A 7 főbűn (20)

Hogyan rejtőzködik az irigység?
Az irigy saját magát csapja be. Legalább négy okból.

  • Az irigység szégyent szül. Ez az egyedüli a hét főbűn közül, amellyel senki sem dicsekszik – hacsak nem szerelmes! Túlzott ragaszkodást fejez ki, amely a gyerekekre jellemző. A szégyen érzés az irigységnek egy értékes érzelmi indikátora. A szégyent azonban szégyelljük és ez a rejtegetésre vezet.
  • Az irigység úgy rejtőzik el, hogy specializálódik. Végső soron mindig egy bizonyos személyre irányul (egy testvér, egy kolléga, egy szomszéd…), vagy egy bizonyos kategóriába tartozó emberekre (a családanyák, a golf-játékosok…), egy bizonyos területre koncentráIódva (autók, ruhák, talentumok…), Ettől fogva pedig elég, ha csak azt nézzük, amiben nem vagyunk irigyek, hogy aztán azt gondoljuk, hogy egyáltalán nincs is bennünk irigység. Vagy – még furfangosabb módon – csak azokat a pontokat vesszük figyelembe a másik irigyelt személynél, amelyek nem váltanak ki bennünk irigységet: „Nem vagyok irigy, hiszen elismerem, hogy a sógorom intelligensebb nálam. De te, akit a család „barkácsolójának” is hívnak, felel erre egy belső hang, mindjárt elkezdtél szekrényt építeni, amint megtudtad, hogy ez a sógor egyedül építette föl a könyvespolcát!”
  • A féltékeny ember gyakran úgy igazolja magát, hogy erényt tulajdonít magának: „az irigyek egoisták magukba fordultak, én azonban nagylelkű vagyok…” Boncolgassuk azonban; ki felé is vagyok nagylelkű? Az irigy ember tulajdonképpen altruista… csakhogy főként azok felé, akik nála boldogtalanabbak. Nélkülözhetetlenné képes válni, ha biztosítva van) hogy másik boldogságának a központjában lehet. Nagylelkűségének forrása nem mindig tiszta…
  • Az irigység mögött, amely betegessé és paranoiássá válhat, gyakran egy gyermekkori seb bújik meg. A bűn ez esetben pszichológiai éretlenségbe oltódik bele. Végső soron ugyanis az irigy emberben újra aktiválódik a gyermeknek édesanya iránti éhes, „megszerző” (kaptatív) szeretet. Ez az Otelló nem csak azt akarja, hogy egyedül csak őt szeressék, hanem azt is, hogy ő legyen a másik boldogságának egyetlen oka: ez a fajta megalománia arra törekszik, hogy a befogadott és az ajándékozott szeretet középpontjában legyen. „A féltékenységben több az önszeretet, mint a szeretet”, mondta La Rochefoucauld. George Gusdorf filozófus pedig megjegyezte, hogy az irigy a „létet birtoklássá silányítja”.

„Reggel, mikor apám elment dolgozni, átmentem anyukám ágyáha, meséli Nadin Trintignant. Mikor elérkezett a pillanat, hogy föl kellett kelnie – ő gondoskodott az egész házróI, öt gyermekéről és mindenről – az minden alkalommal szörnyű szenvedés volt számomra. Úgy emlékezem vissza rá, mintha erőszakkal elszakították volna tőlem”. A humorista igy folytatja: „És ugyanezt az erőszakos elszakítást élem meg azóta is a férfiakkal (az emberekkel)”.

A féltékeny emberben szunnyadó rosszul (kevéssé)-szeretett gyermek, a társától való minden elszakadást úgy fog megélni, mintha őt kibírhatatlanul elutasítanák, társának barátságait pedig mintha fenyegetné és becsapná, megcsalná őt. PauI Beauchamp exegéta szerint: „A féltékeny az, aki nem képes hinni a másik jóságában, még akkor sem, mikor megkapja szeretetének jeleit… A féltékenység oda vezet, hogy minden embert riválisként kezeljünk, és többé ne higgyünk a barátságban.”

Hogyan ismerhetjük föl?

Az irigység egyszerre az, mikor elszomorodunk mások jóságán, jó dolgán, és az is, amikor nem ismerjük föl saját jóságunkat, jó dolgunkat. Ezért aztán a jelei is kétfélék lesznek.

Képtelenség arra, hogy mások boldogságának örüljünk

Visszautasíthatatlan jel: egy a másikkal megtörtént örömteli esemény hírére (előléptetés, esküvő stb.), az irigy képtelen arra, hogy a legkisebb örömöt is tanúsítsa; vagy szomorú, vagy csak közömbös. Igazság szerint, az ember szíve védekezik ez ellen a túl nyilvánvaló szomorúság ellen, amely túIzottan bűntudatot is kelt. Ezért inkább hideg közömbösségbe rejti, menekíti ezt a szomorúságot.

Egy másik jelzés: az irigy szükségét érzi annak, hogy csökkentse a másik boldogságát. Két barátnő beszélget: „halló kedvesem, jól telik a szünidő a családdal? – Igen, a gyermekek csodálatosak. – És az anyósod? – Nagyon kedves. – És a férjed? – Még sohasem volt ilyen aranyos.

– És az időjárás? – Na ebben nincsen szerencsénk, mióta itt vagyunk, esik.” A barátnő pedig megkönnyebbülten teszi le a telefont, hogy végre talált valami árnyékot is.
Képtelenség arra, hogy bókoljunk (valakinek valami pozítív észrevételt tegyünk)

Az irigy nem bírja hallgatni annak a dicséretét, akire irigy. Arra sem képes tehát, hogy bókoljon neki. Ezzel szemben, hogy jobban leértékelje saját szemében az illetőt, jelenlétében egy harmadik személyről fog túIzó dicshimnuszokat zengeni.

Másik kárán való öröm

Valami rossz hír érkezik? Az irigy emberen titkos öröm-roham lesz úrrá, vagy, ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti, különösen békés marad. Sőt, az is lehet, hogy hirtelen gondoskodó figyelmességet tanúsít az addig irigyelt személy iránt, aki azelőtt közömbös volt számára, vagy akire haragudott. Ez a jóindulat azonban csak a szerencsétlenség idejéig tart: elég, hogy a másik újra megtaláIja az örömet és az irigy újra szomorú lesz.

Kritikus lelkület

Az irigy ember spontán módon inkább kritikus, mint dicsérő. Szükségét érzi, hogy a híres, nagy embereket ócsárolja, azokat, akikről azt mondják „ezek sikeres emberek”. John Steinbeck írja „Az egér és az emberek” c. művében: Curley olyan, mint egy halom kissrác. Nem szereti a nagyokat. Minden idejét azzal tölti, hogy a nagy emberekkel civakodik.

Íme néhány jele az önbecsülés hiányának, amely az irigység alapját képezi:

Kaptáció:

Az irigy kizárólagos a kapcsolataiban. Gyakran elnyomja a másikat (hitvesét, gyermekét, barátját, kollegáját) azzal az elnyomhatatlan elvárásával, hogy ő legyen a legkedvesebb és a másik figyelmének egyedül rá legyen csak gondja.

A bizalomra való képtelenség:

A féltékeny sohasem biztos a másiknak (hitvesének, barátjának) a szeretetében. Valójában nem hinni akar, hanem tudni: „Kedvesem, hiszen hát megmondtam neked, hogy szeretlek! – Jó, de bizonyítsd be!” Míg ezt teszi, lehetetlent kíván: a szeretetet érezzük, megtapasztaljuk, de nem lehet bizonyítani. „Az irigység jól megmutatja, hogy mennyi harag vagy önzés képes beférkőzni a szerelemes állapotba is”, hangsúlyozza André Comte-Sponville.

A szétszórtság

Az irigy állandóan nyugtalan. Nyugalma csak addig tart, míg a másik nyomorúsága. Soha sincs a helyén, mert mindig mások helyét szeretné elfoglalni. Csak azért él, hogy értékességének garanciáit halmozza és az arról való bizonyosságot, hogy társai kevésbé értékesek, mint ő. Ez a szétszórtság aztán megnehezíti belső életét, tehát az imádságot, a csendet, az odafigyelést Isten akaratára.

Hogyan lehet segíteni rajta?
Fölismerni az irigységet

Nem letagadni ezt a szomorúságot, és nevén nevezni.

Önmagad vagy?

Egy vállalkozási képzés irányítója kurzusa résztvevőinek azt javasolja, hogy válasszák ki a CV-jét, vagy fényképétegy személynek, akit csodálnak valamely tulajdonsága miatt és részletesen vizsgálják meg (fejtsék ki). Aztán meghívja őket arra, hogy fejezzék ki azokat az érzéseket, amelyek felmerülnek bennük. Végül felteszi nekik a kérdést: „Még mindig van kedvük az összehasonlítgatásra? Vagy végre már önmaguk szeretnének lenni?” Sajnos ez a tudatosítás nem elég ahhoz, hogy meggyógyítsa az irigységet. Arra azonban legalább szolgálhat, hogy tudatosítsuk a reakciókat – érzéseket és hozzáállásokat – amelyeket az irigység ébreszt bennünk és amelyeket, igen gyakran, eltakarunk vagy letagadunk: szomorúság, harag, kompenzáció, menekülés, önmegsemmisítés, stb.

Sem nem kritizálni sem nem vádolni

Ha közeli valakiről van sző, a kritika váddá alakul: „Nem vagy eleget itt”, „Soha nem hallgatsz meg” stb. Az irigy, csak úgy, mint a haragos, azt képzeli. hogyha a másik megváItozna, belső állapota békésebb lenne. Pedig mindez hamis.

Elkerülni, hogy elkerüljünk valakit

Gyakran azt választjuk, hogy elkerüljük azt a személyt, aki irigységet, féltékenységet ébreszt bennünk: „Vége, ezzel a sógornővel nem fogok soha többé nyaralni, a gyerekeim nem jönnek ki jól az ő gyerekeivel (ki nem mondva pedig: azt a látszatot kelti, mintha képes lenni mindent nagyon jól elrendezni: a munkáját, a gyerekeit, a férjét- túl nagy komplexust kelt bennem és agyonnyom.); „Elegem van, hogy Mignard-dal dolgozzak, aki a többieket úgy kezeli, mint idiótákat!” (ki nem mondva: Ez a vállalkozás legjobb eladója és a sikere árnyékot vet rám!). A menekülés nem ér többet, mint a rágalom vagy a megszólás. Ellenkezőleg) az irigyelt személy közelsége, még ha kezdetben fájdalmas is, sőt elviselhetetlen, hosszútávon gyógyító lehet: állandó meghívás mind a helyes önértékelésre, mind a másik helyes elfogadására.

Elfogadni, hogy a másik a másik

Vegyük tudomásul, hogy a másik jó tulajdonságai semmiben sem vetnek árnyékot ránk. Attól, hogy visszanyomod 80-ra a kollegád IQ-ját, akiről pedig tudod, hogy a dupláján áll, semmivel sem fogja megnövelni a te IQ-dat. És bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy a barátnőnk 60-90-60 as, attól még nem leszünk 300 grammal sem kevesebbek. A másik a másik. Ő is egyedi, a saját talentumaival együtt.

Az összehasonlítgatást, ami az irigység gyökerén van, teljességgel száműzni kell. Azoknak se engedjük, hogy fogása legyen rajtunk, akik azt keresik, hogy irigységet keltsenek bennünk.

Beleegyezni a hiányba

Lépjünk ki illúzióinkból, melyek szerint egy napon, majd egészen beteljesít minket a szakmai helyzetünk, valami anyagi jónak a birtoklása, vagy akár egy emberi személy. Még az oly nagy művész, mint Rafaello, ő is irigy volt Michel-Angelo-ra … annyira, hogy megkérte II. Gyula pápát, hogy hadd fejezze be a Sixtuszi Kápolna mennyezetét helyette.

Gondolkodni

Ha egy nap elérnénk célunkat és mi lennénk a legjobbak, az elégedettségünk keveredne az attól való állandó félelemmel, hogy valaki megfoszt minket trónunktól. Juttassuk eszünkbe, hogy a nagyvilágon, mindig lesz olyan ember, aki birtokolja azt, ami netünk hiányzik, és mindig fönnáll annak a rizikója, hogy találkozunk vele…

Ápoljuk az önbecsülésünket

Tudatosítsuk magunkban, hogy az irigység a kapott adományainkért való hálátIanság bűne. Mi lenne, ha vennénk a fáradságot és fölírnánk egy lapra három valódi, tartós jó tulajdonságunkat? Ha pedig egyedül nem tudunk ilyet, kérjük meg egy barátunkat, egy közeli valakit, hogy segítsen.

Az Amadeus c. film Salieri-t, az „isteni Mozart” egyik vetélytársát filmesíti meg, aki annyira féltékeny, hogy már nem is veszi észre saját talentumait. Azt hiszi, hogy végre, mikor Mozartot a halálba kényszeríti, majd megbékél, ehelyett azonban csak a lelkiismeret-furdalás szenvedése jön, amely ugyanannyira rombolja őt, mint addig a neheztelés.

Az irigység szép tükre

Az irigységet, féltékenységet föl lehet használni arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Igy át lehet alakítani önismereti tesztté. Ugyanis megmutatja nekünk azokat a hiányainkat, amelyeket nem akarunk elfogadni, beismerni. Kérdezzük meg magunktól:

  • Miben áll ez a hiány? Jobb tanulmányokat végzett, mint én; ízlésesebben öltözködik…)
  • Felelős vagyok-e ezért a hiányért bennem? Ha igen (ha rendesebben dolgoztam volna én is ugyan azon a poszton lehetnék), kérjünk bocsánatot Istentől és bánjuk meg ezt a hiányunkat.
  • Tudok-e változni, hogy betöltsem ezt a hiányt? Kell-e változnom? Ha igen, ragadjuk meg az eszközöket, minden zaklatottság nélkül, saját kitartó erőfeszítéseinkre és Isten kegyelmére hagyatkozva (kiegészítő képzésen résztvenni). Ha nem, maradjunk a helyünkön és áldjuk Istent mindazért, akik vagyunk, azért, amit teszünk, és azért, amink Van.
  • Kezdjük ójra a létezést minden alkalommal, mikor az irigység beleharap a szívünkbe.

Segítséget kérni

Ha az irigység túlfájdalmas és a szomorúság túl sötét, nagyon jó hatással lehet egy pszichológus vezetése: minden bizonnyal gyerekkori sebeink játszódnak újra, amelyeken az emberi akarat erejének egyedül nincs fogása. A depressziók egy részét meg nem nevezett és föl nem ismert irigységek okozzák.

Az áldást választani

Csak semmi képmutatás: mindnyájan, vagy majdnem mindnyájan érezzük néha ezt a szomorúságot. Nagyjából három személyes viselkedésmód fordul elő: kritizálni; elkerülni a másikat; vagy áldani.

Csak az utolsó ad békét, még akkor is, ha hosszú küzdelem gyümölcse. Hagyjuk abba, nem csak azt, hogy minimumra csökkentjük azok érdemeit, akikre irigykedünk, hanem kérjük az Istent, hogy áldja meg és tegye még boldogabbá. „Áldd meg, Uram, ezt a sógornőt minden talentumáért, amit adtál neki, és töltsd el javaiddal!”

Amikor érezzük, hogy az összehasonlítgatás szomorúsága elönti a szívünket, köszönjük meg Istennek a másik boldogságát és dicsérjük Őt. Azért ne legyünk „mazohisták” és ne essünk túlzásba se. Nehogy az áldás átmenjen az ellenkezőjébe!

Kerüljük el az irigység-keltést!

Elengedhetetlen, hogy önmagunkban leküzdjük az irigységet, ahhoz azonban, hogy elkerüljük, hogy másban irigységet keltsünk a szív finom érzékenységére van szükség. Ez a viselkedés nem aggályosság. Krisztus azt kéri’, hogy olyannyira legyen gondunk a testvérünkre, hogy megtiltja, hogy nyugovóra térjünk, nem csak addig, míg harag van bennünk, hanem mindaddig, amíg a testvérünk haragszik ránk (Mt 5,23-24). Tehát akkor is, ha valaki irigykedik ránk.

Az Antilliákra mész egy hétre nyaralni? Ha elmondod ezt a barátodnak, aki kolduskenyéren él,irigykedni fog rád. Úgy döntesz hát, hogy inkább hallgatsz. Nem képmutatás ez? Nem. Bizonyosan , az emberi kapcsolatokban – hát még ha barátságról van szó – az igazság kötelesség.

Azonban egy másik alapelv egészíti ki ezt az előbbit: azt az igazságot kell csak elmondani, amit a másik el bír viselni. Ráadásul az Evangélium azt kéri, hogy kerüljük el, hogy a másik megbotránkozzék bennünk, elessék miattunk. Ez a csend itt a szeretet-cselekedet lehet.

A szív igazi érzékenysége, figyelmessége nem abban áll, hogy teljesen letagadjuk magunkat, visszavonjuk a véleményünket, vagy eltorzítjuk magunkat azért, hogy a másikban ne keltsünk semmiképp se irigységet, hanem abban, hogy megadjuk a másiknak a maga helyét és segítjük, hogy ebben boldog legyen. Alain Assaly doktor mesélte Marthe Robin kapcsán (a Foyer de la Charité alapítőja; stigmatizált parasztleány, akinek boldoggá avatása folyamatban van):. „Az egyetlen alkalommal, mikor megengedtem magamnak egy rövid utalást az ő szenvedéseire, mondván, hogy milyen siralmasnak érzem magamat mellette, ha arra gondolok, hogy mennyire nem tudok türelemmel viselni még egy egyszerű fogfájást se, így vágott vissza: „Teljesen normális, kedves doktor úr, önt a cselekvésért teremtették, és azért, hogy segítse a többieket egészen a szenvedéseikig. Az én szerepem pedig az, hogy ebben segítsek önnek!” Eléggé meglepődve, mikor éppen ki akartam jelenteni neki, hogy ami a cselekvést illeti ő másként hatékony, rövid csend után lassan ezt mondta: „Azon túl, doktor úr, ha később az Isten azt akarja, hogy szenvedjen, majd biztosan meg fogja tudni kérni önt erre.”

(folyt.)

Létrehozva 2022. november 9.