Nemrég közzétettük az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció Ferenc pápa által pár hónapja kinevezett új prefektusának, Robert Sarah bíboros úrnak levelét a „Sacra Liturgia USA 2015” konferencia résztvevőihez, melyben kiemeli, hogy a Pápa azt várja el tőle, hogy folytassa a liturgia megújulásáért végzett törekvéseket a II Vatikáni Zsinat és a XVI Benedek pápa által kijelölt úton.
A mostani cikkben, mely a Szentszék hivatalos közlönyében jelent meg láthatjuk, hogyan szeretné Sarah bíboros ezt a feladatot konkrétan megvalósítani. Igazi „ratzingeriánus” liturgikus teológiával állunk szemben, és örömünkre megállapíthatjuk: a „reform reformja” mozgalom tovább halad, legfelsőbb egyházi támogatással. Mi is ehhez szeretnék hozzájárulni tevékenységünkkel, melyet az emeritus pápa mély értelmű teológiai tanítására alapozunk. A hagyományos rítust is azért ápoljuk, azért igyekszünk a tőlünk telhető legméltóbb formában celebrálni, valamint spirituális mélységét megélni és feltárni, hogy az egész Egyháznak („universae Ecclesiae”) hasznára váljék.
A szív csendes akciója
L’Osservatore Romano, 2015. június 12.
Ötven évvel a VI Pál pápa általi kibocsátása után vajon olvassa valaki a II Vatikáni zsinat szent liturgiáról szóló Konstitúcióját? Ugyanis a “Sacrosanctum concilium “ nem de facto a reform „receptjeinek” egyszerű katalógusa, hanem minden liturgikus akció „magna carta”-ja.
Benne az egyetemes zsinat tanítóhivatala módszertani leckét ad számunkra. A Zsinat messzemenően nem elégszik meg valamiféle fegyelmi vagy külsőséges megközelítéssel, hanem azt akarja, hogy a liturgia lényegére reflektáljunk. Az Egyház gyakorlata mindig a kinyilatkoztatásból kapott és átelmélkedett igazságokból származik. A lelkipásztori gondoskodás nem szakadhat el a tanítástól.
Az Egyházban “a cselekvés mindig a szemlélődésre irányul” (v.ö. n. 2). A zsinati konstitúció arra hív, hogy újra felismerjük a liturgikus akció szentháromságos gyökerét. A Zsinat ugyanis folyamatosságot hirdet Krisztus megváltó akciója és az Egyház liturgikus missziója között. “Ahogyan Krisztust küldi az Atya, úgy küldi ő is apostolait” úgy hogy “az áldozat és a szentségek által, melyek köré összpontosul az egész liturgikus élet” megvalósul ”a megváltás műve”. (n.6).
A liturgia megvalósítása ezért nem más, mint Krisztus művének megvalósítása. A liturgia lényege szerint “actio Christi”. [A liturgia] “Krisztusnak, az Úrnak műve, aki megváltotta az emberiséget és tökéletesen megdicsőítette az Atyát.” (n.5) Ő, az örök Főpap a liturgia igazi alanya és cselekvője (n.7). Ha hitben nem fogadjuk el ezt az életbevágó alapelvet, abba a veszélybe sodorjuk a liturgiát, hogy emberi művé, a közösség önünneplésévé váljon.
Ezzel szemben az Egyház valódi feladata a Krisztus cselekedetébe való belépés, az egyesülés ezzel a művel, melyet küldetésként Ő kapott az Atyától. Így “megkaptuk az istentisztelet teljességét” mivel “az Ő, az Ige személyével egyesült embersége volt üdvösségünk eszköze” (n.5). Ezért az Egyháznak, Krisztus testének is a maga részéről eszközzé kell válnia az Ige kezében.
Ez a zsinati konstitúció kulcsfogalmának, a „participatio actuosa” – nak végső értelme. Az Egyház ilyenfajta részvétele abban áll, hogy Krisztusnak, a Főpapnak eszköze legyen, azzal a céllal, hogy részesüljön az Ő szentháromságos küldetésében. Az Egyház aktívan részt vesz Krisztus liturgikus akciójában, abban a mértékben, amelyben az Ő eszköze. Ebben az értelemben kétértelmű az „ünneplő közösségről” való beszéd és csak óvatossággal alkalmazható. (” Redemptoris sacramentum” instrukció, n. 42). A “Participatio actuosa”-t ezért nem úgy kell érteni, mint az állandó tevékenység kényszerét. Ezen a ponton gyakran eltorzították a Zsinat tanítását. Inkább arról van szó, hogy megengedjük Krisztusnak, hogy áldozatának részesévé tegyen.
A liturgikus “participatio” úgy értendő, mint Krisztus kegyelmi ajándéka, aki „mindig társul veszi az Egyházat maga mellé.”(S.C. n. 7) Az Övé a kezdeményezés és az elsőbbség. Az Egyház “Szólítja Urát és általa imádást mutat be az Örök Atyának” (n.7).
A papnak ilyen eszközzé kell válnia, amely megengedi Krisztusnak, hogy átragyogjon rajta. Ferenc pápánk is nemrég emlékeztetett minket, hogy a celebráns nem egy show főszereplője; nem törekedhet népszerűségre a hívő közösség körében és nem állhat eléjük úgy, mint elsődleges kommunikációs társuk. A zsinat szellemében cselekedni inkább annyit tesz, hogy eltűnni, elhagyni a reflektorfényt.
Szemben azzal, amit sokszor állítanak, és összhangban a zsinati konstitúcióval, teljesen illő, hogy a bűnbánati szertartás, a Gloria éneklése, a könyörgések és az eucharisztikus ima alatt mindenki – a pap és a közösség egyaránt – együtt kelet felé forduljon, kifejezve ezzel szándékukat, hogy részt vegyenek a Krisztus által bemutatott imádás és megváltás művében. Ezt a módszert alkalmasan bevezethetnék a székesegyházakban, ahol a liturgikus életnek példamutatónak kell lenni (n. 4)
Az írás elolvasható itt.
