Október a rózsafüzér hónapja. A tematikus hónap zárásaként közreadjuk a Magyarok Nagyasszonya ünnepén Barsi Balázs OFM atyával készült beszélgetésünket. Balázs atya a pécsi Magyarok Nagyasszonya plébániatemplom búcsújának szónoka volt, mely alkalomból, a szentmisét követően beszélgettünk.   

– A pécsi Magyarok Nagyasszonya templom búcsúján mondott beszédében hangsúlyozta, hogy a Katolikus Egyháznak, a magyar katolikusoknak megújulásra van szüksége. Miért gondolja ezt?

Nincs olyan korszaka az Egyháznak, amelyben ne kellene megújulni. Csak ezt a megújulás fogalmat kellene tisztázni. Amikor Szent Pál azt mondja, hogy „újuljatok meg lélekben”, akkor nem azt mondja, hogy találjatok ki egy új egyházat, hanem hogy találjátok ki újra, hogy mit jelent papnak lenni, találjátok ki, hogy mit jelent keresztény házasnak lenni. A megújulás a kinyilatkoztatás folyamán mindig megtérés. Tehát nem retrográd, nem visszamegy, mert Isten nincs a múltban, hanem az ember a gyökerekig hatol, és találkozik valamiképpen Istennel. És akkor az élete egy lendületet kap. Az új dolog a Szentírásban egész különöset jelent. Nem okvetlenül, világi értelemben új, hanem mindig az ősforrással lép kapcsolatba. Ez az embernek az igazi szintje. Ott élünk igazán, ahol Istennel kapcsolatban vagyunk.

Az ember ebben az istenkapcsolatban van nyitva.

Annyira divatos szó ez, hogy nyitott valaki minden iránt. Nagyon sokszor elmondom, és még fogom, ha élek, hogy azért mindenre egyformán nyitottak nem lehetünk. A mindenre egyformán nyitott személyiség egy beteg személyiség. Valamire be kell záródni. A hazugságra. A sötét kísértésekre, az értéktelenségekre, a szemétre, a giccsre. Nem, erre nem vagyok nyitott. Nyitva kell lenni az értékekre, és főleg a másik személyre, a szeretetre. Ezeket a kapukat nyitogatja mindig egy ilyen igazi ünnep, főleg, amelynek a középpontjában a szentmise van. Ez a megújulás érdekes módon minden nemzedéknek ad egy lendületet. Persze, nagyon sokszor jelenti, hogy a régiből, amit elfelejtettünk, vissza kell hozni azt – de csak azt –, ami jobban kapcsolatban volt az Istennel, az igazi emberségünkkel.

A megtérésre kellene gondolnunk a megújulásunkkal kapcsolatban, most meg különösen is felszólítást kapunk erre, mert az emberiség egy nagyon nagy krízist él meg. A krízis önmagában nem rossz, hanem akkor rossz, ha nem jól oldjuk meg. Tehát válaszút előtt vagyunk.

– Hogy jutottunk ide?

Úgy jutottunk ide, hogy a gyökereinktől egy kicsit elszakadtunk. Nem is kicsit! Tehát, amikor a forrást lebetonozzák, akkor még nagyon sokáig, messze, még a víz működik. Még iszunk belőle, de aztán el is posványosodik és végül kiszárad. Nem győzöm idézni Kertész Imrét, a Sorstalanság szerzőjét. Nobel-díjat kapott azért a regényért. Én azért adtam volna Nobel-díjat, amiért azt mondta, hogy az „európai ember transzcendens árvaságban él.” Érdekes, ezt miért nem Nobel-díjazzák? Elszakadt a Teremtőjétől, az Istentől. Ugyanakkor őrülten keresi, csak nem jó helyen. Tehát mindenféle ezoterikus zsákutcákban… Az egy, igaz, teremtő Isten, aki személy, nem pedig valaki, nem pedig energia, ettől elszakad az ember, megmarad ugyanez a végtelenre irányuló vágy, gondolkodás, istenösztön, amely rávetődhet bármire, anyagiakra, pénzre, élvezetekre, amely elkezd Istenként működni. Nem az, de mindent elvesz. Vigyázzunk, amikor az Úr Jézus azt mondja, hogy „aki énérettem elhagy mindent, az megmenti az életét”. Énérettem, nem az elhagyáson van a lényeg. Aki egy kábítószerért elhagy mindent, mi lesz belőle? Elhagyja a pénzért, egy milliárdos spekuláns lesz. Mi lesz belőle?

A bálványok mindent kérnek, de semmit nem adnak. Ezek azok a zsákutcák, amelyekben a nyugati civilizáció töményen benne van, ugyanakkor ehhez hozzátársul egy abszolút médiauralom, úgy, hogy a tudalatti világunkat gyarmatosították, tehát már azok uralják. „Jaj, nem szólok, mert akkor én tranzigens vagyok.” Az igazság az, hogy ha azt mondom, hogy van egy végső igazság, akkor a többit kizárom, hát dehogy zárom ki. Ő is forduljon az egyetlen igazság felé. Ez a megszállottsága az emberi szellemnek nagyon rosszat jelent, mert nem lehet velük párbeszédet folytatni. Egy teljesen más vallás. Teljesen más gondolkodású ember, aki ember marad, és nincs a médiának az uralma alatt. Ő egészen hindu, vagy egészen nihilista, vagy egészen ateista, de nem görcsöl. Egy katolikus, aki egészen katolikus és nem csak úgy, hogy ezt elfogadom, vagy ezt nem fogadom el… ezek tudnak egymással beszélni. Érveket hozok, ő is érveket hoz. Nem pedig azt mondom: „Jaj, te tradicionalista vagy. Jaj, te homofób vagy.” Bocsánat. Állítsd le magad, most ne engem minősíts. Hoztam egy érvet, légy szíves hozzál rá egy másik érvet. Én arra hozok egy másikat, de úgy, hogy bedolgozom a te érvedet a gondolkodásomba. Ez az, ami humánus. A többi nem! Az üres fecsegés. Ez megy a kerekasztalokon, ez megy sokszor az Európai Parlamentben, és politikai szinteken. Ez sehova nem vezet.

Az igazság megszabadít titeket, de semmi más nem! Illetve az igazság keresése. Az igazságot úgy kell keresni, hogy saját magam ellenében is. Ha kiderül, hogy az az igazság, ami ellen én tagadtam, küzdöttem, akkor az mellett kell dönteni.

– Hogy lehet az, hogy ma azért kell felszólítani, azért kell kampányt indítani, hogy a katolikusok vallják magukat katolikusnak? Vallják meg hitüket. Gondolok itt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kampányára a népszámlálás kapcsán. E mögött az a félelem fedezhető fel, hogy a hívek nem fogják felvállalni, megvallani hitüket.   

Magyarországon ez még nem 90%. De ez a közszellemnek, a globalista filozófiának és vallásnak az egyik, média által elterjesztett uralma, hogy ha én kimondom, hogy mi vagyok, vagy ki vagyok, akkor a másikat kirekesztem. Ez annyira bennük van! Itt már ösztönök működnek. Azért kell felszólítani valakit arra, olyanra, ami máskor normális dolog volt, és nem kellett felszólítani, mert örömmel mondta, hogy én református vagyok, én zsidó vagyok, én nem vagyok hívő, én magyar vagyok, én francia vagyok, és ezt nem lehet megtenni. De miért nem? Mert egyfajta elfojtottságban élünk. Igen. Éppen ezért kell elgondolkodni, mint ahogyan az Ön kérdésében egy mély elgondolkodást találok, hogy miért kell erre felszólítani. Miért kell most egy kisfiút arra nevelni, hogy te nadrágban járj, ne szoknyában, ne a rózsaszín inget válaszd, stb. Hát ezt nem választják! Volt egy unokaöcsém, bevitték egy dunántúli áruházba, és valami inget vagy nem tudom mit akart venni az édesanyja, és mondta az elárusítónő, hogy „de hát van ám itt rózsaszín is.” Erre azt válaszolta, hogy hát „az lányos, az nem kell.” Hűha, ez a gyerek kirekesztette a lányokat. Hát dehogy rekesztette ki. Azzal tisztelte meg a lányt, hogy ő fiú. A tulajdonságaink nem egymás ellen vannak, hanem egymásért vannak. Itt egy olyan mély zavar van, hogy az ember nem kap levegőt, hogy hova menjek el, kinek beszéljek még, akinek tudnia kellene.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. november 4.