Ahhoz, hogy megértsük az egyházon belüli válságot, először is meg kell vizsgálnunk azokat a folyamatokat, amelyek az egyházon belüli jelenlegi helyzethez vezettek. Ennek a válságnak a gyökerei sokkal messzebbre nyúlnak vissza, mint a II. vatikáni zsinat ideje. Ez a keresztényszocializmus XIX. századi megjelenésében érhető tetten.

Valójában a keresztényszocializmus első megnyilvánulásai közvetlenül a francia forradalomból eredtek, és így megelőzték a szociálkatolicizmust.

A francia forradalom idején voltak olyan csoportok, amelyek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát a végső következtetésekig átvéve kommunista álláspontot foglaltak el. Ennek az irányzatnak a legjelentősebb képviselője a Gracchus-nak nevezett François-Noël Babeuf (1760-1797) volt. „A francia forradalom nem más, mint egy másik forradalom előfutára, ami nagyobb és ünnepélyesebb lesz, és ami az utolsó lesz.”

Egy folyamat első lépése

„Az ő elképzelése az” – mondja Pierre Gaxotte történész -, „hogy a forradalom azért bukott meg, mert nem vitték végig. Minden akkori intézkedés jó volt… De csak az első lépés volt a ’tulajdon radikális reformja’, vagyis a ’javak és alkotások’ közössége felé.  Nyilvánvaló, hogy a teljes kollektivizmus diktatórikus lett volna.”

E radikális frakciók számára nemcsak az államon belüli királyt kellett megszüntetni, hanem a társadalomban lévő „királyt” – a munkaadót – és a családban lévő királyt, azaz az apai tekintélyt is. A tökéletesen egalitárius és szabad, az osztályok, tulajdon és monogám család nélküli társadalom egyértelműen utópisztikus álma ekkor bukkant elő a horizonton.

Ennek az álomnak a rajongása hozta létre az úgynevezett utópisztikus szocializmust, melyet Franciaországban Claude Henri de Saint-Simon (1760-1825), Charles Fourier (1772-1837), Louis Blanc (1811-1882), Philippe Buchez (1796-1865) és Pierre Proudhon (1809-1865) képviselt.

A forradalmi katolicizmus megalapítója

Buchez különösen jelentős hatást gyakorolt a szociálkatolicizmus baloldali szárnyára. A francia Carbonari alapítója, Buchez 1830-ban tért át a katolikus hitre, de nem hagyta el a szocialista ideológiát. Alec Vidler kifejti: „A kereszténységben olyan hitet talált, ami az emberek egyenlőségének és testvériségének megvalósítását ígérte, és megszabadította őket az egoizmustól, ami egyiket a másik ellen uszítja.”

Buchez ezután a forradalmi kereszténység apostola lett. Olyan szavakkal hirdette, melyek mintha egy mai felszabadítási teológus tollából származnának: „A kereszténység és a forradalom ugyanaz a dolog. Az Egyház egyetlen hibája, hogy nem forradalmi”.

Buchez hatása túlmutatott a szociálkatolicizmuson, behatolt még a liberális katolikus áramlatba is. Néhány tanítványa belépett a domonkos rendbe, melyet egy közeli barátja, Henri Lacordaire atya (1802-1861) állított helyre Franciaországban. Ez volt a francia dominikánus közösség progresszív szárnyának eredete, amely központi szerepet játszott a neomodernista teológia és végül magának a felszabadítási teológiának a kialakulásában.

„Názáreti Jézus, a szocializmus atyja”

Az 1848-as forradalom nyomán Franciaországban keresztényszocialista áramlat alakult ki, melyhez sok pap is csatlakozott. 1849. április 29-én Párizsban szocialista papok bankettjét tartották, amelyen több mint hatszáz vendég vett részt, köztük papok és munkások. Sok köszöntőt mondtak „a názáreti Jézusra, a szocializmus atyjára.”

A záróbeszédben az egyik pap kijelentette: „Igen, polgárok, hangosan mondom, republikánus szocialista pap vagyok, egyike azoknak, akiket vörös republikánusoknak neveznek; de egyben katolikus pap is. . . [Majd a munkásemberekhez fordulva hozzátette:] Mi a ti felszabadításotokat akarjuk, nem engedjük többé az ember ember általi kizsákmányolását.”

Érdekes módon a jelenlévő több mint harminc pap közül csak hárman viseltek reverendát, a többiek civilben voltak. Nyilvánvalóan nemcsak a munkaadók, hanem az egyházi szabályok alól is fel akarták szabadítani magukat, forradalmi szellemet fitogtatva még a tendenciák terén is.

A keresztényszocializmus korai növekedése

Ha az utópisztikus keresztényszocializmusnak nem is volt sok követője, legalábbis a nyilvános eseményekben, és csupán egy távoli horizonton lévő eszmény maradt, nem ez volt a sorsa a XIX. század végén a szociálkatolicizmus baloldaláról született szocializmusnak. Franciaországban vízválasztóként általában az 1896-ban, Lyonban tartott Munkáskonferenciát szokták megjelölni; Olaszországban a Fr. Romolo Murri (1870-1944) által ihletett Fasci Democratici (Demokratikus Osztagok) 1891-es megjelenését. A kezdetben kisebbségben lévő szocialisták jelentősége addig nőtt, amíg a szociálkatolicizmus nagy része irányításuk alá került.

Az áramlat azonban soha nem volt többségben. A pápák szocializmust elítélő szavai egyértelműek voltak, és visszhangra találtak a hívek körében. Másrészt a keresztény szocialisták még nem számíthattak olyan teológiára, amely doktrinális alapot adott volna számukra. Az egyházhoz való hűség és a szocialista elkötelezettség között választani kényszerülve sokan az utóbbit választották. Ilyen volt Murri atya esete is.

Róma hangja a szociális kérdéssel foglalkozik

Bár IX. Pius már foglalkozott a szociális kérdés egyes aspektusaival, a katolikus szociális tanítás első nagy szintézise XIII. Leótól (1810, 1878-1903) származik. Az 1891-es Rerum Novarum enciklikát joggal tartják az egyház szociális tanításának sarokkövének; ez volt az első, amely átfogóan foglalkozott a „szociális kérdéssel”, vagyis az ipari forradalom által okozott társadalmi felfordulás problémáival.

Érdekes megjegyezni, hogy XIII. Leó a szociális kérdés tendenciózus aspektusainak elítélésével kezdte, még mielőtt a doktrinális aspektusokkal foglalkozott volna. Tulajdonképpen az újdonságok iránti szenvedélyes vágyat hibáztatta, amely hosszú időn keresztül kezdte izgatni az embereket, és amely a politikai rendből természetszerűleg a társadalmi-gazdasági rendre terelődött. Ezután elítéli a szocializmust, hamis gyógymódnak és elfogadhatatlan megoldásnak nevezi.

A magántulajdon védelmében

Miközben elutasítja a féktelen kapitalizmus visszaéléseit, a pápa tisztázza, hogy az Egyház helyesli a piacgazdaság bizonyos alapjait, mint a természetes rendből származó alapokat. A magántulajdonról így tanít:

Nincs szükség az állam bevonására. Az ember megelőzi az államot, és minden állam megalakulása előtt rendelkezik azzal a joggal, hogy gondoskodjon saját teste javairól…

. . . A magántulajdon összhangban van a természet törvényével. . .

Az isteni törvény tekintélye szentesíti ezt, a legszigorúbban megtiltva számunkra, hogy megkívánjuk azt, ami a másé…

. . . Magántulajdon. …az ember természetes joga.

A keresztény erény az egyetlen út a társadalmi egyensúly eléréséhez

A munkaszerződések megkötésének, valamint az üzleti vállalkozások tulajdonlásának és irányításának szabadsága ebből a természetes jogból ered. XIII. Leó a továbbiakban a magántulajdonból eredő jogok mellett felsorolja a munkából eredő jogokat, melyek a személyben rejlenek, melyeket sem a munkaadó, sem az állam által nem korlátozhat, beleértve a szabad társulás jogát is, mindezt egy hierarchikus felépítésben, mely magában foglalja a társadalmi egyenlőtlenségek szükségességét is.

Az igazságosság parancsain túl a társadalmi viszonyokat a szeretetnek kell inspirálnia; és mivel ez a terület kívül esik a jog hatókörén, ebből következik, hogy csak a keresztény erény gyakorlásával lehet elérni a társadalmi egyensúlyt.

A Graves de communi című enciklikában XIII. Leó megismétli: „Ugyanis egyesek azon a véleményen vannak – és ez a tévedés már nagyon elterjedt -, hogy a szociális kérdés pusztán gazdasági kérdés, holott valójában mindenekelőtt erkölcsi és vallási kérdés, és ezért az erkölcs elvei alapján és a vallás előírásai szerint kell rendezni.”

A katolikus baloldal elferdíti az egyház tanítását

Sajnos a szociálkatolicizmus ágazatai másként olvasták XIII. Leó pápa enciklikáit, és ezzel megkezdődött a hermeneutikai visszaélések időszaka, amelyet csak 1903-ban tisztázott Szent X. Pius pápa a Fin dalla prima című motu proprióval. Egyesek még azt is állították, hogy a Rerum Novarum szemben állt IX. Pius “sötét Syllabus Errorum”-jával.  Gabriele De Rosa írja:

A Rerum Novarum sok kételyt és ellenállást semmisített meg a hajthatatlan katolikusok körében, bizalmat adva a szociális keresztények legvakmerőbb nemzedékének, a kereszténydemokrata áramlatnak, amely végül túlnőtt a régi gárdán…

Minden európai kereszténydemokrata áramlat lökést kapott a Rerum Novarum által [és] megnyugvást érzett saját tevékenységében, ami azt bizonyítja, hogy egy harcos katolikus pap nem állt a munkáltató oldalán..

P. Luigi Sturzo felidézi, hogy a Rerum Novarum enciklika megjelenése „nagy csodálkozást váltott ki… szinte szocialistának tűnt, és még a liberálisabb kormányok is rettegtek burzsoá lelkületükben; sok egyházi ember is félt attól , hogy az új erő egyesíti a népet.”

A keresztényszocializmus tehát a katolikus tanítás elferdítésével nyert lendületet. Növekedése előkészítette a terepet a felszabadítási teológiában később fellelhető tévedéseknek.

A fenti cikk Julio Loredo de Izcue Liberation Theology: How Marxism Infiltrated the Catholic Church című könyvéből származik. A szerző Peruban született, és régóta tanulmányozza a felszabadítási teológia tanításait. Jelenleg Rómában él tudósként, nemzetközi előadó és a Tradíció, Család és Tulajdon Védelméért Olasz Társaság (TFP) elnöke.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. május 2.