5. Az irigység

Van egy jó, meg egy rossz hír. A rossz az, hogy mindnyájan irigyek vagyunk, csak legtöbbször nem tudjuk. A jó, hogy van rá megoldás.

Az ősbűn óta Káin – az első irigy ember – ott szunnyad bennünk is. És gyakran fölébred. Az irigység minden bizonnyal a leginkább elrejtőzött bűn. Az emberek talán szívesen dicsekednek hibáikkal, kivétel az irigységgel. Ez a bűn nem olyan „aranyos bűnöcske”. Szégyelljük ezt a szomorúságot, amely kopogás nélkül belép a szívünkbe és marcangolja a bensőnket, amint észrevesszük a másiknak a boldogságát. Csúnya, kicsi és kicsinyes, A gőg mellett ez az ördög bűne.

Ugyanis irigyli az embert, a többi angyalt, az Istent. Ez a mély hálátlanság, mely gyakran gyermekkori sebekben lappang, ronda és hitvány utódokat szül: rosszindulatot, megszólást, igaztalan kritikát, haragot és rombolást… egészen a gyilkosságig és az öngyilkosságig. A Biblia, a maga realista mivoltában, csöpög az irigység miatt kiontott vértől. A világtörténelem ugyancsak.

Megnyugodhatunk: a paradicsomban már nem lesz senki sem irigy. Végtelen nagy megkönnyebbüléssel fölfedezzük majd ott, hogy az Isten mindenkinek különböző, egyedi helyet szánt és, hogy az lesz a legnagyobb boldogságunk, hogy mindenki a maga helyén van. Addig is, harcolnunk kell ez ellen a bűn ellen, amely tönkreteszi az életünket. A gyökerében kell megfogni. A gyökere pedig mély.

Mi az irigység?
Azon való szomorkodás, ami a másiké.

Az irigy ember jól ismeri azt a keserűséget, amely hirtelen megszállja, azt az érzést, amely elkezdi emészteni belül, bezárja a szívét, kínozza és megfertőzi a környezetét is. Ebből a szempontból az irigység egyfajta szomorúság, amely valaminek a hiányából fakad. Az irigy azon szomorkodik, amit a másik birtokol, de neki nincs: a másik jó kedélye, sikere, gazdagsága, kapcsolatai, stb. „Amikor az ember úgy érzi, hogy hiányzik belőle valamely tulajdonság, amely meglehetne benne, írja Montesquieu, az irigységgel kárpótolja magát.” Elég csak a homokozóban megvizsgáIni a kisgyerekeket egymás között: nem kell öt perc és csetepaté alakulhat ki egyetlen vödör miatt, amelyre mindenki vágyik.

Azon való szomorkodás, aki a másik

A pszichoanalízis még tovább megy. Az irigy ember nem elsősorban azon szomorodik el, amit a másik birtokol, hanem azon, aki a másik. A régi moralisták is tudatában voltak ennek az aprólékosságnak, ezért különbséget tettek az irigy vágyakozás között, amely a dolgokra irányul és a féltékenység között, mely személyekre irányul.

Térjünk vissza a homokozóra. Jancsika hároméves, Lajos öt. Együtt játszanak. Itt az uzsonna ideje. Anyuci hoz egy kis szendvicset a kisebbiknek. Lajos haragosan kitör: „És én? Ez nem igazság! – A tiedet is mindjárt hozom.” Néhány másodperc múlva az anyuka hozza a szendvicset az idősebbiknek is, aki azonban elutasítja: „Nem, én a Jánoskáét kérem!” Lajos nem annyira az étel örömét kívánja, hanem azt az örömet, amely az öccséé. Nem engedi, hogy az öccsének valami örömben legyen része anélkül, hogy ő maga legyen ennek az örömnek első és elsődleges éIvezője. Még tovább menve ő akar lenni egyedül az édesanyai szeretet középpontjában. Csak akkor nyugodna meg, ha sokkal nagyobb részt kapna, mint az öccse. Mégis ez a bűn nem a gyerekek monopóliuma. Ahogy Szent Ágoston magyarázza: „az irigy felnőtt nem akarja látni, hogy a másik egyenlő vele, vagy, a másikat, akinek egyenlősége szenvedést okoz neki”.

Irigység és féltékenység

(XVI-XVII. szd. francia moralisták megkülönböztetése) Az irigynek nincs semmije és így nézi a másikat, akinek mindene megvan…, míg a féltékenynek van valamije, de azt akarja, hogy csak egyedül neki legyen… a különbség mégsem nagy… a kettőt szinonimaként használom (ford.).

Az önbecsülés hiánya

Az irigység a másik boldogságának láttán jön elő. Ez a látvány ugyanúgy érintene bennünket, ha nem lenne bennünk valami hiány? A szerelmesek számára, akik teljesnek érzik a kapcsolatukat, a másik boldogsága nemhogy szenvedést okoz, hanem ellenkezőleg növeli az övéket.

Ezzel ellentétben viszont, minél inkább úgy érezzük, hogy hiányzik valami az életünkből, annáI inkább képes az irigység lesújtania szívünkre.

Még mélyebben, ami az irigynek hiányzik, az nem annyira ez vagy az a dolog, hanem saját jóságának megbecsülése. Mary Higgins Clark egyik regényének főhőse egy igen csinos kisasszony. Egy alkalommal megjelenik egy gyönyörűséges modell. Természetesen az összes jelen lévő férfi feléfordul. „Nem tudom, hogy minden nő ugyan azt érezte-e akkor, mint én, vallja be a főhős, de abban a pillanatban rendkívül érdektelennek, unalmasnak éreztem magamat.”

Mikor egy testvérét előtte fölmagasztalják, akár a szakmabeli sikereiért, akár az intelligenciájáért, vagy a kapcsolataiért, ki az, aki ne hallaná magában suttogni a hangot: „és én? És én?” Az irigység egyik alapvető mozgatórugóját érintjük itt – akár a bűn, akár a bűnt elősegítő lelki sebek mozgatórugóját: ami az önszeretet hiánya. Alapjában véve az irigység mindig egyfajta hálátlanság. Az irigy félreismeri saját értékességét. Míg attól szenved, hogy az ő üvege félig üres, elfelejti, hogy félig tele van. Mielőtt elkezdené magát a másikból kiáradó fénytől védeni, az irigy nem látja meg saját világító képességét.

A szeretet megtagadása

Legmélyebben pedig a léleknek e viszketése magát a bennünk lévő isteni életet érinti. Amikor tagadjuk azt az ajándékot, akik vagyunk, azzal tagadjuk az Ajándékozót is. A talentumokról szóló példabeszédben, az úr nem ugyanannyi pénzt ad a szolgáinak (Mt 25,I4-30;Lk19,12-27).

Ha egy országban a jelmondatok között az szerepel, hogy egyenlőség, valószínűleg megsértődnek egy ilyen fajta döntésen. Nem igazságtalan? Eleve leszögezhetjük, hogy ezek a talentumok nem bármiféle érdem gyümölcsei. Semmiféle jogunk nincs rá, és Isten úgy osztja ki javait, ahogy akarja (vö. Mt 20,15). Ennek a sokfeleségnek a visszautasítsa azt jelenti, hogy elutasítjuk azt a helyet, amelyet Isten mindenkinek személyesen, egyedi módon adni akar. Az

individualizmusunk azonban elvakít bennünket: a legnagyobb javunk nem az, amit mi magunk birtoklunk, hanem a közös jó. Ha elég tiszta lenne a tekintetünk, mindaz az öröm, ami a másikkal történik, növelné az örömünket. A legjobb játékosokból összeállított foci csapat kikap egy sokkal kevésbé tehetséges csapattól, ha ezek a bajnokok külön-külön „sztárként játszanak”. Az edző által létrehozott összmunka hozza meg az eredményt.

Természetesen gazdagítóbb dolog zongorázni, mint triangulumon játszani, de Liszt Ferenc első zongora-koncertója szólistájának nem az a legnagyobb öröme, hogyha jól előadja a kottáját, hanem ha az összes zenész vele harmóniában játssza a sajátját.

Valóban bűn az irigység?
Nem megengedett, ha egy még meg nem házasodott fiatal kicsit irigykedve van jelen legjobb barátja esküvőjén a frusztráció és a magány önzésével? Vagy, hogy mikor a szomszédnál a negyedik gyermek születését adják hírül, nem szorulhat össze a szíve annak a házaspámak, akiknek nem lehet gyermekük? Tényleg bűn az irigység? Az irigykedés szomorúsága először is a csirájában inkább egy ösztön, az érzékenységünknek egy reakciója, amely csak úgy felmerül bennünk minden előzmény nélkül.

Az irigység akkor válik bűnné, mikor az ember tetszeleg benne. Ott kezdődik a bűn, amikor összeállunk az ösztönös reakcióval és a cinkosa, bűntársa leszünk. Aztán fönntartjuk őt gondolatokkal, szavakkal, cselekedetekkel, amelyek ártalmatlannak tűnnek. Reggel a piacon hallott párbeszéd: „Láttad ott Martinát: mindig takaros, gondozott három kifogástalan kisgyermekkel. -Persze, de neki van otthon bejárónője, és a férje rengeteget keres. Mellesleg nem hiszem, hogy túl boldogok lennének…”

Sajnos egyetlen egy szavunk van csak rá, hogy megjelöljük a sebet és a bűnt – irigység. Azonban ez az egyetlen szó egy történetnek a folytonosságát jelzi, amely az elszenvedett bezárkózástól – ez a lelki seb – a belegyezett bezárkózásig vezet – ez a bűn.

Mégis a féltékenység, irigység nem a szeretetnek, szerelemnek a kötelező velejárója? Carmen, Phedra, Othello, a zene) a színház, az irodalom mindig megénekelték (felmagasztalták) a szerelmes féltékenységeket, amelyek szenvedélyes lobogása gyakran a halálig vezet. „Ha Titusz féltékeny, Titusz szerelemes” foglalja össze Racine Bérénice című drámájában „Semmi sem hasonlít annyira a szerelemre, és semmi sem ellenkezik vele annyira, oly brutálisan” mondja egy Christian Bobin nevű író. „A féltékeny azt gondolja, hogy könnyeivel és kiabálásával, szerelmének nagyságáról tesz tanúságot. Valójában pedig nem tesz mást, minthogy kifejezi ezzel az ősi önszeretetet…”

Mitől főbűn az irigység?
Bizony sok másik hibát, bűnt szül. A másik ellen elkövetett bűnöket: rosszindulat, káröröm, szomorúság a másik sikerén…

Egy csapatban az irigy ember nagyon finoman, észrevétlenül befeketíti mindazt a kezdeményezést, amely nem tőle származik. Rengeteg időt és energiát vesz el ezáItal a csoporttól. Ezek az ünneprontók, aki a féltékenységét néha fanyar vagy észrevétlen iróniában rejti el, amellyel aztán mások helyeslését szerzi meg, gyakran a legrosszabb bujtogatói a belső megoszlásoknak.

A kapzsisággal együtt az irigység szétdarabolja a legnagyobb egységben lévő családokat is egy-egy örökség kapcsán. Olyan, mint egy nagy edény, amelyben a keserűség fő, ahogyan Sempé zseniálisan ábrázolja.

Amikor teljesen izzásba jön, az irigység gyilkossá válik. A szenvedélyből történő gyilkosság a leggyakoribb, de a legmegszokottabb is. Sokkal több áldozata van, mint a „specialisták” közötti leszámolásoknak, vagy banda-háborúknak. Franciaországban a gyilkosságoknak több mint a fele irigységből, vagy féltékenységből történik, a házasságon belül. Mellesleg minden arra irányul ma, hogy banalizálják a szenvedélyből elkövetett gyilkosságot… Nincs ebben semmi újdonság: a féltékenység kezdettől fogva gyilkol már a Bibliában is. Káin irigységből öli meg testvérét, Ábelt.

Ez a gyiIkosság csak az első egy végtelen hosszú listán. Mikor a fiatal pásztor, Dávid legyőzi az óriás Góliátot, a nők mind kijöttek a városokból, táncoltak és énekelték: Saul megölt ezret, Dávid pedig tizezret”. Saul király félelmetes haragra lobban. Mérgesen mondja: „tízezret adtak Dávidnak” nekem pedig csak ezret! Már csak az hiányzik neki, hogy ő legyen a király!” És attól a naptól fogva Saul irigykedve nézte Dávidot és azt kereste, hogy hogyan ölhetné meg (1Sam 18,6-11).

Az irigység az önmagunk elleni bűnöknek is forrása. Ez táplálja a neheztelést és saját talentumaink és saját történetünk iránt is igazságtalanná tehet bennünket. Például azáItal, hogy megváltozatjuk életünk irányvonalát. A 38 éves Philippe, aki felső beosztásba dolgozik, meséli:

„Egy napon a fellegekig magasztaltak előttem egy kollegát, aki ragyogó karriert futott be a marketingban. Egy nap alatt kialakult bennem, hogy szakmát váltok, és erre specializálódom. Este, elmondtam a feleségemnek, mintha ez lenne az áImom. Meghallgatott és aztán nagyon helyesen azt mondta: „Kedvesem, én tehozzád mentem feleségül és téged szeretlek, nem egy másik embert”.

Abban a pillanatban még nem értettem meg. Mégis ezek a szavak békét adtak. Másnap esett le, hogy belevetítettem magamat ebbe a kollegámba, és már nem magam voltam, mert egy annak a nagy szükséglete irányított, hogy elismerjenek. Ha belegondolok, hogy a levegőbe repíthettem volna egész szakmai utamat, egyszerűen csak az irigység miatt… !”

Ez a fajta harag (elégedetlenség önmagunkkal) elmehet egészen a valóságos vagy szimbolikus öngyilkosságig. A Hófehérkében a királynő, aki minden nap megkérdezi a tükrét: „Mondd, hogy én vagyok a legszebb!”, meg akarja ölni a riválisát. Mikor az első próbálkozása nem jár sikerrel, a gonosz úgy dönt, hogy átalakul. Visszafordíthatatlanul fölveszi a csúnya boszorkány képét. Hogyan juthat oda, hogy elveszíti a szépségét, amelyet addig nem szűnt meg óhajtani? Ez a viselkedés érthetetlen marad, mindaddig, amíg nem értjük meg, hogy az irigység mélyén egy önpusztítás áll. Mit számít, ha elcsúnyul, ha ezzel a halálba küldheti a konkurenciát.

(folyt.)

Létrehozva 2022. október 20.