A 7 főbűn (18)

Esőember c. film

A kapzsi és az autista

Rainman, egy egoista és kapzsi fiatalember fejlődését mutatja ez a film, ahogyan az autista testvérének látszólagos gyengeségét arra hasznáIja, hogy minden remélt mértéknél jobban meggazdagodjék. Ez a két egymással egészen ellentétes lény, akik mindenben különböznek, akiket minden elválaszt, lassan kinyílnak egymás felé, megtanulják egymást szeretni és emberibbé válnak.
Charles fokozatosan mászik ki az önszeretet logikájából, ahová kapzsisága bezárja, nem azért, hogy aztán egészen puritán életet éljen, amely egyáltalán nem felel meg az ő stílusának, hanem azért, hogy fölfedezzen egy olyan gazdagságot, amelyet eddig nem is sejtett. A természetes birtoklás-vágy így egyensúlyba és az értékrendben a helyére kerül.

Egy kapzsinak a hamis élete

Charles egyetlen célja, hogy sportkocsik eladásából jó bizniszt csináljon. Minden mást alárendel ennek a célnak: és nem csak minden más dolgot, hanem a személyeket is, akik így tárgyakká válnak a szemében. Egy nőnek is csak azért bókol, hogy így manipulálva kiszedje belőle a testvére címét.

Jól mutatja ez a film, hogy a fösvénység, kapzsiság főbűn. Charlie csak a sikert keresi, kész átverni a klienseit, ledumálja az alkalmazottait. Törvényt szeg, hazudik, csal. Mindenre kész. A birtoklásvágya túlzott haragos kirohanásokat von maga után, amint valaki ellenáll pénzéhségének.

Annyira rabja a sikerének, hogy mindenkit eszközzé redukál; „Van egy kis hely számomra a gondolataidban?” kérdezi barátnője, Susanna, miután másfel órát csöndben autóztak. Mikor

elhagyja, fejéhez vágja: „Te mindenkit csak kihasználsz!”

A bűnös megszokás azonban gyakran gyermekkori sebekben gyökerezik. Megludjuk, hogy Charlie kétéves kora óta árva, és mély konfliktusban ál1 édesapjával. Mikor hírül kapja apja halálát, az egyetlen érzés, amely eluralkodik rajta, az csak az örökség miatti harag. Ez a seb sok mindent megmagyaráz, de nem menti fel minden alól. Hiszen Charlie döntött úgy, hogy véglegesen elvág minden hidat közte és apja között, az újra és újra megpróbált hívások ellenére. Ő épített magának gyökértelen létet, egy fajta őrült előre menekülésben. Azzal a döntésével, hogy az éIetét csak a jövő szempontjából tekinti, az elhagyottság sebébe beleoltotta a kapzsiság bűnét.

Egy szegény, aki gazdaggá tesz

Kezdetben Charlie csak arra gondol, hogy eszközként hasznáIja testvérét, Raymondot. Ez is csak egy név a listán azok között a személyek között, akiket mint eszközöket használ a feltörekvő vágyában. Testvére túlzottan tehetséges, egy éjszaka alatt meg bírja tanulni az egész telefonkönyvet. Charlie kihasználja számolási tehetségét, hogy Las Vegas egyik kaszinójában szép summát tehessen zsebre. A bűnös megszokás ösztönös.

Raymond sebezhetősége azonban arra készteti Charlie-t, hogy kicsit a saját maga sebezhetőségét is tudomásul vegye. Ha valaki sebezhetővé teszi magát, akkor tudja befogadni a másikat. Raymond félelme annyira kontrolálhatatlan, hogy Charles tehetetlen és nem tudja átalakítani: nem tud mást tenni, csak megállapítani, belegyezni, elfogadni. Rákényszerül, hogy testvére szükségeire odafigyeljen; az ő tündéri tévéműsorára, étkezési és öltözködési ízlésére, mániáira etc. Charlie, aki mindig ráerőltette környezetére, hogy a saját ritmusát kövessék, hozzá kell, hogy igazítsa lépteit Raymondéhoz. Szimbolikus értékű, mikor a volánnál követi Raymond kéréseit…

A döntő fölismerés, amely kinyitja Charlie megkeményedett szívét, az ami a film címét is adja: hirtelen ráébred, hogy az a Rainman, az a kedves fiú, aki megvigasztalta, amikor kicsi volt és félt, nem más, mint a testvére, Raymond. Az, aki számára az apa és anya szerepét játszotta kiskorában, abból ez az ijedt nagygyerek lett, akit legkönnyebb megvetnie. Ezzel tehát újra kiengesztelődhet a múltjával, amelyet eddig utált és tagadott. A „Rainman”, aki eltűnt, ahogy növekedtem, mindig itt van. Ráadásul, most ő az, aki ezentúI vigasztalásra szorul. Miután kiskorában szerette őt, most Raymond kéri meg, hogy szeresse őt. Ezzel meghívja Charliet, hogy fedezzen föl két még sokkal nagyobb gazdagságot, amely elől szívében eddig menekült és amelyet elásott: a szeretet és a szeretve levés gazdagságát.

Az élet igazi gazdagsága

Charlie megváltozik. Azáltal, hogy kapcsolatba lép a testvérével, elfogadja, hogy belép az életébe valaki más, valóban kinyílik egy másik célra, okra, ami miatt érdemes létezni (amely már nem a szakmai siker és a gazdagság fölhalmozása). Az igazi kincsek nemde a személyek? Így jut el oda, hogy újra megkeresse Susanne-t. Alázatosan kezdeményez, telefonál neki, és elmondja neki a vágyát, nem azt, hogy újra megszerezze magának, hanem hogy újra kapcsolatba kerülhessen vele. Susanna ezzel már nem egy valami a dolgok között, amelyeket használni kell, hanem valaki, akit tisztelni, szeretni kell. A birtoklást elhagyva, belép a szelídség iskolájába.

Leginkább pedig Charlie kiengesztelődik eltűnt édesapjával. Ehhez az kell, hogy az „ő bőrébe helyezkedik”. Megérti, hogy miért nem neki adta az örökséget. Ezáltal minden harag hirtelen eltűnik belőle: „meglepő, már nem haragszom rá”. Ráadásul a Buick körül, édesapja szimbóluma körül alakul ki az első találkozás Raymond és Charlie között. Ez a haláI utáni ajándék az a csali, amely lehetővé teszi, hogy Charlie visszatérjen, a tékozló fiú, az atyai házba.

A rendező nem naív. Minden megalománia nem halt ki Charlie-ban. Azt képzeli, hogy megtarthatja magánál autista testvérét. Az orvos sokkal körültekintőbb, megengedi neki, hogy kéthetente meglátogassa. Az a váratlan szeretet, amely arra készteti Charliet, hogy krémet kenjen Raymond orrára, hogy átölelje, hogy elkészítse neki az ágyát, nem minden érdekeltség nélküli: hogyisne lennénk olyan nagy hálával valaki iránt, aki 85ezer dollárt nyert nekünk néhány óra alatt a kaszinóban? Mégis Charlie fölfedezett valamit, ami kincset ér számára; a pénzt elvesszük, megszerezzük, de a szeretet önmagát ajándékozza.

Ha egy valami megváltozik, az már magával vonhatja az egész átalakulását. Amennyire Charlie is nem akar tudni a múltról, Raymond annyira a múltba zárva él: az ismétlődő automatizmusai hatástalanítják a félelmeit. Charlie segíti őt, hogy kikapcsolódjon a múltjából és teremt egy olyan rést, amelyen keresztül ki tud jönni testvére lelke. Amikor Charlie a juharfasziruppal viccel, Raymond meg tudja már különböztetni a viccet a valóságtól, és így, először képes nevetni. Raymond lelkében ez a boldog fölszakadás nemde annak a gyümölcsöző nyitásnak a szimbóluma, amely Charlie szívében ment végbe?

Konklúzió

Jean Vanier szeret különbséget tenni kétféle seb között: azok a sebek, amelyek nyilvánvalóak, azok a fogyatékosságok, amelyeket a speciális ellátásra felkészült intézmények segítenek „kezelni”. Ez például Raymond Bilbit autizmusa. És azok a sebek, amelyek sokkal titkosabbak, amelyek mindenkiben, mindnyájunkban jelen vannak. Mint Charlie apjára való neheztelése. Ez a seb diktálja neki ezt a bosszú-létet tele pimaszsággal és vakmerőséggel, amely mind nem más, mint önmaga elől való menekülés. Mert a jobban sérült nem az, akiről azt hisszük, hanem – főleg, ha a bűn tudatos bezárása is hozzáadódik a tőlünk függetlenül kapott seb bezártságához.

Az autizmus egy jelkép: ez a rossz elhatárolja az ebben szenvedőt minden külvilággal való kontaktustól, bezárja önmagába és megakadályozza a kommunikációt. A kapzsiság, fösvénység – és általában a főbűnök – olyanok, mint az autizmusnak akaratlagos formái.

Létrehozva 2022. október 11.