Rosarium Virginis Mariae

alt

II. JÁNOS PÁL PÁPA apostoli levele a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről (2002)

BEVEZETÉS

1. A Boldogságos Szűz rózsafüzére, mely a második évezredben a Szentlélek indítására fokozatosan alakult ki, olyan imádság, melyet sok szent szeretett, és a Tanítóhivatal buzdít imádkozására. A maga egyszerűségében és mélységében most, az épp megkezdődött harmadik évezredben is nagyon jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje. Nagyon jól beleillik annak a kereszténységnek a lelki útjába, mely 2000 év múltán sem veszített semmit a kezdeti frissességből, s érzi Isten Szentlelkének „evezz a mélyre” késztetését, hogy újra elmondja, sőt elkiáltsa a világnak, hogy Krisztus, az Úr és Üdvözítő, „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „az emberi történelem célja, az a végpont, melyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak”.[1]

A rózsafüzér ugyanis – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása.[2] Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnifikátja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.

A római pápák és a rózsafüzér
2. Sok elődöm nagy jelentőséget tulajdonított ennek az imádságnak. Ebből a szempontból külön említést érdemel XIII. Leó, aki 1883. szeptember 1-én tette közzé Supremi apostolatus officio kezdetű enciklikáját.[3] E fontos dokumentum kezdete volt számos egyéb, a rózsafüzérre vonatkozó megnyilatkozásnak, és úgy mutatta be, mint hatékony spirituális segítséget a társadalom bajaira. A legutóbbi pápák közül, akikre mind jellemző volt a rózsafüzér szorgalmazása, szeretném megemlíteni a zsinati időszakból Boldog XXIII. Jánost,[4] s főként VI. Pált, aki a Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában – a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat indításaival összhangban – hangsúlyozta a rózsafüzér evangéliumi jellegét és krisztológiai irányultságát.

Végül én magam nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a rózsafüzér gyakori imádkozására buzdítsak. Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben. Ennek emléke nagyon erősen föléledt bennem legutóbbi lengyelországi utamon, főként a Kálvária kegyhely meglátogatásakor. A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatétekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1978. október 29-én, éppen két héttel a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...).

Elmondható, hogy a rózsafüzér imádság-kommentár a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciójának utolsó fejezetéhez. Ahhoz a fejezethez, mely Isten Anyjának csodálatos jelenlétéről szól Krisztus és az Egyház misztériumában. Ugyanis az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemeink előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei. Ezen események az örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok összességét adják, s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Az egyéni gondokat, a felebarát, s különösen a hozzánk, a szívünkhöz közelebb állók gondjait. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.”[5]

Kedves testvéreim, e szavakkal pápaságom első évét a rózsafüzér napi ritmusában indítottam el. Ma, amikor Péter utódaként a szolgálat 25. évét kezdem, ugyanezt szeretném tenni. Mennyi kegyelmet kaptam ezekben az években a Szent Szűztől a rózsafüzér által: Magasztalja az én lelkem az Urat! Hálámat az Úrnak az Ő szentséges Anyjának szavaival szeretném kifejezni, kinek oltalma alá helyeztem péteri szolgálatomat: Totus tuus!

2002. október–2003. október: a Rózsafüzér Éve
3. Miután a Novo millennio ineunte apostoli levélben a jubileumi év múltán arra hívtam Isten népét, hogy „újra Krisztustól induljunk el”[6], e gondolatok folytatásaként szükségét éreztem, hogy fölajánljak egy elmélkedést a rózsafüzérről, mely mintegy máriás megkoronázása az említett apostoli levélnek, hogy így buzdítsak Krisztus arcának szemlélésére az Ő szentséges Anyjának társaságában és iskolájában. A rózsafüzér mondása ugyanis nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával. Hogy nagyobb hangsúlyt adjak e meghívásnak – élve az alkalommal, hogy hamarosan 120. évfordulója lesz XIII. Leó említett enciklikájának –, azt kívánom, hogy ezt az imádságot az év folyamán különös figyelemmel ajánlják és értékeljék a különféle keresztény közösségekben. Ennek érdekében ezt az évet, mely a jelen októbertől 2003 októberéig tart, a Rózsafüzér Évének nyilvánítom.

E lelkipásztori indítást az egyes egyházi közösségek kezdeményező készségére bízom. Ezzel nem akadályozni, hanem inkább kiegészíteni és erősíteni szándékozom a részegyházak lelkipásztori tervét. Bízom benne, hogy indításom nagylelkű és készséges fogadtatásban részesül. A rózsafüzér, ha a maga teljes jelentését újra fölfedezzük, a keresztény élet szívéhez visz közelebb, s rendszeres és termékeny spirituális és nevelő alkalmat kínál a személyes szemlélődéshez, Isten népének formálásához és az új evangelizációhoz. További indítékom erre egy másik évforduló örvendetes emlékezete: a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat – a „nagy kegyelem”, melyet Isten Lelke korunk Egyháza számára készített – megnyitásának 40. évfordulója (1962. október 11.).[7]

Ellenvetések a rózsafüzérrel kapcsolatban
4. E kezdeményezést több meggondolás is indokolja. Az első: szembe kell néznünk ennek az imádságnak bizonyos krízisével, mely a jelen történelmi és teológiai adottságok között azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a rózsafüzér elveszíti értékét, s ezért bátortalanul próbálják továbbadni az új nemzedékeknek. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a liturgia központi szerepének – melyet a Zsinat méltán hangsúlyozott – szükségszerű következménye a rózsafüzér jelentőségének csökkenése. Valójában, miként VI. Pál pápa megfogalmazta, ez az imádság nemcsak nem ellenkezik a liturgiával, hanem segíti, hiszen jól bevezeti és visszhangozza azt, amikor hozzájárul ahhoz, hogy a liturgiát a bensőséges részesedés teljességében éljék át, és a mindennapi életben megteremjék gyümölcseit.

Talán olyan is van, aki attól fél, hogy hangsúlyozott máriás jellege miatt a rózsafüzér kevésbé ökumenikus. Valójában a rózsafüzér Isten Anyja tiszteletének azt a tiszta formáját képviseli, melyet a Zsinat hangsúlyozott: a keresztény hit krisztológiai központjára irányuló kultusz, oly módon, hogy „amikor az Anyát tiszteljük, a kellő módon ismerjük meg, szeretjük és dicsőítjük a Fiút”.[8] Ha a megfelelő módon fedezzük föl újra, a rózsafüzér segítség és nem akadály az ökumenizmus útján!

A szemlélődés útja
5. De annak, hogy újra határozottan javasoljuk a rózsafüzér imádkozását, a legfontosabb indítéka a következő tény: a rózsafüzér az egyik legalkalmasabb eszköz annak előmozdítására, hogy a hívők a szemléljék a Krisztus-misztériumot. E szemlélődést a Novo millennio ineunte apostoli levélben úgy mutattam be, mint az életszentség igaz és sajátos pedagógiáját: „Olyan kereszténységre van szükség, mely elsősorban az imádkozás művészetéről ismerhető fel”[9]. Miközben a kortárs kultúrában – sok ellentmondás közepette – újjáéled a spiritualitás igénye, melyet más vallások befolyása is táplál, még sürgetőbb, mint korábban, hogy keresztény közösségeink „az imádság hiteles iskoláivá” legyenek.[10]

A rózsafüzér a keresztény szemlélődés legjobb és legdicséretesebb hagyományához tartozik. Nyugaton fejlődött ki, sajátosan elmélkedő imádság, s bizonyos módon megfelel a keleti kereszténység talaján kisarjadt „a szív imádságá”-nak vagy a „Jézus-imádság”-nak.

Imádság a békéért és a családért
6. A rózsafüzér szorgalmazásának nagyobb aktualitást ad néhány történelmi körülmény. Köztük az első: nagyon kérnünk kell Istentől a béke ajándékát. A rózsafüzért Elődeim s én magam is többször úgy ajánlottuk, mint a békéért szóló imát. Egy olyan évezred elején, mely 2001. szeptember 11-i merénylet döbbenetes eseményével kezdődött, és napról napra sokfelé véres és erőszakos cselekmények történnek, a rózsafüzér újrafölfedezése azt jelenti, hogy elmerülünk Krisztus misztériumának szemlélésében, aki „a mi békénk”, mert „a két népet eggyé tette, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, tudniillik az ellenségeskedést” (Ef 2,14). A rózsafüzér nem imádkozható anélkül, hogy ne éreznénk sürgetést a béke szolgálatára, különös teintettel Jézus szülőföldjére, mely ma is annyira megpróbált, és egy keresztény szívnek annyira drága föld.

Hasonlóan elkötelezettséget és imádságot sürget korunk egy másik kritikus területe: a család, a társadalom sejtje, melyet elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadnak bomlasztó erők, s azt a félelmet keltik, hogy ezen alapvető és mással nem helyettesíthető intézmény jövője s vele együtt az egész társadalom sorsa kérdésessé válik. A rózsafüzér imádkozásának sürgetése a keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére.

"Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27)
7. Számos jele van annak, hogy a Szent Szűz éppen ezen imádság révén mennyire érvényesíteni akarja anyai gondoskodását, melyre a szeretett tanítvány személyében a haldokló Megváltó az Egyház minden gyermekét rábízta: „Asszony, íme, a te Fiad!” (Jn 19,26) Ismerjük azokat a körülményeket, melyek közepette a 19. és 20. század folyamán Krisztus Anyja éreztette jelenlétét, s hallatta hangját, hogy buzdítsa Isten népét a szemlélődő imádság e formájára. Különösen szeretnék emlékeztetni – a keresztények életére gyakorolt döntő hatása és az Egyháztól kapott hivatalos elismerés miatt – a lourdes-i és a fatimai jelenésekre. E kegyhelyeken számos zarándok keresi a megkönnyebbülést és a reményt.[11]

A tanúk nyomában
8. Lehetetlen volna megszámlálni a szentek seregét, akik a rózsafüzérben találták meg a megszentelődés hiteles útját. Legyen elég emlékezni Grignion Szent Lajos Máriára, aki nagyon értékes könyvet írt a rózsafüzérről,[12] vagy a kortárs Pietrelcinai Pio atyáról, akit az imént avathattam szentté, vagy arra a különleges karizmára, melyet Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola hordozott. Az ő életszentségének útja a szíve mélyén hallott sugallatra támaszkodott: „Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül!”[13] E sugallat alapján úgy érezte, hogy Pompeiben templomot kell építenie a Rózsafüzér Királynője tiszteletére, annak az ókori városnak a romjain, melyet éppen megérintett az evangélium, mielőtt 79-ben a Vezúv lávája eltemette, és csak századokkal később bontakozott ki hamujából a klasszikus műveltség fényének és árnyainak tanújaként.

Bartolo Longo egész életművével, de különösen a „Tizenöt szombat”  ájtatosságával a rózsafüzér krisztológiai és kontemplatív lelkületét tárta elénk, s ehhez nagy bátorítást és támaszt kapott „a rózsafüzér pápájának” nevezett XIII. Leóban.

A teljes körlevél elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.