Az 1980-as években tizenévesként erkölcsi válaszút előtt álltam. Tipikus, rosszul katekizált katolikus voltam, komoly bűnökkel játszadoztam, és kissé zavart a lelkiismeretem. Volt érzékem a jóhoz és a rosszhoz (mert akkor még nem volt divat a relativizmus), de Istent egy megengedő szülőnek láttam, aki túlságosan „szerető” ahhoz, hogy a saját határait érvényesítse. Mielőtt azonban tovább gázoltam volna a bűnbe, jobbnak láttam, ha felkeresem legszentebb barátomat, Marianne-t, hogy tanácsot kérjek tőle.

Marianne gyakorló katolikus volt, gondoskodó, kedves, józan és erényes. Mindig vidám és türelmes volt, nyíltan beszélt Jézus iránti szeretetéről, minden vasárnap misére járt, és egyike volt azon kevés embereknek, akiket az általános iskolai és gimnáziumi éveim alatt megismertem, és akik nagyon elkötelezettnek tűntek a katolicizmus iránt – minden bizonnyal sokkal jobban, mint én. Ezért ésszerűnek tűnt, hogy Marianne-hoz forduljak a kérdésemmel: Folytassam tovább ezen a bűnös úton, vagy forduljak meg? Természetesen nem így fogalmaztam, de mindketten tudtuk, hogy hitünk bűnnek tartja ezeket a cselekedeteket.

Marianne odahajolt hozzám, és megérintette az alkaromat. „Leila” – mondta, egyenesen a szemembe nézett, és melegen mosolygott -, „én csak azt szeretném, ha boldog lennél.”

Most 55 éves vagyok, de még mindig emlékszem az arcára, az osztályteremre, a környezetre és annak a pillanatnak a békéjére. Csak ezekre a szavakra volt szükségem, hogy halljam a legerkölcsösebb barátomtól. Nem néztem hátra, és a következő tíz évet egyre mélyülő halálos bűnökkel folytattam.

Nem értettem meg igazán, hogy azzal, hogy barátom megnyugtató szavait hallgattam, az ördög kezébe adtam magam. Olyan kedves volt! Szeretett engem! De valójában élő példája voltam Szent Ignácnak a szellemek megkülönböztetésére vonatkozó első szabályának (kiemelés tőlem):

Azokat a személyeket, akik halálos bűnből halálos bűnbe esnek, az ellenség általában arra használja, hogy látszólagos élvezeteket ajánljon nekik, hogy érzéki örömöket és élvezeteket képzeljenek, hogy még jobban megragadják őket, és hogy növekedjenek vétkeikben és bűneikben. Ezeknél a személyeknél a jó szellem az ellenkező módszert alkalmazza, szurkálja őket, és az értelem folyamatán keresztül marcangolja lelkiismeretüket.

Beleestem abba a kelepcébe, amely ma sok lelket csapdába ejt: azt hiszem, hogy ha egy személynek kellemes a személyisége, kedves, figyelmes és „elfogadó” (bármit is jelentsen ez), akkor az a személy jó.

Valamikor a katolikusok inkább az érzések, mint az észérvek alapján kezdtek el döntő fontosságú ítéleteket hozni. Megnyugtat bennünket egy szívből jövő nevetés, egy csillogó szem, egy ölelés tudálékos mosollyal. Magába szippant bennünket az érzés, hogy valaki szeret minket még akkor is, ha egy kerti ösvényen vezetnek minket.

Az a barátságos ember, aki elfogad bennünket, aki kinyújtja a kezét, hogy „elkísérjen” és megerősítsen bennünket – ez a személy nem biztos, hogy mindig a mi érdekeinket tartja szem előtt. Néha az a személy, aki valóban a legjobbat akarja nekünk, jó szándéka ellenére, tudtunkon kívül árt nekünk. A külsőségek vagy érzelmeink alapján nem tudhatjuk, hogy a másik valóban krisztusi módon viszonyul-e hozzánk vagy sem. Az egyetlen mérce, hogyan mérhetjük a másik tanácsát és útmutatását az, hogy a tanács megfelel-e az objektív igazságnak és jóságnak.

Mivel azonban arra vagyunk rászoktatva, hogy érzelmeinket használjuk az igazság mércéjeként, a megkülönböztetés nehézkessé vált.

Aki nevet a vicceinken, az szeretetteljes és érdeklődik a mondanivalónk iránt, az érzékeinkre hat; vonzódunk hozzá, szeretjük, ahogyan érezzük magunkat, amikor vele vagyunk, azt akarjuk, hogy kedveljen minket. Még akkor is nehezebben állunk ellen vagy mondunk nemet egy ilyen embernek, ha tudjuk, hogy kellene.

A legtöbben valamilyen szinten tudjuk, hogy egy személy kellemes személyiségjegyei és természetes szimpatikus volta nem egyenlő az erényességgel és a megbízhatósággal, de hajlamosak vagyunk az észérveket háttérbe szorítani, amikor a „kedves” jó érzéssel tölt el minket. Még ha látjuk is a vörös zászlókat, és nyugtalanná válunk, a „kedves” megkérdőjelezésének magas ára (pl. a barátok, a státusz, a tisztelet elvesztése) miatt nem merünk ellenállni.

Még az erős keresztények is el tudnak ájulni, amikor személyesen találják szembe magukat egy ismert ellenlábassal, aki „kedves” hozzájuk.

Rendszeresen vitatkozom az LMBTQ-aktivista Fr. James Martin ellen, a lelkek csicskásának nevezve őt. De vajon megenyhülnék-e a dörzsölt „szolgálatával” szemben, ha meleg mosollyal üdvözölne, és azt mondaná, hogy csodálja a munkámat? Bill Clinton a legmagasabb hatalmi pozícióból harcolt Isten erkölcsi törvénye ellen, és mégis van egy természetes barátságossága, a legtöbb beszámoló szerint melegszívű és szimpatikus, és őszintének tűnik. Meginnék-e vele egy sört és barátnak nevezném-e, ha kedvesen és meghallgatva megkeresne?

A legnagyobb kár az egyházon belül keletkezett, ahol a „kedves” papokat és prelátusokat felmentjük az általuk hirdetett gonoszságok alól, mert mosolyognak, figyelmesen meghallgatnak, és úgy tűnik, hogy törődnek velünk. Jobban örülnénk egy durva, sőt kemény Szent Pio atyának, mint a minket tévútra vivő, örvendező papságnak, de mi ingatagok, gyengék és lelkileg puhányok vagyunk – és ezt az ellenség is tudja. Rendetlenkedünk az érzelmeinkkel, hagyjuk, hogy azok uralkodjanak értelmünk és akaratunk felett, és alig vesszük észre a csábítást. Én biztosan nem vettem észre az ördög suttogását a középiskolában; vagy talán csak annyira kényelmesen éreztem magam, hogy nem érdekelt.

Nem hibáztathatok másokat a saját gonosz döntéseimért. Szabad erkölcsi döntéshozó vagyok, aki azokat a bűnöket választotta, melyeket a középiskolában és azon túl elkövettem, és ezekért számot kell adnom.

De elfelejtjük (vagy soha nem tanították), hogy kilencféleképpen lehetünk bűnrészesek egy másik ember bűnében:

1. 1. Tanácsadással.
2. 2. Parancsra.
3. 3. Hozzájárulással.
4. 4. Provokációval.
5. 5. Dicséret vagy hízelgés által.
6. 6. Rejtegetéssel.
7. 7. Azáltal hogy részt veszünk benne.
8. 8. Hallgatással.
9. 9. Az elkövetett rossz védelmével.

Marianne „kedvessége” lefedett ezek közül néhány rosszat.

Mi történt Marianne-nal a gimnáziumi beszélgetés után? Nos, az érettségi után és a főiskolán is tartottuk a kapcsolatot, de végül elvesztettem a nyomát. Az utolsó érdemi beszélgetésünkre azonban emlékszem. Egy nyáron történt ez, amikor még a legszentebb katolikusnak tartottam. Szimpatikus természete és kellemes mosolya még mindig meleg és hívogató volt, amikor elmesélte nekem egy kedves keresztény barátnője történetét, aki meglepetésszerűen várandós lett.

Büszkén beszélt erről a barátjáról és leírta, hogy a fiatal nő úgy döntött, hogy a várandóság alatt közel félidőben elveteti gyermekét. „Annyira imádságos volt Leila. Olyan gyönyörű volt. Türelmesen várt, semmit sem sietett, mert ez egy olyan fontos döntés volt. Hónapokig imádkozott, hogy különösen biztos legyen abban, hogy a legjobb és valóban szeretetteljes megoldást választja. Végül meglátta Isten akaratát – hogy a várandóság megszakítása a helyes döntés. Egyszerűen csak nem volt számára megfelelő az idő, hogy gyermeket szüljön.”

Miközben a szeme ragyogott a csodálattól, arra emlékszem, hogy megfagyott a vérem. Minden skarlátvörös bűnöm ellenére tudtam, hogy az abortusz a meg nem született gyermek meggyilkolása. Marianne épp most mondta el nekem, hogy Isten helyesli a saját képmására teremtett gyermek második trimeszterben történő meggyilkolását. Az ő „kedves” viselkedése, ahogy leírt egy előre megfontolt gyermekgyilkosságot, ugyanolyan volt, mint amikor velem volt azon a végzetes gimnáziumi napon.

De ezúttal nekimentem. Elmondtam, hogy katolikusok vagyunk, hogy ezt ő jobban tudja, és hogy azt gondoltam, hogy ő életpárti! Minden irónia nélkül biztosított arról, hogy ő teljes mértékben életpárti, de nem szólhat bele mások döntéseibe és abba, hogy Isten merre vezeti őket. Felakadt a szemem erre a gonoszságra és elborzadtam. Marianne aznap leesett a piedesztálról, és ezer darabra tört. Bár a továbbiakban minimális kapcsolatunk volt, megtudtam, hogy egy férfival kezdett együtt élni, füvezett, és baloldali ügyeket karolt fel. Valójában soha többet nem beszéltünk.

A „kedvesség” a középiskolában és utána egy évtizedig megzavart. A „kedvesség” a barátomat a halálos bűn és a hitehagyás sötét útjára vitte. A „kedvesség” még mindig fenyeget mindannyiunkat, a gyermekeinket, még a jó papjainkat és püspökeinket is. Az ördög a világosság angyalaként jön, a farkasok báránybőr (és pásztor) ruhába bújva jönnek, és a ’con man’ [szélhámos] a „bizalmi” ember rövidítése.

Nem minden csalónak van rosszindulatú szándéka, de ettől függetlenül megtéveszt téged. A „kedves” megtévesztésekkel szemben mindig keressük az igazit. Az igazság gyakran fájhat – de a „kedvességgel” ellentétben soha nem árthat.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. szeptember 9.