÉSZ: KIENGESZTELŐDÉS ÉS BŰNBÁNAT
Az Egyház feladata és kötelezettsége
Első fejezet: A tékozló fiú
5. A kiengesztelődés egy példája.
6. A testvérről, aki elveszett
…a testvérnek, ki otthon maradt.
Második fejezet: A kiengesztelődés forrásaihoz
7. A kiengesztelődést adó Krisztus fényében
8. Kiengesztelődés az Egyház által
9. A kiengesztelődött Egyház
Harmadik fejezet: Isten kezdeményezése és az egyház szolgálata
10. A kiengesztelődés Istennél kezdődik
11. Az Egyház a kiengesztelődés szentsége
12. A kiengesztelődés más útjai
MÁSODIK RÉSZ: A SZERETET ERŐSEBB A BŰNNÉL
13. Az ember drámája
Első fejezet: A bűn misztériuma
14. Istennel szembeni engedetlenség
15. Megosztottság a testvérek között
16. Személyes bűn és közösségi bűn
17. Halálos bűn – bocsánatos bűn
18. A bűn iránti érzék elvesztése
Második fejezet: A hit titka
19. A hit
20. A sacramentum pietatis maga Krisztus
21. A keresztény ember törekvése
22. Úton a kiengesztelődött élet felé
HARMADIK RÉSZ: A BŰNBÁNAT ÉS KIENGESZTELŐDÉS PASZTORÁCIÓJA
23. A bűnbánat és a kiengesztelődés szolgálata
Első fejezet: A bűnbánat és kiengesztelődés eszközei és útjai
24. A tanítás és a szentségek
25. A dialógus
26. A katekézis
27. A szentségek
Második fejezet: A BŰNBÁNAT ÉS A KIENGESZTELŐDÉS SZENTSÉGE
28. A bűnbánat szentsége
29. „Akinek megbocsátjátok bűneit”
30. A megbocsátás szentsége
31. Néhány alapvető megfontolás
32. A bűnbánat szentségének formája
33. A bűnbánat szentsége általános feloldozással
34. Néhány nehéz eset
1. ENNEK AZ OKMÁNYNAK EREDETE ÉS JELENTŐSÉGE
A kiengesztelődésről és bűnbánatról szólva, a mai világ embereinek – férfiaknak és nőknek egyaránt – fel kell figyelniök és újra át kell gondolniok Jézus Krisztusnak, megváltónknak és tanítónknak azokat a szavait, amelyekkel működését megkezdte: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!”[1] Mai, élő nyelvre fordítva: fogadjátok el a szeretet örömteljes jóhírét, az istengyermekké fogadást és az ebből következő testvériséget.
Sokakban ég a vágy, hogy korunk emberét és világát jobban megismerjék és megértsék, hogy az őket érintő bonyolult kérdéseket megoldják, hogy problémáikat és titkaikat felfedjék, hogy differenciáltan ismerjék meg a bennük erjedő jónak és rossznak kovászát. Ez a törekvés már régóta oly sokakat indított arra, hogy az embert és világát tanulmányozzák. Ez foglalkoztatta a történészeket és a szociológusokat, filozófusokat és teológusokat, pszichológusokat és humanistákat, költőket és misztikusokat: de mindenekelőtt ezt teszi – gondterhelten, de mégis reményteljesen – a lelkipásztor is.
Ez a vizsgálódás rendkívüli módon tűnik ki a II. vatikáni egyetemes zsinat nagyfontosságú pasztorális konstitúciójának, a Gaudium et spes-nek főként a bevezetéséből és részletes, hangsúlyozott megállapításaiból. Kitűnik ez továbbá tiszteletreméltó elődeink néhány lelkipásztori bölcsességgel és szeretettel megfogalmazott tanításából. Az ő kiemelkedő eredményüket a történelmi és prófétai jellegű egyetemes zsinat fémjelezte.
Nemcsak mások, hanem a lelkipásztorok is fájdalmasan látják, hogy a mai világ és emberiség jellegzetes vonásai között mily sok, mély és fájdalmas meghasonlás található.
Szakadás mutatkozik személyek és csoportok között, legmagasabb szinten népek és nemzetek között, szembenálló országok blokkjai között; valamennyi lélegzetelállítóan tör a hatalomra. Nem nehéz e megosztottság gyökereinél olyan összeütközéseket találni, melyek vitában és viszályban elmérgesednek, ahelyett hogy tárgyalások útján találnának rá megoldást.
Aki a megosztottság okait keresi, gondosan elemzi, nagyon különböző indítékokat talál: egyes csoportok, szociális osztályok és országok között egyre növekvő egyenlőtlenségektől egészen az engesztelhetetlen ideológiai szembenállásig; gazdasági érdekektől egészen a politikai feszültségig, törzsi ellentétektől a faji és vallási megkülönböztetésig. Szembeötlő realitások adják a megosztottság nyomorúságos arculatát: ezekből erednek és súlyosnak, szinte elháríthatatlannak tűnnek. Korunk sok társadalmi keservéből a következőket említjük:
– az alapvető emberi jogok, elsősorban az élethez, az emberhez méltó életre való jog eltiprása; ez annál botrányosabb, mert egy eddig ismeretlen mellébeszéléssel találkozunk a kérdésben;
– az egyesek és közösségek szabadsága ellen irányuló törekvés, az állandó zaklatás, amely alól nem kivétel a vallás sem. Mindenkinek joga van, hogy saját vallása legyen, azt vallja és élje;
– a megkülönböztetés sokféle formája: faji, kulturális, vallási stb.
– erőszak és terrorizmus;
– a kínzás alkalmazása; az elnyomás igazságtalan és törvénytelen formái;
– a hagyományos és atomfegyverek felhalmozása, a fegyverkezési verseny és a vele párosult hadi kiadások, melyekből javítható lenne a népek méltatlan nyomora, az elmaradottak szociális és gazdasági helyzete;
– a világ javainak és a civilizáció áldásainak igazságtalan elosztása, mely csúcsát olyan társadalmi berendezkedésben érte el, amelyben az emberi életfeltételek közötti különbség a gazdagok és a szegények között egyre növekszik.[2]
Ennek a megosztottságnak hatalmas ereje alapjaiban szakítja szét a világot, amelyben élünk.[3]
Így nem csodálkozhatunk az Egyházon, mely sohasem olvad össze a világgal, hogy azonosuljon vele, és sohasem lesz a világból való, mégis ebbe a világba illeszkedik, szól a világhoz, sőt párbeszédet folytat vele.[4] Benne is fellelhetők a megosztottság jelei és hatásai, melyek az emberi közösséget megsebezték. Az Egyház – azontúl, hogy évszázadok óta megalázó szakadás bontja meg a keresztény közösséget – napjainkban saját kebelén belül, saját tagjai között meghasonlástól szenved a különböző vélekedések és törekvések miatt, melyek a tanítás és lelkipásztorkodás területén jelentkeznek. Ezek a meghasonlások olykor gyógyíthatatlannak tűnnek.[5]
Bár ezek a gyötrelmek első pillantásra megrázóak, mégis ha magasabb szempontból nézzük őket, felfedezhetjük ezek gyökerét: ez az a sérülés,mely az emberi lélek legbensejét érte. A hit világánál ezt bűnnek nevezzük, mely az eredendő bűnnel kezdődik. Ezt mindenki örökségként kapta az ősszülőktől származásánál fogva, és ez folytatódik azzal a bűnnel, amelyet mindannyian elkövetünk saját szabadságunkkal visszaélve.
Mégis, ha valaki eléggé mélyrehatóan elemzi ezt a megosztottságot, észre kell vennie benne a jóakaratú emberek, az igaz keresztények vágyát, mely a szakadás megszüntetésére, a sebek behegesztésére, az egység minden szinten való helyreállítására törekszik.
A kiengesztelődésnek ez a vágya sokakban szenvedélyes törekvésként, nosztalgikusan jelentkezik, noha ezt a jelzőt nem szoktuk használni.
Egyesek számára ez az egész csak ábránd, mely alkalmas cselfogás lehet a társadalom átalakítására; mások szerint pedig sürgős és sok megfontolást igénylő kérdés. Olyan célt állít elénk, melyet csak az értelem és a cselekvés révén érhetünk el. Ennek minden esetben kétségtelen motívuma társadalmunk őszinte és tartós kiengesztelődés-vágya, következménye pedig feltartóztathatatlan békeakarata. És ez – ha paradoxonnak tűnik is – annál erősebb, minél erőteljesebben jelentkeznek a megosztottság okai.
Mindenesetre ennek a megbékélésnek mélyebbre kell hatolnia, mint amilyen mély a megosztottság. A kiengesztelődés vágya és maga a kiengesztelődés csak olyan mértékben válik hatékonnyá, amilyen mértékben képes az eredeti sebesülést gyógyítani, mert ez minden másnak a gyökere. És ez a bűn.
Ezért minden intézménynek vagy szervezetnek, amely az embernek szolgálni akar és meg akarja menteni alapvető érdekeit, figyelő tekintetét a kiengesztelődésre kell vetnie, hogy annak jelentőségét és horderejét jobban megérthesse, és így le tudja vonni belőle a szükséges és gyakorlati következtetéseket.
De Krisztus Egyháza sem zárkózhat el ez elől. Egy anya odaadásával és egy tanító okosságával buzgón és körültekintően munkálkodik, hogy a szakadás jelei mellett a kiengesztelődés ugyanolyan fontos és jelentős jeleit keresse. Tudatában van annak: számára különös módon adottak a lehetőségek, és a küldetése is kötelezi, hogy a kiengesztelődés igaz és vallásos jellegét úgy hangoztassa, hogy az egység és béke kérdésének lényeges aspektusait jobban megvilágítsa.
Elődeim szüntelenül hirdették a kiengesztelődést, és az egész emberiséget, minden csoportot, minden emberi közösséget, melyet megosztottnak és meghasonlottnak láttak, kiengesztelődésre szólítottak fel.[6]
Én magam, belső indításra, meggyőződésem szerint felső sugalmazásra és az egész emberiség kérésére hallgatva kétszer is, bár különböző módon, de mindig ünnepélyesen és hivatásszerűen szóltam a kiengesztelődésről. Először, amikor a VI. püspöki szinódust összehívtam, azután amikor a megváltásunk 1950. évfordulójára hirdetett jubileumi szentév középponti gondolatává tettem.[7] Amikor a szinódus számára témát kellett kijelölnöm, teljesen egyetértettem számos püspöktestvérem javaslatával, hogy legyen az a kiengesztelődés, szoros kapcsolatban a bűnbánattal, pontosabban: kiengesztelődés és bűnbánat az Egyház küldetésében.[8]
A bánat kifejezése és fogalma nagyon összetett. Ha a metanoiával kapcsolatban nézzük, amint azt a szinoptikusok használják, akkor a bánat a szív belső megváltozását jelenti Isten szavára, Isten országáért.[9] De a bűnbánat az életmód megváltoztatását is jelenti, a szív megtérésével összhangban. Ebben az értelemben a „bűnbánattartás” kiegészül „a bűnbánat méltó gyümölcseinek termésével”.[10] Az ember egész létmódja beletartozik ebbe, kész állandóan a jobbra. A bűnbánat csak akkor igazi és hatékony, ha cselekedetekben és magatartásban valósul meg. Ebben az értelemben a keresztény szóhasználatban a bűnbánat aszkézisnek mondható, mely az ember meghatározott és mindennapi erőfeszítése Isten kegyelmi segítségével; életét elveszti Krisztus akarata szerint, hogy azt valóságosan megnyerhesse,[11] a régi embert levetkőzi, hogy az újat felölthesse,[12] mindent legyűr, ami tesi, hogy a lelki érvényesüljön, a földiek helyett a mennyeiekre tör,[13] ahol Krisztus van.[14] A bűnbánat tehát fordulat, mely a szívtől indíttatva a cselekedetekre irányul és átfogja a keresztény ember egész életét.
Mindezekben az értelmezésekben a bűnbánat szorosan kapcsolódik a kiengesztelődéshez, mert az „Istennel és önmagunkkal való kiengesztelődés” megköveteli, hogy legyőzzük azt a gyökeres törést, melyet a bűn okozott. Ez csak belső fordulatban vagy változásban történhet, mely a mindennapi élet bűnbánati cselekményeiben nyilvánul meg.
A szinódus első dokumentuma a lineamenta (‘vázlat’) azért készült, hogy kijelölje a témát, és néhány alapvető szempontot kiemeljen. Ez lehetővé tette az egész világon az egyházi közösségeknek, hogy két éven át foglalkozzanak ezzel a mindenkit érdeklő kérdéssel – a bűnbánattal és a kiengesztelődéssel. Alkalmat kaptak, hogy átgondolják, és ebből a keresztény élethez és apostolkodáshoz új erőt merítsenek. A szinódus közvetlen előkészítéseként tovább mélyítették a kérdést, és az Instrumentum laborisban (‘fogalmazvány’) a püspököknek és munkatársaiknak kellő időben megküldtük. Végül a szinódusi atyák azok segítségével, akik a szinódusra meghívást kaptak, mély felelősségtudattal tárgyalták ezt a témát és vele kapcsolatban számos különböző kérdést. A vitákból, egyező véleményekből, tüzetes és alapos tanulmányokból és kutatásokból összeállt egy nagyértékű kincs, mely a záróokmányban, a Propositiones-ban (‘javaslatok’) nyert lényeges és világos összefoglalást.
A szinódus nem siklott át a kiengesztelődés ama részletein sem, melyek bármi módon alkalmasak a feszültségek enyhítésére és az ellentétek megoldására, a kisebb és nagyobb szakadások leküzdésére és az egység visszaállítására. De főként azon fáradozott, hogy az egyes feszültségeket vizsgálva felfedezze azt a rejtett közös gyökeret, azt az ősi kiengesztelődést, mely minden emberi szívben és tudatban, minden ilyen ügyben a kiengesztelődés forrása lehetne.
A kiengesztelődés dolgában, bármilyen mértékben válik az szükségessé, az Egyház rendelkezik azzal a különös és sajátos adománnyal, hogy egészen le tudjon nyúlni a kiengesztelődés legmélyebb eredetéhez. Küldetésének lényegéből ered, hogy kötelessége egészen a gyökerekig, a bűn okozta legmélyebb sebig lenyúlni, azt gyógyítani, és egyúttal a kiengesztelődést ott kezdeni, amely azután minden más és további kiengesztelődés alapja lehet. Ez volt az Egyház szándéka, és ezt fejtette ki a szinódus.
Erről a kiengesztelődésről beszél a Szentírás, amikor arra buzdít minket, hogy minden erőnkkel erre törekedjünk,[15] de figyelmeztet is, hogy az az Isten irgalmas adománya az ember számára.[16] Az egész emberiség üdvtörténete, de az egyeseké is, mindig a kiengesztelődés története, melyben Isten, mert ő Atya, emberré lett Fiának vére és keresztje által a világot önmagával kiengesztelte, és így megteremtette a kiengesztelődöttek új családját.
Szükséges a kiengesztelődés, mert előzőleg törés támadt a bűn miatt, melyből a meghasonlás további formái keletkeztek az ember bensejében és környezetében. Tehát, hogy a kiengesztelődés teljes legyen, szükségszerűen a bűn legmélyebb gyökereitől kell megszabadulnunk. Így a megtérés és bűnbánat szoros egységet alkotnak. Lehetetlen a kettőt szétválasztani, vagy az egyikről szólva a másikat elhallgatni.
A szinódus egyidejűleg szólt az egész emberiségnek és minden egyes személynek benső megtéréséről, Istenhez való visszatérésről; ezzel ki akarta fejezni,hogy nincs emberi egység, hacsak szívében mindenki meg nem változik. A személyes megtérés az emberek közötti egyetértés szükséges útja.[17]
Ha az Egyház a kiengesztelődés jóhírét hangoztatja, és meghív arra, hogy a szentségek útján meg is valósítsuk, akkor valóban prófétai módon cselekszik: megmutatja az ember gonoszságának szennyes forrását, megmutatja a meghasonlás okát, és felkelti a reményt, hogy legyőzhetőek a feszültségek és a szakadások. Így minden területen egyetértésre és békére juthatunk. Ez az emberiség minden közösségének vágya.
Az Egyház megkezdené egy gyűlölettől és erőszaktól terhelt történelmi kor átalakítását a szeretet civilizációjává. Mindenkinek felajánlja az evangélium szentségi elveit ahhoz az ősi kiengesztelődéshez, amelyből minden további kiengesztelő magatartás és cselekvés – közösségi téren is– megvalósulhat.
Erről a kiengesztelődésről mint a megtérés gyümölcséről, szól ez az apostoli irat. Mert amiként az előző három püspöki szinóduson történt, a résztvevő atyák munkájuk eredményét ismét átadták Róma püspökének, az egyetemes Egyház pásztorának, a püspöki kollégium fejének, a szóban forgó szinódus elnökének. Hivatalom terhes és hálás feladataként vettem át a szinódus bőséges gazdagságát, hogy abból merítsek anyagot a kiengesztelődés és bűnbánat tárgyában egy tanító és lelkipásztori íráshoz, melyet Isten népéhez intézek.
Az első részben szólok az Egyházról: hogyan tölti be küldetését az emberi szívek megtérésében, ember és Isten, ember és embertestvére, ember és az egész teremtett világ a kiengesztelődésben. A második részben rámutatok minden sebzettség és szakadás gyökerére, okára: a bűnre, mindenekelőtt Istenhez való viszonyunkban. Végül felajánlom azokat az eszközöket, amelyek az Egyház révén lehetővé teszik a teljes kiengesztelődést Isten és ember között, következésképpen az emberek számára egymás között is.
Az okmány, melyet most átadok a híveknek, vagy azoknak is, akik érdeklődve és őszinte szívvel fogadják, legyen kötelességszerű válasz a szinódusnak hozzám intézett kérésére. De ez – az igazság és az igazságosság szerint – magának a szinódusnak a munkája. E lapok tartalmilag a szinódus távolabbi és közelebbi előkészületeiből, a lineamentából, a szinódus állásfoglalásából és az egyes munkacsoportok eredményéből, de főként a 63 javaslatból származnak. Ez a gyümölcse az atyák közös munkájának, kikhez még a keleti egyház képviselői is csatlakoztak, kiknek teológiai, spirituális és liturgikus öröksége oly gazdag ebben a témakörben is. Továbbá a szinódus titkárságának tanácsa két fontos ülésen összefoglalta a lezárult szinódus eredményeit és irányvonalait, elkészítette a témák vázlatát, melyek legmegfelelőbbnek látszanak ehhez a dokumentumhoz. Hálás vagyok azoknak, akik ebben a munkában részt vettek. Küldetésünk tudatában közzé akarjuk tenni mindazt, amit a szinódus oktatási és lelkipásztori kincseiből hasznosnak látunk a mai idők minden embere számára, történelmünk csodálatos, de nehéz napjaiban.
Ezt a nagyon fontos dolgot el kell végeznünk, amikor még sokak szívében él a szentév emléke, mely teljesen a bűnbánatnak, megtérésnek és kiengesztelődésnek szolgálatában állt. Ez a buzdító irat, melyet püspöktestvéreimnek és a velük közösen munkálkodó papoknak, diakónusoknak, mindkét nembeli szerzeteseknek és valamennyi hívőnek, férfiaknak és nőknek egyaránt most átadok, szolgáljon nekik segítségül személyes hitük gyarapodására és elmélyítésére. Legyen kovász, mely feléleszti az emberek szívében a békét és a testvériséget, a reményt és az örömet. Legyen érték, mely az evangéliumból fakad; melyet elfogadunk átelmélkedünk, melyet napról napra életté váltunk Máriával a mi Urunk Jézus Krisztus anyjával, aki által Isten mindent kiengesztelt önmagával.[18]
ELSŐ RÉSZ
AZ EGYHÁZ FELADATA ÉS KÖTELEZETTSÉGE
A KIENGESZTELŐDÉS ÉS BŰNBÁNAT
ELSŐ FEJEZET:
A tékozló fiú
A kiengesztelődés egy példája
Ennek az apostoli írásnak kezdetén lelki szemeim előtt megjelenik Szent Lukács rendkívüli, mély vallási és emberi tartalmú története, melyet már a Dives in misericordia enciklikában igyekeztem kifejteni.[19] A tékozló fiú történetére gondolok.[20]
5. A TESTVÉRRŐL, AKI ELVESZETT
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabb így szólt atyjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét.” Ezeket elmondva Jézus az ifjú esetét megindítóan, határozottan írja le: könnyelmű távozását az atyai házból, vagyonának eltékozlását kicsapongó és értelmetlen élettel, az idegenség és éhség sötét napjait, de még inkább elveszett méltóságát, lealjasodását és szégyenét, végül a honvágyat, a hazatérés bátorságát, az atyai fogadtatást. Az atya nem feledkezett meg fiáról; ellenkezőleg változatlanul megtartotta szeretetében és törődött vele. Így azt, kit mindig várt, most átölelte, nagy lakomát rendezett, mert „aki halott volt, életre kelt, aki elveszett megkerült”.
Az ember – bárki ember – ilyen tékozló fiú, kit megszédített a kísértés, hogy különváljon atyjától, hogy független életmódot folytathasson; ebben a kísértésben elbukott; csalódva a hívságban, mely elvakította, magára maradva, önbecsülését elvesztve, ott maradt kifosztottan, amikor teljesen a maga számára akart egy világot teremteni; nyomorúságának mélyén is gyötörte a honvágy, hogy visszatérjen atyjához. Isten, mint az atya, kiről a példabeszédben szó volt, várja fia hazatérését, a visszatérőt átöleli, az új találkozás örömére asztalt terít lakomára, amelyen a kiengesztelődést ünneplik.
Ebben a parabolában a legmegkapóbb az az ünnepélyes és szeretetteljes fogadtatás, melyet az atya a hazatérő fiának nyújtott: Isten irgalmasságának jele, ki mindig kész megbocsátani. Mondjuk ki menten: a kiengesztelődés elsősorban az Atya ajándéka.
6. …A TESTVÉRNEK, KI OTTHON MARADT
A hasonlat szól az idősebb testvérről is, ki visszautasította a lakomán való részvételt. Szemére vetette a fiatalabb testvérnek bűnös életmódját, az atyának pedig a fogadtatást, melyben tékozló fiát részesítette, miközben ő, aki mindig szófogadó és hűséges volt atyja és otthona iránt, őneki sohasem engedték meg – amint mondotta –, hogy barátaival lakmározzék. Ez annak jele, hogy nem érti atyja jóságát. Amíg ez a testvér, önmagától és szolgálatától eltelve, irigyen, telve keserűséggel és haraggal meg nem tér, atyjával és testvérével ki nem engesztelődik, addig nem lesz teljes az önmagára találás és találkozás lakomája.
Minden ember olyan mint az idősebb testvér. Az önzés féltékennyé teszi, megkeményíti szívét, elvakítja és elzárja a többiektől és Istentől. Az Atya jósága, irgalma bosszantja és botránkoztatja; a hazatérő fiú szerencséje keserű neki.[21] Az embernek e tekintetben is meg kell térnie és ki kell engesztelődnie.
A tékozló fiú parabolája Isten, az Atya nagy szeretetének csodálatos története, aki hazatérő fiának ajándékul adja a teljes kiengesztelődést. Az idősebb fiú alakja ugyanarra az önzésre emlékeztet, mely az embereket kettéosztja, azért ez a hasonlat az emberiség családjának történetévé lesz. Feltárja helyzetünket, és megmutatja a járható utat. A tékozló fiú honvágya és hazatérése, megtérése az atyai házba, és a megbocsátás után atyja karjaiba azoknak képe, akik szívük mélyéből vágyódnak kiengesztelődésre minden területen, fenntartás nélkül. Belső bizonyossággal látják,hogy ez csak akkor lehetséges, ha abból az első, alapvető kiengesztelésből fakad, mely az embert az Isten-nélküliség távolságából visszavezeti az Istennel való gyermeki barátsághoz, kinek végtelen irgalmát ő ismeri. De ha a másik fiú szempontjából nézzük a történetet, meglátjuk az emberiség családjának helyzetét, melyet az önzés megosztott; és megvilágosodnak azokat a nehézségek, melyek egy kiengesztelt és egységes családhoz vezető út akadályai; felismerjük, hogy az embernek szíve legmélyén kell megváltoznia, fel kell fedeznie az Atya irgalmasságát, és le kell gyűrnie a testvérek közötti értetlenséget és ellenségeskedést.
Ennek a bűnt eltörlő irgalmasságról szóló kimeríthetetlen parabolának a fényénél érti meg az Egyház a maga küldetését, hogy az Úr nyomdokain munkálkodjék a szív mélyéből fakadó megtérésen és kiengesztelődésen Isten és ember, illetőleg ember és ember között. És lássa meg, hogy e kettő szorosan összefügg.
Az apostoli buzdítás teljes szövege megtalálható itt.
Létrehozva 2021. augusztus 29.
